Zalamegyei Ujság, 1934. január-március (17. évfolyam, 294 (1) -73. szám)
1934-01-28 / 22. szám
Zaiamegyei Újság 1934 január 28. A hitvallásos iskolatSrvény megvalósulás előtt. 2 Krónika. Meghozta a Pálfordulás Másodszor is a telet És a téli sportolóknak Vele egy kis jókedvet. Mert itt van a szezon újra, Megnyiltak a jégpályák, S használatba jöttek megint A pihenő korcsolyák. Hogy aztán e tél meddig tart, Ad-e havat, jeget, vihart, Megmondja a mackó tán Gyertyaszentelő napján. A nyárra hát nem várhatunk Menetrendi javulási, Nem csinálnak kedvünk szerint Érkezést és indulást. A Máv a nagy deficitjét Helyre csak úgy hozhatja, Hogyha minden útvonalnak Kevesbedik vonatja. Ez, kérem, rossz kitalálás, Legkevésbé sem szanálás És a vége majd az lesz, Hogy kevesebb utas lesz. A sárgák csak nem nyugosznak Ott a távol Keleten. Készül is az új háború Szárazon és vizeken. És ebben a nagy veszélyben Szinte tréfás jelenség, Mint vádolja nyíltan egymást A három nagy ellenség. Orosz, Japán, Amerika — Vájj’ melyikben van a hiba ? Mi vádoljuk a japánt,g De bűnös mind egyaránt. Ám tévednek, kik azt hiszik, Hogy minálunk Nyugaton, Máskép vagyon, hogy itt honol A béke és nyugalom. Baj van erre, még pedig nagy! S fenyegető a veszély, Három népség : cseh, szerb, oláh, Háborúról hogy beszél ! És igy békét, meg nyugalmat A világnak mely pontja ad ? Jót semerre sem látunk. A tavaszra mit várunk? Ipszilon. Hosszú idő óta folyik a küzdelem azért, hogy a nehéz helyzetben levő hitvallásos iskolákon segítés történjék az úgynevezett holland módszer szerint. Ennek a módszernek a magyar viszonyokhoz mért alkalmazása történik abban a javaslatban, melyet Horváth Győző kalocsai felszentelt püspök készített. A javaslat lényege, hogy általános kultuszadót vetnek ki, s ennek beszedése, valamint a kiadások fizetése az Nagy esemény volt Zalaegerszegen 1884 ben. Ami azóta sem fordul elő: akasztottak a városban. A halálra ítéltek Spingler János és Barát Pálné aisóiendva- cserhegyi lakosok voltak. Barátné férje az időben lopás büntette miatt másfél évig a za laegerszegi törvényszéki fogház lakója volt. Távolléte alatt felesége cselédnek fogadta fel Ská lils Mátyást, akivel viszonyt kezdett. Majd szabadulni akart férjétől, azért felbérelte ismerősét, Spingler Jánost, hogy tegye el láb alól Barátot. A tervbe később beavatták Skáiitsot is, s különféle ígéretekkel megnyerték segítségét. Tervük az volt, hogy, mikor Barát a fogházból szabadulva hazatér, Spingler és Skáltts elébe mennek és megölik. Ezt a tervet elejtették, azért Barátné, fijikor ura hazatért, higanyt tett urának kávéjába. A férj azonban észre vette és megfenyegette, hogy feljelenti a bíróságnál. Az asszony megijedt és azonnai értesítette bűntársait, hogy tettüket végre kell hajtani. A cinkosok az udvarban helyezkedtek el, mig Barát államot terheli. Mint beavatott helyről értesültünk, a javaslat előkészítése annyira előrehaladott stádiumban van, hogy a törvény- javaslat benyújtása és letárgya- lása még ebben az évben megtörténik. A törvény életbeléptetésével lényegesen javul a hitvallásos iskolák helyzete és megszűnik az az aránytalanság, amely ma az állami és felekezeti tanítók között van. elaludt. Ekkor bementek a szobába és megfojtották. A gyilkosok és felbujtójuk különböző módon igyekeztek a gyanút magukról elteremi, de bűnösségük kitudódott. A Kúria végső fokon Barátnéi és Sping!ert kötél általi halálra ítélte, A jogerős ité et kihirdetése urán Boschán Gyula és Weisz Izidor védők azonnal kegyelmi kérvényt nyújtottak be a királyhoz, de a válasz elmaradt. Az elítélteket az Ítélethirdetés u‘án a siraíomházba kisérték, ahol egy napot töltöttek, majd kivégezték őkei. Az utolsó napot igy Írja le a „Zaíamegye“: — A siralomházban a sötétes szoba oldalfalánál egy kis asztal van elhelyezve fekete lepellel, közepén feszülettel és két gyertyával. Egy ágy, két szék és egy pad, ennyiből áll a szoba bútorzata. Egyik széken a halálra Ítélt, vele szemben a lelkész foglal helyet. Spingler horvátnyelvü imakönyv- bő! olvasgat és bünbánaira készül, különben megadással viseli sorsát s meg van győződve, hogy megérdemelte azt. A nő izgatot- tabb, sokkal jobban ragaszkodik az élethez. — Mindkettő végrendelkezik. Spinglernek csak ruhája és takácsszerszáma van. A nő meglehetősen vagyonos. Általános örökösévé unokabátyját tette. Több kisebb összeget hagy egyes keresztgyermekeinek és rokonainak. 100 l —100 forintos alapítványt édes- | atyja és édesanyjáért évenkint j mondandó egy-egy öregmisére, j 100 forintosat saját lelkiüdvéért ! évenként mondandó öregmisére, j 50 forintosat férje lelkiüdvéért mondandó kismisére. 200 forintot hagyott védő ügyvédjének, 100 forintot a börlönőrőknek, 20 forintot a fogháJeiügyelőnek, 10 forintot fogházőrmesternek. — A napot meglehetősen nyugodtsággal töliöíték, lelkészeik kevés pihenőt kivéve mindig mellettük voltak. Spingler kérte a lelkészt, hogy András nevű fivéréhez intézendő levé ben nevében kérjen bocsánatot családjától, hogy rájuk ilyen megbélyegző szégyent hozott. — Délután már készül a bitófa és a koporsók a megyeház udvarán, a fejszecsapások jól kivehetően behaikvszanak, de neiu tudják, hogy őket illetik s figyelmen kívül hagyják. Különös óhaját étel vagy ital iránt egyik sem fejezi ki, hanem belenyugszik abba amit hoznak. A nő este bort kíván, 3 decit kap, majd imádkozik és sirdogál. Spingler ienyugszik, megunván a sok ülést. — Másnap reggel negyed 8 órakor indul a küldöttség a permetező esőbén a vesztőhelyre, a tágas börtönudvar északkeleti részén e célra szánt külön helyre, bekerítve magas falakkal. A két bitófa mögött áll Kozarek két pribékjével. Megkondu! a böríön» kápolna lélekharangja s elfojtott lélekzeúel várják az ott levők a közelgő elítélteket. Elől jő Spingler a lelkész s a fogházfelügyelő karján, gingadozó, sőt majdnem roskatag léptekkel, teljesen megtörve^ Az idő sodrában... Ötven éve kettős akasztás volt Zalaegerszegen. Hogyan lett a feleségem Zsófika? Irta: KOSA JÓZSEF. Jó komámmal, régi bakatár- sammrnal hozott össze a sorsom egyik közelmúlt napon. Szokásom ellenére kint csatangoltam az utcán, néztem a felhők réseimért kukucskáló napot és szivem mélyéből gyönyörködtem benne. A felhő pedig mindig világosabb lett, mindig nagyobb réseket nyitott annyira, hogy a jó öreg napunk tele kézzel szórta le sugarait a téli fagyba takart, gémberedett földre. Jó volt ezt nézni és érezni a napsugáresőt. Sokán voltunk az utcán és ez ' egyszer mind napbanézők és bá- raulók. Amint az egyik utcasarokhoz értem, hirtelen valaki nekem rohant. Majdnem elsodort. — Pardon — zengte felém a nemzetközi szót. — Kérem — susogtam bájosan, amint tőlem tellett. Azután már menni is akartam, amikor a gyorsjáratú embertársam megfogott. — Uraságod nem zalai ? — Nem, mondom én Kósa vagyok. (Gondolván, hogy a nevemre kiváncsi.) — Ahá I Szervusz öregem — tört ki örömmel és átölelt, mint egy zsákot, az egész utca láttára. Nagy hahotára fakadt. \ — Hát te vagy az ? — Én hát — hagytam jóvá. — No de ilyen szerencsét . . . — Hát ez szerencse uraságod- nak, hogy én én vagyok és nem más? — kérdeztem. — Hát hogyne ... De hát mit magázól édes egy komám, hiszen én is én vagyok . . . — No lám — csodálkoztam, de ki? Megmondotta a nevét. — Ah, hát te vagy öreg pajtás? — most már én is nevetni kezdtem. Szívből, Igazán. Az utca még jobban összecsődült. Forgalmi akadály készülődött. Már rendőr is közelgett kopogó léptekkel. Nagy dolog is ez a mai világban, amikor régi jó barátok ölelgetik, cirógatják egymást. Ritka jelenség az, amikor úgy néznek egymásra az emberek, mint a kiéhezett farkasok. Végtére is megböktem jó komám oldalát a könyökömmel és rámutattam a sarki korcsmára. — Térjünk be . . . — Térjünk, mondta meglepetten. — Ott jobb lesz. — Jobb . . . Hiszen . . . — És ha van apetitusod, egy kis tízóraira . . . — Hogyne! Van . . . van. Jó étvágyú gyerek vagyok. Mindig is az voltam. — Én is. — Tudom. Emlékszel-e rá, amikor Pilsenben . . . — De mennyire emlékszem . .. — Ott a Landwehrban a piros kantinban ... — Együtt ettünk meg ... — Tíz pár virslit. — Régen volt. — Hej haj . . . — Elmúlt. Ifjúságunk is vele. Közben megérkeztünk. Piros abroszos asztal mellé ültünk. Amig a rendelés megérkezett, tovább olvadoztunk. — Azután nős vagy-e már? — Hogyne. — Mióta ? — Már tiz éve annak . . . — Nem is tudtam. — Sokat nem tud az ember. — Aztán jól nősültél ? — Jól. — Szerencséd van. — Az. Piros pozsgás, nevetős szem« asszonyka hozta a tiz órait. Ránk mosolygott kedvesen és invitált: — Tessék beljebb talán . . . — Nem! jó lesz itt is nekünk. — Jó hát — hagyta rám a jó komám. Kocintottunk. — Aztán kit vettél ei? — Egy szép kis leányt. — Gondolom. — Gondolhatod. — Gazdagok ? — Hát nem nagyon . . . A kenyeret megmártottuk a „szaftban“. Pompás volt és ízlett a pörkölt. Nagyszerű. — Hol lakói most ? — Itt. — Kapósban ? — Igen. — Szép tőled, még fel sem ke- kerestél. — Dehogyisnem . . . — Nem vetted észre, hogy én is itt élek . . . — Dehogyisnem. Csak nem voltam benne biztos, hogy te vagy te ... De most már szervusz . . . Fröccsöt ittunk. Sustorgott nagyon a bor. A kis aszonyka ismét jelentkezett Néhány pillanatig mellettünk volt, azután ismét eltűnt. Hívta a kötelesség. — Hát kit vettél ©l ? — kezdtem újból a szót. — Tudod, véletlen volt az egész. Soha nem hittem, hogy az én feleségem ae lesz, aki lett. — Ismerted azefőtt is ? — Nem. — Mikor láttad először ? — PiUenbea. v,
