Zalamegyei Ujság, 1931. április-június (14. évfolyam, 74-149. szám)
1931-04-05 / 77. szám
1931 április 5. Szeretettel simogatja a kötelet a harangozás előtt, mint az édesapa gyermeke arcát. Beszél hozzá, öleli, játszik vele . . . Olajozáskor még meg is csókolja a zengőbongó harangot. Szóval derék, kiváló ember ez a Károly bácsi, akit mindenki szeret a mi kis falunkban. Látszik rajta, hogy ő is szereti a templomát és oda nem adná a dékánságot senkinek. És mégis . . . gondolt valamit a múltkoriban. Nagy nekifohász- kodások után csak előállt a kérelmével. Nem egyenesen, csak úgy körülírásokkal kezdte el. Hogy már igen elöregedett, terhes neki a járás. Szédül. Betegeskedik. Szemei könnyeznek, a kezei reszketnek. Szóval odalyukadt ki, hogy leköszön a dékánságról, mert nem neki való már az. Valakit mást, fiatalabb, alkalmato- sabb embert szeretne ebben a hivatalban látni. Megütődtem a beszédire. Szokatlan volt előttem, ez a hang. Hiszen eddig, még soha nem panaszkodott. És most egyszerre ni! Ott akarja hagyni a sekrestyét, templomot, harangot, mindent. Ezt nem lehet. Nem engedhetem. Mit csináljak ? Hogyan marasztaljam. Egy kis gondolkodás után rája néztem. Hivatalos komolysággal, mint az a helyzet komolyságához illett. — No jól van Károly bácsi. Hát hiszen mindennek kell, hogy egyszer vége legyen. A maga dé- kányságának is. Ezt tudtam előre. Sajtettem, hogy egyszer leköszön. Hiszen erőtelen . . . Az öreg szokatlanul kihúzta magát. Fiatalosan vágta fel a fejét és úgy leste kipirult arcával a szót. Én pedig teljes nyugalommal folytattam : — Épen ezért már gondoskodtam is utódjáról. Tudja nem akartam zavarba kerülni . . . Csak úgy félszemmel néztem rá. Bizony a büszkén felvágott fej lekonyult, mint a harmatszomjas hervadó virág. A szeme is a földet kereste. Könnybefutott. Ezt nem várta tőlem. Úgy gondolta, hogy nehezebben fogok elválni tőle. Vagy talán még tartóztatni is fogom. De nem, nem igy történt. Elfordult tőlem. Restelte el- lágyulását, titkolni akarta bugy- gyanó könnyeit. Csak szipogott, sóhajtozott. Én pedig zordonan adtam a szót. — Ügyes lesz, gondoltam ez a dékán is. Ügyesebb talán, mint a régi. Közel is lakik a templomhoz. Szép cserépzsindelyes háza van. Nagy ablakokkal és cifra kapuval. Az öreg hirtelen közbevágott. — Ki lehet az? Hiszen ott csak nekem van ilyen házam. Mint a száraz cserepes föld az esőt, úgy leste a választ. — No nem árulhatom el. — Nem? — No mondja meg! Csak annyit mondhatok, hogy Kis Döme Károlynak hivják, ha imeri.. . — Hisz az én vagyok! — Kiáltott fel ujjongva. — Meg is felelek még, tudom Istenem . . . Könnyein áttört a boldogsága. A szivárványos ég jutott eszembe termékeny eső után. Azóta még szebb, — még ragyogóbb a mi templomunk. Hiába! Ügyes em- ember a mi dékánunk... Ilyen nincs több az egész világon . . . III. Zalamegyei Újság Meggyógyult az asszony. Irta: BÉKEFI LÁSZLÓ. — A szegénységi bizonyítványra kiadott orvosság kutyát se ér. Ezt a kerek, rövid mondatot Jóska hangoztatta el előttem pattagós Durban. Kételkedést láthatott az arcomon, mert kérdezés nélkül belefogott a mondókájába. — Nemcsak, hogy az ingyen patika nem jó, de, ha megszány- nya az embert az orvos, oszt ócsóbbat ir föl, asse használ. Talán most meg a szememben látott valami hitetlenséget, mert minden további nélkül folytatta. — Már pedig az úgy van. — Az első feleségem tüdőbajban halt meg, hát ismerem a betegséget. — Észreveszem egyszer, tavaszi palántaültetés után való napon, hogy a feleségem, már mint ez a második, igen változtatja a színét. Kehhentett is egyet-egyet. Hát . . . nem beszéltem én senkivel — mondja az esetet Jóska -- hanem reggel azt mondom az asszonynak, hogy készüljön föl, viszem a Tekintetes Doktor Urhol. Nem várom meg, amig kigyün, hanem egyenesen beviszem. Úgy is lett. Megvizsgálja az orvos ur s azt mondja: — Semmi nagyobb baj nincs. Itt a receft. Naponta három ka- lánnya . . . Kilencednapra jöjjön be barátom, mondja meg, hogy áll a betegség. — Fizettem a patikába egy pöngő hetvenet. Ejnye, mondok. Ilen ócsó orvoság csak kis bajjra vóna való .. . ? Én hibáznék .. . ? Már minthogy az asszony erá- nyába . . . Vagy csakis ugylehet, hogy nem igen beteg . . .? — No már mondok, majd kiderül. — Hát bizony az én asszonyom minden napvást cudarabbul lett. — Tudtam, hogy gyönge vót az orvosság. Mérgelődtem is, hogy miért mentem a dologténapi ruhámba, azért nem mert az orvos nagyobb kőccségbe vernyi. Oszt most itt van e! — Nyócadnapra már vittem az orvoshoz. Tisztességes ruhámba öltöztem. Bemenünk . . . Ránéz az orvos a feleségemre. Bizony talán meg is ijedhetett, mert aszongya: — Azonnal megröntegenezem. — Hát ezis megesett. Aszongya: — Látta? — Mit? Mondok én. — Hát azokat a tótokat a tü- gyején. — Ugye, mondok, mégiscsak tüdőbaj! — Bizony — aszongya — ip- pen elég. — Hát akor — mondok — ne féccsen engem a Tekintetes Ur, hanem irgya meg azt a receftet háromszor ollyan erősre. — Nem lehet, aszongya. — Hát aztán mér nelehetne, mikor én füzetem. Addig-addig bőstörködtünk, amig megírta, de aszonta, hogy nem vállalja a felelősséget. — Hát, mondok, nem is köll, mert nem a Tekintetes Ur feleségi, hanem hát az enyim. Elkövetkeztem. Egyenest a patikába. Mutatom a receftet. — Milyen állatja beteg magának? ... így a patikárus. — Miért kérdi a Tekintetes Ur . . .? — Azért, mert ez az orvosság nem embernek való, ollan erős. — Ne törőggyék vele a Tekintetes Ur. Nekem is mondta a Doktor ur, de én vállótam a felelősséget, de füzetem. — Füzettem is ollan kilenc pöngőig, de biztos vótam ám benne, hogy mégis használ. — Rossz lábon át a zasszony ott a kocsiderékba a dunyha között, de alighogy hazaértünk, beadtam az első porciót. — Persze gyönge lett. Birkózott a belsőrésze a patikával. Nem evett, de ettü nem fétem. Gondutam, azér vettem neki erős szert, hogy kibirgya! — Beszényi persze tudott. (Mast is jóbeszédes!) Kimagyarázta, hogy husvétnaptyára mit főzzek a gyerekeknek. Tikot őtem. Az apróhusábul becsinyátt leves lett, a vastagabbgyát meg aszonta a zasszony, hogy ráncsam ki. Csinyátam még kevert fánkot. Errü nem is szótam, mondok a gyerekeknek mégiscsak köll valami a húsvéti ünnepekre. Gyerekféle szereti a tésztát, amellik ides. Minden jól ment. Amikor az első pár darab fánk készen lett, igen szép piros vót . . . letürü- lök egy tányérát . . . odaviszem az asszonynak . . . Kóstód meg... mondok . . . Három darab vót rajt. — Megette mind a hármat, aztán aszongya: Aptyok! Nekem is türüli tányérát, veletek eszem én is. — Meg is ette a rendes porciót . . . Két hét uta először . . . Ebéd után aszonygya: — Tudod aptyuk, te má ugyanis sokat mosogattá helettem, máma én elmosom az edényt. — Husvéthetfén pedig már a feleségem főzött, másnap kiment a szőlőbe . . . dolgoznyi . . . — A nyáron találkoztam a Tekintetes Doktor úrral a városban. Megtisztöltem. Meg is kérdezte : — No, szegény ember, ugy-e sokba került a temetés? — Milyen temetés? . . . — Hát az asszonyé. — Nem halt meg az kérem, dolgozik a szőlőbe, kötöget. — No ezt nem értem. Lehetetlen. Mitől is gyógyulhatott meg... — Nem tudja a Tekintetes Ur? Hát attul, hogy a dufla orvosságot kibirta. Természetes, hogy ebben az utóbbiban Jóskának lehet igaza Magam is azt hiszem . . . Hacsak a húsvéti fánk nem használt . . . ? Országos Tenyészállatvásáron és Nemzetközi Baromfi« iállitáson számos dijat nyert tenyészet ajánl RHODE ISLAND RED tenyésztojásokat 20 fillérért. Garantáltan fehérhasmenésmen- tes! Törzskönyvezés ! Lendvaujfalui Fajbaromfitenyé- szet Kerkaszentmiklós. 4214 Casus balti. Irta: Mattak József. Ha már betelt a mérték, csordultig a pohár, az egyik fél pac- kázását a másik fél nem bírja tovább: megkezdődik a nyílt ellenségeskedés, a hadiállapot. Az ok, ami miatt a háború kitört : a casus belli. Ez a casus belli sokféle lehet. Komoly, súlyos sérelem ; szerencsétlen balfogás; elhamarkodottság; ürügy, amely csak alkalmat keresett a másikba való belékö- tésre . . . De, hogy tiszta, önzetlen, önfeláldozó baráti szeretet is lehet casus belli, olyant még nem hallottam. Azazhogy egy esetet mégis tudok, amikor az önzetlen, eszményi barát csuful megjárta . .. * Mihály és Antal agglegények voltak. Agglegények és jóbarátok. Ezenfelül kartársak. „Ezenfelül* — mondom —, mert a jóbarátok nem mindig kartársak és a kartársak nem mindig jóbarátok. De Mihály és Antal nemcsak jóbarátok és kartársak voltak, hanem ezen felül egy hivatali szobában is dolgoztak. A számvevőség egyik szobájában ültek, egymással szembe fordított két barnapirosra mázolt, tentapecsétes Íróasztal mellett. így mindent tudtak egymásról. Nemcsak egymást látták állandóan, hanem szinte beleláttak egymásnak a veséjébe is. Mint mondám, agglegények voltak mindketten. Nem mintha gyűlölték volna a nőket. No, ezt épenséggel nem lehetett volna rájuk fogni. Az is tény, hogy szoknyavádász sem volt egyikük se. Valahogy úgy voltak vele: szerették a szép lányokat megnézegetni, el is beszélgettek velük szívesen, házasodni is szívesen házasodtak volna, de féltek, hogy megjárják . . . — Mennyi szép lány van a világon, pajtás! — szokta mondogatni Mihály, miközben elmerengve nézett maga elé. — Van, van — kapta fel a szót Antal, — de ki tudja, milyenek belül . . . — No, azért akad jó is köztük . . . — Hát persze. Csak hogy éppen nem lehet tudni, hogy melyik az . . . Titokban mind a kettő arra gondolt, milyen pompás volna egy olyan nőre találni, aki szép is, amellett jó is. Aki nemcsak épen férjhez akar menni, hanem szeretni is tudja és fogja az urát. Aki szép lesz, nagyon szép és amellett épen olyan jó is . . . * Egy reggelen Mihály, akinek egyébként igen szép számmal voltak hitelezői, ragyogó arccal állított be a hivatalba. A zordonnézésü főtanácsos még nem jött be, tehát nyugodtan beszélgethettek. — Te pajtás! — kezdte Mihály — Egy gyönyörű lányt láttam az utcán. Antal kedvetlen volt. Legyintett — Az nem is olyan nagy csoda. Elég szép lány van errefelé . . . — De, pajtás, ez nem olyan akárki-akármi fajta szép lány. Gyönyörű fiatal teremtés. Karcsú, sudár termet. Aranyszőke haj. A szeme szebb, kékebb és mélyebb, mint a leggyönyörűbb májusi ég