Zalamegyei Ujság, 1931. április-június (14. évfolyam, 74-149. szám)
1931-04-05 / 77. szám
IV. Zalamegyei Újság 1931 április 5 bolt. A szája picike, piros szá- jacska. Az arca fehér, a két orcája egy-egy halvány rózsaszirom . . . — Ejha! — nevetett Antal —■ ugyancsak csinos fruska lehet, ha ilyen költői nyelven magasztalod. Mihály bosszúsan csapott le. — Ne csinálj, kérlek, rossz vicceket! A dolog egészen komoly. — No, azért nem kell haragudni ! — engesztelte Antal. — A dolog, ismétlem, egészen komoly ... Te, úgy néztem azt a lányt már messziről és ahogy egymás mellé értünk, úgy a szeme közé néztem . . . — Ne mondd! — De bizony mondom ! De ez még semmi! Hanem, amint közeledett felém, ezt a levelet, amit pár perccel előbb adott át a postás, valahogy úgy tartottam, hogy okvetlenül rá kellett pillantania. Elolvashatta és el is olvasta a nevemet rajta! „Savanyu Mihály számellenőr.“ Barátom, ugye, pompás ötlet . . . — Az! Szóval be is mutatkoztál neki. — Igen bizony! De ez még semmi. Hanem, amint mondtam is, ahogy egymás mellé értünk, merőn a szeme közé néztem. És ekkor tudod, mi történt?! A hangja ujjongva szállott, amint ez az utolsó mondat boldogan mosolygó ajkai közül útjára kelt. — Mi? — Mi, barátom ? Visszanézett! Merőn, gondosan megnézett ő is. És komolyan, diszkréten, igen finoman, de egy kicsit rám is mosolygott. Egész határozottan rám mosolygott . . . — Tudomásul vette és megköszönte a bemutatkozást. — Igen bizony! Te pajtás — és egészen ellágyult a hangja — Úgy érzem, én még találkozni fogok ezzel a lánnyal. Igen bizony. Még találkozni fogunk. Még lesz szavunk egymáshoz . . . A folyosóra nyíló ajtón kopogás hallatszott. Égy szakállas férfi lépett be. Valami számlát hozott a Schwarz és Weiss cégtől, Savanyú Mihálynak. Mihály dühösen küldte el az alkalmatlan jövevényt. Aztán, mert közben már a főtanácsos is megérkezett, riadtan kapott elő egy aktát és beletemetkezett. Az arcán azonban szokatlan derű honolt és a szemében különös fény égett... * — Szabad! — szólt hangosan Antal. Az ajtó megnyílt. Antal odanézett. Csodálkozva, szinte bálvány- nyá meredten nézett az ajtó irányában, a jövevényre. Az már igaz, volt is mit nézni rajta . . . Gyönyörű fiatal teremtés volt. Karcsú, sudár termet. Aranyszőke haj. A szeme szebb, kékebb, mélyebb, mint a leggyönyörűbb májusi égbolt. A szája picike, piros szájacska. Az arca fehér, a két orcája egy-egy halvány rózsaszirom . . . — Jó napot kívánok ! — csicseregte kedvesen, üdén. — Savanyú urat keresem . . . Antal zavartan, ügyetlenül, mindamellett végtelen készségesen ugrott föl. — Kezét csókolom ! Keshedt Antal vagyok. Kérem, Keshedt. — Örvendek! — csicseregte a jövevény. — Savanyu urat keresem. — Ja, igen, Savanyu urat. Ép most ment ki. A harmadik szobában van. Hirtelen merész ötlete támadt. Kivágta. — Talán nem is oda ment. Hanem a városba. Nem lehetne talán velem elintézni az ügyet... .. Sajnálom, csak Savanyu úrral tudom elintézni. — Kizárólag csak vele? — Kizárólag. — Okvetlenül személyesen ? — Okvetlenül személyesen. Antal látta, hogy vesztett ügye van. Egy pillanatra az irigység lángolt fel a lelkében. Elhatározta, hogy kimegy a folyosóra s visz- sza jön azzal, hogy Mihály valóban a városba ment. De aztán győzött benne a jóbarát, felülkerekedett az önzetlenség és bocsánatot kérve a bájos hölgytől, kisietett a harmadik szobába. — Te Miska, egy hölgy keres. — Egy hölgy? — Igen, még pedig egy szép hölgy! — Szép hölgy? — Az bizony! Alighanem az, akivel ma reggel találkoztál! — Mit mondasz? Az, akivel... És már rohant is. Lelkendezve, boldogan. — Savanyu vagyok ! — mondja büszkén a szép hölgynek. — Örvendek! — mondja az. — Önt keresem. — Boldog vagyok! — leheli Mihály magán kívül. — Miben lehetek szolgálatára? — Egy számlát hoztam kérem a Schlesinger és Kohn cégtől... Mihály, mint egy sebzett vadkan hördült fel. — Egy számlát ? Igen, izé . . . Ja persze ... Mondja meg kérem, hogy majd bemegyek és kiegyenlítem . . . A bájos leány fanyar arccal távozott. Mihály gyilkosán rontott neki Antalnak. — Nem megmondtam, te hitvány, hogyha számlával keresnek, mondd, hogy a városban vagyok?! Te utolsó . . . És attól a perctől kezdve engesztelhetetlen ellenségek lettek. S megkezdődött köztük a nyílt ellenségeskedés, a hadiállapot. Két asszony. A kis szalon sarkát kellemes fénnyel árasztoíía el a nagy álló- lámpa meggyszinü selyemernyője. A két asszony egészen belesüppedt a mély fauteuil ölébe. Klári, aki csupa izgalom volt és Margit, a háziasszony élénk beszélgetésben voltak elmerülve. Margit csillapítani igyekezett Klári nagy izgalmát: — Mindenekelőtt nyugodj meg, aztán szép sorjában elmondod a történteket. — Nincs mit elmondanom, úgy is tudsz mindent. Most csak azért jöttem, hogy közöljem eltökélt szándékomat. Én innen elmegyek. Hazamegyek. Nem maradok Bélával, aki, úgy látszik, jól érzi itt magát és semmi megértést nem tanusit velem szemben. — Ugyan kérlek, talán még azt is kétségbe vonod, hogy szeret? — kérdezte szeliden mosolyogva Margit. — Kétségbe vonom, hogy úgy szeret, mint én őt, — mondta szinte kiáltva Klári, — én, aki mindent otthagytam, feláldoztam érte. A szép, nyugodt lányságo- mat, a kényelmes és boldog szülői házat, társaságot, szóval az egész eddigi életemet. Elhozott idegenbe, ahol nincs senkim, senkim . . . Ekkor már csak úgy rázta a zokogás a kis szőke asszonykát, bájos kis arcát végigszántották a könnyek. Margit szeretettel simogatta meg fiatal barátnőjét. — Kis szivem nyugodj meg, ilyen az élet. Mi asszonyok csak áldozatot hozunk, ebbe bele kell nyugodni. Ne gondold, hogy nekik, — a férfiaknak — oly kőny- nyü, kiveszik ők is részüket a keserűségből. De ők könnyebben viselik e), edzettebbek az idegeik. — Igen és szivük sincsen . . . zokogta Klári. — Dehogy is nincs Klárikám, ne akarj mindent elvitatni tőlük. Különösen az uradat ne bántsd. Kedves, jó ember, aki imád téged. Megszerez neked minden kényelmet. — Ne erőltesd magad Margi- tom ; én már leszámoltam ezzel az élettel. Nem bírom ezt a környezetet, ezt a kis várost, kicsinyes embereit, az örökös alkalmazkodást. Megyek haza. Majd akkor megérzi Béla, ki voltam neki, majd jön utánam. — Csacsiságokat beszélsz kicsikém. Öt ideköti a hivatása, a kenyere, ha utánad is megy, viasza kell jönnie. Ha lehiggadsz, majd megérted, hisz’ még csak fél éve vagy itt, már ha hat évet élsz itt,[máskép látod a dolgokat. — Nem is tudom, jhogy bírtad ki ezt a hat évet ? — Tedd el a zsebkendőd, gyújts rá egy cigarettára és hallgass meg. Jó lesz? így kicsikém, örülök, hogy szót fogadsz. Talán ha végig hallgattál, máskép fogsz gondolkodni. Klári hitetlenül mosolygott, de nem akarta megbántani idősebb barátnőjét, aki annyi szeretettel fogadta mindig, s aki az egyetlen volt az idegen környezetben, akihez bizalommal közeledhetett az első perctől kezdve. — Hidd el, — kezdte Margit asszony, ugyanilyen lázongások, izgalmak nyugtalanítottak engem is hat évvel ezelőtt. A különbség az volt, hogy mi már egy éves házasok voltunk, mikor idekerültünk, Igen ám, csakhogy akkor sokkal nehezebb viszonyok voltak és minden más volt itt, mint most. Téged az urad szép, tágas, kényelmes lakásba hozott, ami ugye az első feltétele a nyugodt életnek, de bizony pár évvel ezelőtt még aranyért sem kaptál volna hasonlót. Az én első lakásom gerendás, alacsony szoba volt, elragadó kilátással egy istállóra. Akár hiszed, akár nem! így aztán szó sem lehetett persze társas életről. No hiszen, jól is néztünk volna ki. Az a pár jó emberünk, aki néha felkeresett, csodálkozott azon a humoron, amelylyel mi beleéltük magunkat a viszonyokba. Azaz, hogy ez csak látszat volt, mert bizony lázongtunk mi alaposan, de csak belülről. Mindennap ért valami meglepetés. Egyik napon megvakult a nagytükör a nedvességtől, másnap a legszebb gobelinképem lett penészes, a szekrények mögött kivirágzott a salétrom, ellenben a pálmám az elhervadt szegény. A varrógépem megette a rozsda, de minek folytasssam. Ilyen és ehhez hasonló bajok érték a mi kis otthonunkat. Még sétálni sem volt kedvem. Mert, ha Tiborral róttuk az utcákat, elszorult a szivem. Istenem, mennyi szép kis ház, boldog otthon, megelégedett emberek. Csak én vagyok boldogtalan, hontalan. Mert mit tudják azok, akik még nem tapasztalták, mi az, távol a családi fészektől, uj otthont szerezni. Uj fészket építeni, idegenből ideszakadt szegény kis emberpárnak. Könnyű annak, aki élheti életét a régi házban, ahol talán még dédanyja volt boldog kis gyermek. Akit nem sodort el a sors, a hivatás más felé. Könnyű annak, lenézni, lesajnálni a nincstelen, ideszakadtat, akinek csak emlékei vannak, aki egyedül, borzongó kíváncsisággal les be borús őszi alkonyaton idegen otthonokba, ahol az ebédlőlámpa szelíd fényében a család meghitten együtt: van. Talán készülnek valahová rokonokhoz, vagy várnak kedves, régi barátokat. Megsínyli a virág is, ha kitépik a megszokott talajból és máshová plántálják ! De ezerszer megsínyli az emberi lélek, ha kiragadja az élet szerettei közül. Oh! ittam én is a keserűség poharát, Klárikám ! Lassanként azonban elfásul a lélek is. Kezdtünk mi is járni, hol színházba, hol hangversenyre. Ekkor történt aztán olyasmi, ami a tiedhez hasonló lelkiállapotot idézte elő nálam. Valami műkedvelői előadáson voltunk. A hátam mögött ülők különféle megjegyzéseket tettek ránk. Bizony nem hízelgő jelzőkkel illettek, nem akarom részletezni a sértéseket, elég hogy elhangzottak. Figyeltem Tibort, de ő elmélyedve figyelte az előadást és igy csak otthon mondtam el neki a tapasztaltakat. Napokig nem tértem magamhoz ezután. Forrt bennem minden. Haza, csak haza. Ez volt minden gondolatom. Lázasan csomagoltam egy napon, midőn az uram hazajött. Értetlenül nézett rám. Forró könnyek között vallottam be, hogy nem bírom ki ez az elszigetelt életet, engedjen haza. — Én rám nem gondolt, kedves? — kérdezte Tibor. — Magának megvan a hivatása, ott vannak a kartársai, akikkel megértik egymást, de én olyan vagyok, mint egy kitaszított. . . — Arra nem gondolt, — felelte az uram, — hogy én sem vagyok idevaló, hogy az én szükebb hazám ott van a Kárpitok tövében, idegenek kezén, hogy a szüleim sírjára is csak álmomban jároga- tok el, hogy maga nekem az otthon, a család, minden melegség, minden szin, minden boldogság, amit az élet nyújthat. Nem érzi, hogy úgy jövök mindég haza, mint egy szentélybe? Hogy nekem ez a gerendás kicsi szoba felér a legszebb palotával, mert a mienk, csak a mienk! Mit törődik az emberekkel, Nem mondá az Ur? „Bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!“ Bocsássunk meg mi is nekik, ártatlanok abban, hogy nem értenek meg minket, nem érezhetnek velünk, mert nem élték azt át, amit mi ... Mi ketten vagyunk az egész világ, én asszonyom, nem érzed ezt? Margit asszony elhallgatott. Az emlékezés könnyeket csalt szemébe és kezei remegve kulcsolódtak össze. A kis fehér márványoszlo
