Zalamegyei Ujság, 1931. április-június (14. évfolyam, 74-149. szám)
1931-04-05 / 77. szám
2 1931 április 5. Zalamegyei Uiság A husvét Zalaegerszegen kétszáz évvel ezelőtt. Az emberi nem megváltásának legfenségesebb ünnepe a husvét. A hivő lélek negyvennapos böjti önmegtartóztatással, a nagyhét komor fájdalmával készül a megölésére és ujongó Ailelujával köszönti husvét napján a feltámadt Krisztust. Husvét táján mindig felébred lelkemben gyermekkorom husvét- jának emléke s látom az ősi, árpádkori templom udvarán felvonuló hivő sereget, kisérni az 01- táriszentséget, buzgó lélekkel alle- lujázván, hogy hála légyen Istennek : feltámadt Krisztus e napon. Valahogy ilyen gyermeki lélekkel nézem a régi oklevelek száraz, szűkszavú hagyományain át a kétszáz év előtti Egerszeg husvétjait is. A török századok uralma után az 1700-as évek legelején Zala nagy része is felszabadult rabságából. Megszűnt Egerszeg vár jellege is és több, mint száz év után újból a veszprémi püspök tulajdona lett. Széchenyi Pál kalocsai érsek s egyben veszprémi püspök átvévén Egerszeget, nemcsak földesura, hanem lelkiekben is gondozója lesz a török hódoltság alatt elhanyagolt város lakosainak. Nem csudálkozhatunk tehát azon, ha az egerszegiekkel 1703-ban kötött egyezség legelső pontjaiban első sorban a lelkiekre fektette a fősulyt és mindjárt az egyezmény legelején a vallási kötelességekről szól. Kimondja: „Minthogy az Isteni tisztelet minden dolgok fölött való, kötelesek azért a városiak nemine excepto (kivétel nélkül) egész esztendő által mindenféle ünnepeket megüljenek és megtartsanak. — Másodszor: Az városban lévő céhek zászlókat csinyáltassanak és esztendő által a Processiokon ... kiki a maga zászlója alatt áhéia- tosan jelen legyen.“ Tehát nemcsak a vallás szava kötelezte az egerszegieket, hogy lelkiéletökkel törődjenek és a vallási kötelességeknek eleget tegyenek, hanem a földesurral megkötött egyezség külön is hangsúlyozza ebbeli kötelességöket.— Ez a magyarázata annak, hogy a város legrégibb megmaradt számadásaiban minduntalan találunk vallási ténykedésekkel egybefüggő kiadásokról szóló feljegyzéseket. Ezekből halványan bár, képet alkothatunk magunknak az eger- szegiek 200 év előtti húsvéti ünnepléséről. Már a nagyböjti időben tett följegyzésekből láthatjuk, hogy idejekorán készültek a husvét megünnneplésére.Javittatjáka zászlókat, dobokat, hogy illő módon részt vehessenek a processiókban. A feljegyzések legjava tanúskodik arról a régi szokásról, hogy husvét idején illő ajándékokkal kedveskedtek a püspöknek. Feljegyzések — sajnos — csak az 1750-es évektől kezdve vannak, s ezek « között ilyeneket találunk : 1750 bői: „Mikor Husvétkor Biró Uram Fő Esküit Urammal eő excellentiája udvarlására voltak, vásárlás rák, tyukmony (tojás), csiga, diurnum (napidij) mindenestül 7 forint 40 dénár.“— 1752-ből is van feljegyzésünk, amely szerint 8 forint 83 és Va kr.t fizetett ki a város a püspöknek adott ajándékokért. Az 1755. évi számadások ezt írják: Húsvéti ajándék Méltósá- gos Ur eő Excetlentiájának úgy, mint tojás, körívéi, borgyu, rák.“ Ezekért, valamint a biró és két esküdt három napi útiköltségére 12 frt. 23 krajcárt fizettek. Az 1756. huivétján, április 18-án vitték el Biró Márton püspöknek az ajándékokat. Ezt e szavakkal örökíti meg a számadás: „Ó excellentiájához menvén, azon alkalmatosággal Méltóságos jó kegyelmes U unk számára borgyut, majorságot, almát és másféle cu- linariára (konyhára) valót vivén a költséggel együtt 9 frt. 05 krajcár.“ 1759 ben már részletes a számadás, hogy melyik ajándék mennyibe került. És pedig: 1 borgyu 1 frt. 50 dénár tojás 1 frt. — körtvél — 287a dénár. Ebben az évben szűkre szabták az ajándékokat, mert a tél folyamán többen a tűznek áldozatai lettek. 1765-ben már drágább lett az ajándék, mert a borjúért 2 frt-ot fizettek, tojást és gyümölcsöt is többet vettek, mint előbb. Most is „eskütt uramék közül ketten mentek el az ajándékokkal Ö excellentiájának udvarlására s költ- ségök esett az útra 4 frt 2372 dénár.“ Azonban a városnak a húsvéti ünnepek megülése körül való tennivalója a földesur megajándékozásával nem merült ki. Ez az ajándékozás csak a földesúri jogviszony következménye volt, de de nem tartozott szorosan a husvét megünnepléséhez. Holott' ehez és különösen a processziók fényének az emeléséhez a város jelentősen hozzájárult. Mint emli- tém, rendbehozatta a zászlóját, a húsvéti zenéhez a zeneszámokat, igy 1753-ban „Resurrcetió“-kor hegedühurokra 15 dénárt adott, majd az üstdobokat megjavittatta. Ezek mellett gondja volt arra, hogy a húsvéti feltámadási körmenetkor a Szentség illő kíséretben és ünneplésben részesüljön. 1750-ben katonákat állít őrségül, akiket azután megvendégel. „Sac- ramentom mellett Nagyszombaton katonák voltak, adatott borra 25 dénár.“ Mozsárdurrogás és puskalövések kíséretében tartják meg nemcsak a kőrmeneteket, hanem a husvétvasárnapi szentmisét is. így 1755. évi feljegyzés szerint a puskaport a város vette erre a célra. Az 1757. évi feljegyzés ezeket írja: „die 10-ma Április, azaz Husvétnapján processioi solemni- tásra (ünnepségre) puskapor vite- tődött Kis Salamon zsidótul: 20 dénár.“ 1761-ben katonaság nem volt Egerszegen, ezért, hogy az ünnep fényét emelje, — a megye hajdúit kéri el a város a proces- sió kisérésére. „Hogy Husvét napján a tekintetes nemes vármegye hajdúi a processiót ki kisérték, puskájokban levő kilövésekért, avagy puskaporért fizetett 25 dénárt.“ 1764-ben ugyancsak a megye hajdúi voltak kísérői a körmenetnek, de most nemcsak a puskaport fizeti meg, hanem a hajdúk maguk is kapnak néminemű borravalót, hogy processiókor lövöldöztek és pedig 38 és fél dénárt, amelyeket minden bizonnyal nem pénzben, hanem bor alakjában adott nekik a város. 1765-ben a mise alatt való lövöldözés puskaporáért fizet a város 40 dénárt. Ezek mellett — a talán másutt is meglévő — ünnepi szokások mellett volt azonban egy sajátos s az egerszegiek húsvéti ünneplését legjobban jellemző helyi szokás: a határjárás. Én itt csak annak az eredetével foglalkozom, A határjárás eredetét megállapítani — az eddigi kutatások szerint — még nem lehet. Az. azonban máris kétségtelennek látszik, hogy a helyi monda igaz, a határjárás a török korszakban kezdődött. Egy 1761-ből származó határ- megállapitó vizsgálat ezeket mondja : „Régi szokások szerént Husvét Ünnepeiben azon jelekig és helyekig Szala-Egerszegiek számosán öszve gyülevén dobbal minden esztendőben jártak.“ Másutt: Husvét ünnepeiben számosán öszve gyülekezvén zászlóval és dobbal szokások szerént a város határait megjárván mindenkor a megirt jeleket megjárták, valamikor csak idő engedte és Isteni szolgálatraszükséges visszatérések miatt érkeztek, mely alkalmatossággal is a fákban lövöldöznek emlékezet okáért.“ Ugyancsak 1761-ből való másik irat igy szól: „Egerszegi urai- méknak bévett szokások az, hogy husvét napján zászlóval a határt járják, tanú is háromszor vélek járt ez előtt 30 esztendővel . . . nagyobb részt arra járnak, amerre a tanú a jeleket megmutatta az régi Török utón keresztül.“ Ez a pár idézet eléggé meg- I győzhet arról, hogy az 1700-as évek elején, alig pár évvel a törők hódoltság megszűnése után, már megvolt a határjárás. ValóMi vidékiek, akik oly közel vagyunk a szabad természethez, érezzük, hogy az utolsó tiz évben még az időjárás is megváltozott. Ősszel kora fagyoktól még zölden száll le a falevél; tavasszal a fagyos szentek kegyetlen dere perzseli le a lombot, vetést, virágot. Hajdan — boldogabb időkben — nem tördelték a fákat ilyen goromba, jeges szelek és a nyár is hosszabb volt, melegebb, — több napsugár jutott az embereknek. Ez a napsugár valahogyan hiányzik is mai életünkből. Ólmos, szürke felhők járnak, gyakran nyugtalanító villámok cikkáznak és jeges szelek tépdesik darabokra mindazt, ami a múltban szép volt. Ez a vérfagyasztó, kijózanító élet deres levegőjével beférkőzik a lelkekbe is, megdermed tőle a kedélyesség, a jóság, a szeretet és végleg kipusztul az emberi érzésnek legnemesebb fényűzése: a — romantika. Magánéletéből mindenki kiküszöböli a romantikát, mint valami régi, aranysuj- tásos diszöltönyt, amely nem is időszerű, feltűnő, kihívó, talán kissé nevetséges is a má-nak nyomorúságai között. Teljesen megértjük, hogy a veszedelmesen szaporodó emberiség számára sok kenyér kell és ezért nak fogadhatjuk el tehát azt, amit a helyi hagyomány tart, hogy ez a szokás a török időkből származik s hihetőleg majd valamikor rá is világíthatunk annak való eredetére régi feljegyzések alapján. A város maga is régi, meggyökeresedett szokásnak tartotta a határjárást és olyan szokásnak, melynek megtartása szükséges. Ezért a határjáróknak maga vette meg a lövöldözéshez szükséges puskaport, amint ezt a városi számadásokban Írva találjuk : — „Határjáróknak adatott puskaporra 20 dénár.“ Ezek az egerszegi régi szokások ma is meg vannak. Azonban a határjárók már nem járják a századokon át szokásos utat, a hegyek husvét éjszakán nem vissz- hangosak már a dobszótól, lövöldözéstől, a határjárók puspángos, zászlós, dobszóval masírozó csapata már csak husvét reggelén vonul fel a Kálváriához, hogy a plébánia templomba menő kör- menetben részt vegyen. — A mostani szokás tehát csak csöke- vénye a hajdaninak, holott ezt a kétségtelenül történelmi hagyományt meg kellene becsülni s régi alakjában felújítani úgy, amint azt az 1761-ből származó iratok megőrizték. A régi lövöldözés emlékét is ma már csak a Kálvária mellett husvét hajnalán fel felhangzó mozsárdurrogás őrzi, amelynek hangjára a lélekben valahogy vissza-visszarezg halo- ványan a hajdankor képe. — Nem lehetne-e ezt a képet a maga valójában, régi szokásaival híven megeleveníteni, hiszen ezzel nemcsak a vallásos áhítatot emel- nők, hanem a magyar múltat s annak hagyományait is ápolnók. Ez pedig nemcsak kívánatos volna, de mintha kötelesség is lenne. Dr. Fára József. az elhanyagolt vadonba is bele kell már az ekét akasztani. Mégis fájó melankólia ejti meg lelkünket, mikor halljuk, hogy már a Hortobágyra is kimodták a halálos ítéletet s elpusztul onnan a sok gulya, ménes, mert Debrecen városának túlságosan sok pénzébe kerül. Ez lehet egy köz- gazdasági intézkedés; azonban hatalmas részt tör le egy ország sajátosságának képéből és a polgári élet unalmas szürkeségébe tüntet el egy emberfajt, amely világszerte hires és ismert volt. Mégis csak érték lehetett az, ami annyi nagy költőnek lelkét megihlette s amiért még a legbátrabb világjáró angol sem restelte csontjait szekeren megrázatni. A gulyások, csikósok majd felakasztják karikásukat, cifra szűreiket a szegre, közönséges szántó-vető emberekké lesznek, vagy kivándorolnak és nem is sejtik, hogy ezzel ismét egy olyan darab romantika, mint az Alföld, kerül örökre a múltnak poros emlékei közé. A turisták a küszkeségét, a leg- merészebb, legnehezebben megmászható hegycsúcsokat az üzleti szellem hovatovább karfás ösvényekkel, drótkötélpályákkal fogja mindenütt elcsúfítani és a sziklafalakat talán reklám-plakátok fogPusztuló romantika. A Hortobágy, Sághegy, Badacsony és Kisbalaton veszedelemben. 7