Zalamegyei Ujság, 1925. április (8. évfolyam, 88-94. szám)

1925-04-26 / 94. szám

1925 április 26. Zalaasegyeí Újság 3 történetéhez“ cimü gyűjtemény­ben (V. kötet. II. füzet.):„Horváth Ádám a 30-as évek elején halt meg minden maradék nélkül, ott porladoznak drága hamvai a petrikereszturi közös temetőben — most már minden jel nélkül.“ Dervarics Ákos 1878-ban irta kis cikkét, Gönczi Ferenc pedig 1914-ben jelentette meg „Göcsei“ cimü nagy munkáját, amelybe — úgy látszik — majdnem szó- szerint átvette Dervarics Ákos szavait, csak azt jegyezte meg, hogy »állítólag.“' Dervarics Ákos, akinek külön­ben érdeme az, hogy pár kiadat­lan versét is közli Horváth Ádám- nak, tévedett. De tévedése jóaka- ratu. Petrikeresztur lakosai ne­mesek voltak. Gönczi Ferenc 1260-tól 1845-ig a Peéry, Czupi, Vasper, Szegi, Vas, Bóza, Csima, Szamár, (Zamár) Hencsei, Her- czeg, Kovács, Csikós, Keresztúri, Györgyfi, Patai, Gombos, Horváth, Paiss, Patay, és Móricz csalá­dokat említi. Lakosainak azonban több, mint fele Vas megyéből vándorolt be. Azok is nemesek voltak. Igaz, hogy elszegényed­tek, (különben nem hagyták volna el hazájukat) csak büszke­ségüket tartották meg. Vas megyé­ből egészen a világháború kitöré­séig sok család költözött át Gö­csejbe. Ok csak az volt: Gö­csejben olcsó volt a föld. Néha a 25 holdas vasmegyei kurtanemes 120 holdat szerzett Göcsejben az eladott 25 hold árán. A régi magyar ember, de kü­lönösen a nemes nagyon szerette faluját. Ezért terjesztette, ápolta az arról szóló szájhagyományo­kat, mondákat, regéket, különö­sen ha azok családjával vala­hogyan vonatkozásban voltak, így Petrikeresztur nemesei is büszkén hirdették, hogy Pálóczi Horváth Ádám Petrikereszturban halt meg, sőt ott is van eltemetve. Ezt azzal erősítették meg, hogy eze­lőtt 40—50 esztendővel egy ke­resztet találtak a petrikereszturi temetőben, amelyen már csak a „Horváth Ádám“ név volt olvas­ható. Sajnos, ez a kereszt már nem található sehol. Mint fen­tebb Írtam Petrikereszturban a nemes családok között Horváth nevezetüek is voltak. Valószínűleg egy más Horváth Adám porladt el a petrikereszturi temetőben. A tudományos kutatás szerint Pálóczi Horváth Ádám 1820-ban halt meg a somogymegyei Nagy­bajomban. A petrikereszturi ke­resztet meg már a 70—80-as években látták. Egy fakereszt pedig 50—60 év múlva elkorhad teljesen. Tehát az a kereszt nem lehetett Pálóczi Horvát Adámé. Azonban az tény, hogy Pálóczi Horváth Ádám életének egy szép részét Zalában töltötte el. 1782- től Balatonfüreden és Szántódon lakott. 1790-ben Nagybajomba költözött és onnét ment Petrike- reszturba 1812 ben. 1818-ban is­mét visszament Nagybajomba és ott halt meg 1820-ban. A ház amelyben Petrikereszturban lakott még mindig meg van. Jelenleg a Nemes családé. * Horváth Ádám volt az első költőink közül, aki a népkölté­szet becsét felismerte. Az is nagy érdeme, hogy a kuruc költészet kincseiből sokat megmentett. Dalai és énekei magyarosak, becsesek Balatonfüreden márványtábla őrzi emlékét, megérdemelné, ha Petri- kereszturon is volna valami, ami rá emlékeztetne. De talán még az az idő is el­jön, hogy emléktáblája lesz Petri­kereszturon a haza egyik magyar­jának. — És talán másoknak is, mert sajnos a zalai földben so­kan alusszák örökálmukat jeltelen sírokban, akiknek nevei még év­századok múltán is élnek. (N-bő.) Góbéságok. A székely, a szalámi meg a pesti kutya. Összetarisznyáz egy csomó, jó­féle hazait a székely, oszt fölrán- dul nagy Pest városába, mög- érdeklődni s személesen mög- tapasztalni, hogy miként éli nap­jait az Áron gyerek, aki felsőbb oskoláit igyekezett kitanulmá­nyozni, hogy valami törvényös- merö ember vájjék belőle. Meg is érkezik nagy nehezen s mer roppant hőség vót, hát úgy ődölgött egyik utcából a másikba, mint a tyuk, akinek pálinkát csöpögtetnek kolera ellen a torkába. Sorra mustrálta a ki­rakatokat, hadd legyen az asz- szonynak is elbeszélni valója. Amint igy bámészkodik s fel és alá mászkál, az egyik ablakból csudadolog kerül a szeme ügyébe. Az üveg mögül ugyanis egy nagy rúd szalámi ki mosolyog rá. Bár nem mondta senki, de a külse­jéből rögvest megállapította, hogy az a hosszú, vastag valami csak ennivaló lehet. Bé is bátorkodik hát nagy alázatosan egy-két darab megvétele erányában. Mikor a vásárlással készen vsn s már ki is igyekezett, akkor jut eszébe, hogy az óriás kóbászt meg is kell majd enni. Újra visszamegy s az egyik urfit, aki kiszolgálta, meg­kéri, lenne szives egy kis papir­kára ráírni, hogy miként kell a portékát elfogyasztani, mert ilyet nemcsak hogy eleddig meg se kóstolt, de nem is látott. A segéd ur tüstént eleget tett is a kérés­nek s igy most már semmi aka­dálya se vót annak, hogy az öreg góbé önmagát becsületesen mög- vendégelje. Alig megy néhány lépést előre, gyönyörű lugassal találkozik szembe, amelyik tele van tisztára mosott padokkal. Az atyafi leül. Előveszi receptjét, ki a kenyeret, megtörli a bicskát. Ereszt kettőt-hármat a harisnyája szijján, aztán neki fog gerófi mó­don frustukolni. Nem fal azonban az első után többet. Ott terem egy éhes kutya, felugrik a padra, szájába veszi az egész rúd szalámit s mint a szél viharja, tova nyargal a pom­pás csemegével, még mielőtt a góbé rendezni tudta volna a gon­dolatait. Az épületes látványosság ha­tásaképpen nagy csődület kelet­kezik a székely körül. Sunyi, ra­vasz mosolyvirágok szöknek ki az arcokra, de csakhamar el is tűnnek. A megkárosított ember ugyanis legnagyobb megrökönyö­désükre káromkodás helyett széles kacagásban tör ki. — Hát mit nevet bácsi — kérdé egy kiváncsi suhanc. — Hiszen kigyelmed azzal a szalámival már ezen a földön többet soha nem fog találkozni. — — Abban az urfinak tán igaza is lehet, de merem állítani, hogy a dög se veszi hasznát a tolvaj- ságának most az eccer. — Nem-e? — Nem bizony. Mert ámbátor a szalámit elvittey de itt maradt az irás. Ehun van nií Oszt e nélkül nem fogyasztja el a hitvány, még ha ezerszer pesti is. Avval, mint aki lehető legbiz­tosabb a dolgában, előkotorássza a másik rúd szalámit s addigiéi sem néz, mig be nem kebelezi az utolsó falásig. * * * KI B Miután igy a Fekete-féle tár­sulatnak egyedüli érdemét a kellő mértékre leszállítja, hat pontban összefoglalva mutat rá azokra az okokra, a mik Kisfaludyt a Kom- lóssy-féle társulat szerződtetésé­ben vezették. Ezek közül az okok közül az egyik még a füredi színház épí­téséhez vezet vissza. A füredi színházat Fülöp József veszprémi postamester segítségével építette fel és pedig igen rövid idő alatt, a négy tavaszi hónapban. A szín­ház építésénél és különösen belső elrendezésénél feltétlenül szük­sége volt szakemberre, aki a színpad, zsinórpadlás stb. meg­építésénél szakszerű útmutatásai­val segédkezzék annál is inkább, mert hiszen akkor a színházépí­tés egész Európában, de külö­nösen hazánkban annyira a bölcső korát élte, hogy az építők a színház belső berendezéséhez vajmi ke­veset érthettek. Mennyivel ke- vésbbé tehető az fel vidéki épitő- mesterekről. Ezért Kisfaludynak olyan színházi emberre volt szük­sége, aki nagy tapasztalatokkal rendelkezett, aki maga is sok ideiglenes színpad megépítésén vehetett részt. Komlóssynál alkal­masabbat alig találhatott a közel­ben s igy Kisfaludy az ő tudását és segítségét vette igénybe a füredi színház megépítésénél. Komlóssy készséggel tett eleget a felkérésnek. Társulatát, mely akkor Egerszegen játszott, ma­gára hagyva, saját költségén Fü­redre utazott „s az egész scena- riumot — úgymond Kisfaludy — mihez más senki nem értett, maga kezével, minden napidij nélkül elkészítette.“ Komlóssynak ezt a közremű­ködését nem lehet tehát figyel­men kívül hagyni. Ezen a meglehetősen szubjektív indokon kivül felhoz Kisfaludy egy, e sorok Írása közben nap­fényre került és 1836 május 2-án Sümegen kelt, a vármegyéhez intézett, szintén „Nyilatkozás“ cimü iratában másik okot is arra, hogy miért nem lehet Komlóssy társaságát mellőzni. Ez a nyomós indok a színházépület megmen­tése. 1834 júliusában akkora tűzvész pusztított a füredi gyógyfürdő telepen, hogy csaknem az egész telep leégett. A tűzvész terjedése oly rohamos volt, hogy igen sok fürdővendég csak az ablakon át menthette meg életét. A színház épületet is mindenfelől körülvette a tűz s egyedül Komlóssy társu­latának köszönhető, hogy nem esett szintén áldozatul. A társu­lat férfitagjai a színház tetején vizes ruhákkal oltogatták állan­dóan az oda röppenő szikrákat és zsarátnokokat, a színésznők pedig vizhordással segítettek a mentés munkájában. Philipsberg Eugen svájci követségi titkár maga mesélte Kisfaludynak, hogy a megmentett holmijának egy részét oltogatván, szemtanúja volt a színészek munkájának s han­goztatta, hogy a színház meg­mentését egyedül Komlóssy Fe­renc társulatának lehet köszönni. Ezek után a szubjektív indo­kok után, a miket azonban figyel­men kivül hagyni lehetetlen, rá­mutat arra az igen fontos két körülményre, a mi nagyban emelte Komlóssy szerződtetésének a szük­ségességét. Ezek a diszlettár és a ruhatár. Ennél a két pontnál nem vélem feleslegesnek pár szóval rátérni az 1830—40-es évek színészet létfeltételének erre a két sarkalatos kérdésére. Ebben a korszakban szinésztársulataink, egy-kettő kivételével — mind vándortársulat. Életük a folytonos vándorlás, városról-városra, falu- ról-falura és mindig szekéren vagy pedig nem egyszer gyalog. Mert mindez még a vasúti előtti korszak. Így tehát ezeknek a tár­sulatoknak csaknem shakespearei egyszerűségű díszletekre kellett tö­rekedniük, hogy minél kevesebb legyen a díszlet, minél kisebb a ruhatár és hogy igy minél ke­vesebb podgyásszal kelljen ván­doroltok. (Folyt. köv. hbhisesbbmi M—-----

Next

/
Oldalképek
Tartalom