Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-01-03 / 1. szám

2 »Zalanae£ye, Zalavárraegyei Hírlap* 1909 január 3. mert ma már csak ettől várhatunk boldo­gulást és felszabadulást, tespedesünkből való megváltást. Ezt az uj átalakulást fogja meghozni az 1909. esztendő, amely történelmi neveze­tességű dátum lesz nemzetünk évkönyvei­ben. A választási reform más kereteket 8 irányokat teremt; a nemzet akarata ki fogja kényszeríteni az állami függetlenség felé való haladást. Az önálló bank, az önálló vámterület, amelyek még egy év­tizeddel ezelőtt a gravaminális politika területéhez tartoztak, politikai kényszerű­ségekké válnak s a nemzeti szellem át­hatja ugy a törvényhozás, mint a végre­hajtó hatalom egész tevékenységét. A mult évnek — néhány jelentékeny reform mellett — azt írhatjuk a javára, hogy méhében lassan érlelődtek a jövendő vezéreszméi 3 a sok csalódáson keresztül, sok szép remény sírja felett felcsillanik az önálló magyar nemzeti állam képe, ame­lyet minden politikai válságon keresztül is ki fog építeni az egységes nemzeti akarat. Egy politikai válság epizódja megzavar­hatja, de fel nem tartóztathatja azt az áradatot, amely a nemzet függetlensége felé tör. Ép ezért csak a haladás zavar­talanságát kell féltenünk a levegőben levő válságtól, nem magát a nagy célt. A koalíció felbomlása, vagy a fuzio létesülése már csak idő kérdése. Mind a kettő válságokhoz vezethet De a válságok után is csak a függetlenségi törekvések fognak győzödelmeskedni, mert a folyam útját gáton, zsilipen keresztül is megkeresi. Sajnos, társadalmi életünk alakulásában sem hagyott az elmúlt esztendő örvende­tes nyomokat. A politikai helyzet bizony­talanságának s a közgazdasági viszonyok ziláltságának mindig nyomában jár a tár­sadalmi élet elernyedése is. A mi társa­dalmunk soha sem volt annyira egységes és erős, hogy nagy alkotásokra képes lett volna, de mégis fejlődött, haladt azon irány felé, amely a kulturnépek társadal­mát hatalmas erőforrásokká tette. Sehol sem látszik meg annyira a szegény­ség, mint a társadalmi mozgalmak ellany­hulá^ában. Ennek a kétségtelen jeleivel találkoztunk a mult esztendőben lépten­nyomon. Ha egy kis kör meg is mozdult néha valamely közcél érdekében, a társa­dalom nagy teste mozdulatlan maradt. Az áldozatkészség, az érdeklődés minden iránt megcsappant. Átmeneti időket élünk s a vajúdás, a várakozás, a jobb viszonyok után való sóvárgás uralják a közéletet; az egyesek és osztályok pedig küzködnek s ha a küz­ködés eredménye legalább annyi, hogy a mult év mérlege nem roszabodott, még jóleső megnyugvással léphettek át az uj esztendőbe. Adjon a gondviselés szebb jövendőt, boldogabb uj esztendőt. A mezőgazdasági munkásokról. A Revue de Hoogrie, e francia nyelven meg- j jelenő kitűnő magyar szemle egyik Közelebbi ! számában hosszabb tanulmányt, közöl Darányi j ígnácz fÓldmi velésügyi miniszter tollából e oim alatt: A mezőgazdasági munka Magyarországon. A cikk nemcsak illusztris irója miatt, d a tartal­mánál fogva Í3 megérdemli a magyar közvéle­mény beható figyelmét, bár természetesen kül­földi közönség információjául Íródott, hogy j a külföldi sajtóban a szocialisták által a munkás- j kérdés kezelése tekintetében h i/.ánkra szórt rágalmakat igazi értékükre szorítsa. A oikk irója erre a munkára taláu a legilletékesebb volt, mert hiszen az ő alkotása az imm ír világ­hírűvé lett magyar paraszt politika, mely a falusi földraívelő nép reális érdekeinek, gazda­sági és társadalmi haladásának, törvényhozási és kormányzási hathatós ápolását jelenti, s amelyet ma még az iparos Anglia is utánozni törekszik. A cikk mindenekelőttt azt adja elő, miként fejlődött ki az úrbéri váltság után a jómódú magyar parasztságnak egy nagy rétege, mely vagy teljesen birtoktalanná lett, vagy pedig apró birtoka mellett még bérmunkára is van utalva. A parasztság birtokszerzése, irja az illusztris szerző, nem tud lépést tartani a szaporo­dással és az előbbi jómódú birtokosok utódai törpe birtokosokká, majd teljesen birtoktalanokká váltak. Összeesett ezzel a természetes folyamat­tal és at á'taiános mezőgazdasági depresszióval n közterhek és uz igények növekedése. Azt lebet mondani, hogy Magyarország földmivelő népe a primitívebb állapotból a fejlettebbra való átmenetet a legkedvezőtlenebb gazdasági viszonyok közö:t tette meg. A helyzetnek ilyen felfogásából természetes, hogy a szóban levő néprétegek áilami támogatása nemcsak szükségesnek, hanem minden szem­pontból megokoltnak tűnik föl. A oikk föl­hívja a magyar nyilvánosság figyelmét arra a körülményre, hogy Magyarország szegény föld mivelő parasztsága a legutóbbi népszámlálás szerint közel e/ymilió főre teheiő, mert enuyit ad ki az 50 holdon aluli kisbirtokosok, nap­számosok, részes foldmivesek, majorosok, ker­tészek, gazdasági cselédek és mezőgazdasági mun­kások összes száma. Maga o na^y ar ínyszám, a mellyel a mezőgazdasági munkásnép lakósságunk között szerepel, nagyon sürgőssé tette a vele foglalkozó politika erélyes megindítását. A cikk plasztikus képet nyújt arról, hogy 1895 óta milyen arányokban fejlődött a földmivelő nép szakszerű oktatása, jogviszonyainak szabályozása, védelme a jogi és gazdasági téren a visszaélések és a kizsákmányolás ellen, támogatása betegség, vagy baleset alkalmával, segélyezése a házépítés terén, buzdítása jutalmakkal és kitüntetésekkel. Végül közli a legújabb költségvetés adatait, amely különböző címeken másfél milliót irányoz elő a szegény falusi földmivelő nép közvetlen támogatására. A eikk befejező mondatai a következők : Mond­janak bármit, is azok, akiknek úgyszólván hiva­tása, foglalkozásuk az, hojfy a munkásság anyagi helyzetének legsötétebb színezésével elveszik a munkások munkakedvét és a tömegeket állandó forrongásban és elégedetlenségben tartják : elvitat­hatatlan tény az, hogy a mjigyar fóldmivesosz­tály anyagi megerősödése és fejlődése szerte a hazában észlelhető. Merész feltevés lenne azt állítani, h így a magyar állam megoldotta mindazon feladatait, a melyeket rá a szociális kérdés megoldásának nehéz munkája ró; egy azonban tény, és ez az, hogy bizton remélhetjük a magyar mezőgazda­ság felvírágozását és annak keretében a mező- ! gazdasági munkásosztály lépésről-lépésre való j anyagi megerősödését. Ez az n cél, amely felé : minden aktív kormány férfiúnak múlhatatlanul ; haladnia kell, és amelynek elérésétől a magyar i haza erőssége és jövője függ. Amint látszik. Darányi egész, más hangon szó t és mást akar lenni a munkás nép érdeké­beo, mint a tönr-gsztrájkkal fenyegetődző szoci­alista vezérek. Érdemes, hogy egy aktív ni agyar j államférfi fönt idézett szavait tudomásul vegye ' •AT. egész magyar gazdaközönség, de föleg az \ érdekelt munkásnép. Azt hisszük, nem lesz ! nehéz választania, vajon a szociálista agitátorok- 1 hoz osatlakozzék-e vagy pedig ahhoz a politiká­hoz, amely érdekeit, anyagi ?s társadalmi boldo­gulását eredményes munkával és jaleutékeny áldozatokkal viszi gyors lépésekben előre. Aktualitások. (A kösaönésrbl.) Lapunk egy olvasója azt a fáradtságot vette magának, hogy egy hosszú cikkei irt a köszönésről. Egyszer talán sorát ejthetjük a terjedelmes értekezésnek, mert sok érdekes, bár nem uj dolog vau benue felsorolva a köszönés különböző formáiról. A végső követ­keztetéssel s olvasónk indítványával már möst foglalkozunk, mert még el talál múlni a tél és a javaslat elveszíti aktualitását. A mi reformerünk el akarja törölai a kalap­pal való köszönést, amelyet ártalmas és hülye szokásnak tart; továbbá ki akarja küszöbölni a szapora „kezét csókolom" és „alázatos szol­gája* kiabálását, amelyek művelt emberekhez nem méltó üdvözlési formák. Mindez közel jár az igazsághoz. Annyira­köze), hogy már évtizedes múltja van a reform­törekvésnek, amelynek azonban sehol sem lett eredménye. Érezték bizony azt mások is, hogy a kalaplengetés tiz fokos hidegben nem valami egészséges dolog, — különösen kopasz embe­reknek pjdig kétszoresan terhes ez a szokás, mert lépten nyomon ismerősökre bukkanunk a akárhogyan beleszorongattuk is a kop myánkat a prémes sapkába, azt bizony le kell emelget­nünk minden tiz lépésnél, mert így parancsolja az illendőség, amit a magyar közmoudás ugy fejez ki, b"gy köszönui illik, elfogadni kötelesség. Néhány évvel ezelőtt több városban kísérle­teztek a kalaplengetés mellőzésével. A reform­ligát azonban csakhamar feloszlatta az apre­henzió, amelyet a »tisztes köszönése ellenségei magukra vontak. Pedig hát a »tisztes kös/öaés* formája osak társadalmi konvenoió. Az eszkimók összedör­zsölik az orrukat; az asszonyok öss/.eosókolóz­nak ; a khinai térdre esik. Éí ez mind tisztes köszönés, mert a szokás annak fogadta el. A kalaplengetést azonban az egész kulturvilág elfogadta s épen ezért bajos is lesz kiküszöbölni, különösen akkor, ha Z ilaeger?zegen kezdenénk a reformot. Épen ezért meg fog bocsátani tisz­telt olvasónk, ha nem indítunk mozgalmat a kalappal való köszönés ellen, dacára annak, hogy a náthának mi is elleaségei vagyunk. Azt az indokot azouban elfogadjuk, hogy a kalap­pal va'ó köszönés alkalm it ad arra, hogy még az üdvözlés tormájával is borizautó külömbségeket tegyünk egymás rovására. A katona egyformán szalutál az őrmesterének s az ezredesének. A polgári életben azonban már a köszönő ember mérlegeli, hogy kinek miiyen üdvözlés dukál s eszerint nyul a kalap széléhez. Ei ahogy az emberek a köszönésben osztályokat állítanak fel, épugy a köszönés elfogadásában is azt tapasztaljuk, hogy ott is fokozatok van­nak. Egyiknek elég a bólintás, a másiknak a kalap szélének érintése, a harmadiknak kalap­lengetés, a negyediknek már mosoly is jár. Hogy mi az illendőség, azt parsze bajos meg­határozni. Mert természetes, hogy másképpen köszönünk annak, akivel mindennap egy társa­ságban vagyunk, mint akinek tisztán konven­cióból köszönünk. De a köszönés formáját nem volna szabad az üdvözlő ember tarsadalmi állásahoz szabnunk, mert ez teljesen megsem­misíti az üdvözlésben rejlő tiszteletadást. A köszönés elfogadásának különbözősége pedig egyszerű n nevetséges. Mert ha valaki meg­tisztel bennünket azzal, hogy leveszi előttünk a kalapját, azt azzal büntetni, hogy rögtön meg­állapítjuk róla: milyen l'oku vissza köszönést érdemel, legalább is igazságtalanság. A kisvárosi társadalom szükk'">rü életében nagyon ismeretes ez a szokás. Apró helyi nagy­ságok, önmagukat felfujt törpe óriások szokása, hogy a körülöttük ugrá ;ó emberektői rabszolgai megalázkodás! követelnek, maguk pedig a tár­sadalmi illendőség megvetésével is ki akarják mutatni, hogy milyen nagyok .... Pedig a magyar ember most is azt tarija: köszönni illik, elfogadni kötelesség. * * * (A hivatalnok város.) Január első napjáu »z utoán járókelők kényszerű mosolygással kivannak egymásnak boldog ujesztendőt. Mert nehéz nap az újesztendő napja. Az a sok jövő menő ember mind valahová megy, ahová pínzt visz, vai/y olyan helyről jön, ahol pénzt hagyott. Akinek

Next

/
Oldalképek
Tartalom