Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-09-27 / 39. szám

XXVII. évfolyam Zalaegerszeg, 1908 szeptember 27 39. szám, Előfizetési ctij: Egész évre 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f Negyed évre . 2 K 50 f tlgves szfim árs 20 tillér Hirdetések : = Megállapodás szerint Nyilttér soronként 1 K. Kéziratokat nem küldtink visstza ZALA EGYE I RL AP Politikai és társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. Az ország terhei. Egyezerötszáz millió korona akkora summa pénz, hogy egy szuszra alig meri az ember / kimondani. Es ezt a rengeteg összeget a jövő esztendőben be kell vennie a magyar államnak, bogy azokat az óriási terheket elviselhesse, amelyeket a költségvetésben magára vállalt. Igaz, hogy a magyar ember az adót nem nagyon szereti és szint e borsózik a háta attól a gondolattól, hogy másfél milliárdot kell ennek a szegény országnak az állam feneketlen kasszáiba összehordania; de azért büszke önérzettel olvashatjuk ki a nagy számok tömkelegéből állami életünk fokozatos fejlődését s a terhek alatt görnyedezve ugy vigasztalhatjuk magunkat, mint a debreczeni civis: hála Isten, mindenre telik. Az állam költségvetése évről-évre és rohamosan emelkedik. A deficit réme azonban már régen eltűnt s a mérleg szép egyensúlyban libeg. A pénztári készletek minden évben nagy summákra rúgtak, tehát az előirányzott bevételek meghaladták a kiadásokat. A kormánynak gondja volt a realitásra. És ámbátor a jövő évi költségvetés mindössze negyven és néhány ezer korona felesleggel záródik, azért nincs | okunk a deficittől való félelemre, mert ! hiszen a számok nagymesterének, Wekerle ! Sándornak a kezéből került ki a költség! vetés. Magyarország miniszterelnöke pedig í ugy el tud igazodni a milliók között, ugy be tudja osztani az ország jövedelmét s annyira ismeri a finánc művészet minden csinját-binját, hogy mire vége lesz az esztendőnek, a pénzrezervoárok fenekén bizonyosan fog maradni néhány milliócska. Azt tartja a közmondás, hogy az adó és házbér miatt még senki sem ment tönkre. Okos közgazdasági politika mellett az adó az államokat sem juttatja a tönk szélére. A nemzetre nézve csak az a pénz veszett el, amely impoduktiv célokra fogy el, a többi tőkévé válik azon beruházások által, amelyek a nemzet gazdasági és szellemi megerősödésére vezetnek. A nagy költségvetés nem jelent mindig nagy terhet s minél többet képes valamely nemzet közcélokra áldozni, annál gyorsabban halad, fejlődik s bizonyítékát adja gazdasági erejének. Mi még nem jutottunk el odáig, hogy a közterhek szaporodása ellen ne kellene panaszkodnunk, de kétségtelen jeleivel találkozunk annak, hogy államháztartásunk rengeteg szükségletének előteremtése ma kevesebb gondot okoz a kormánynak, mint amikor még néhány száz millióval kisebb költségvetéssel dolgozott az ország. Hitelünk megszilárdult, gazdasági életünk fellendült, az adóalanyok és adótárgyak megszaporodtak, az adóvégrehajtások veszedelme csökkent. És ha gazdasági megerősödésünk elé nem gördülnek nagyobb akadályok, eljutunk odáig is, hogy a közterhek a jövedelemnek sokkal kisebb részét veszik igénybe, mint ma s az állam jövedelmének legnagyobb része onnét kerül ki, ahol a fokozottabb adótétel sem támadhatja meg az adózó polgár existenciáját. A jövő évi költségvetés bizonysága annak, hogy ez a kis ország, amelyet még szerencsétlen közjogi helyzete is gyengít, mekkora áldozatokat hoz a kulturáért, a szociális és gazdasági haladásért. Az uj idők változott követelményeinek milliókkal tesz eleget a kormány s azok az intézmények, amelyek egyes osztályok védelmére és megerősítésére szolgálnak, folytonosan szaporodnak. Az állam nivelláló ereje érvényesül a szociális alkotásokban s a kormánynak gondja van arra, hogy megerősítse azokat a sáncokat, amelyeket legjobban dönget a gazdasági érdekharc és a nemzetellenes áramlat. A nagymosás. »A szerelmes ember olyan mint a gyufa, mikor lángra lobban, elveszti a fejét, c Ezt én olvastam valshol. Amit olvasok, nem mindig hiszem el. De ezt elhiszem, mert velem történt meg. Pedig még osak lettem volna szerelmes, ha közbe nem jön a nagymosás. Hogy röviden rátérjek a dologra, hát rendes sétámat végeztem. Ez a rendes séta abból áll, hogy azon hetenként ötször-hatszor előforduló nyugtalan éjszakáim után, mikor rendesen reggel felé szoktam haza kerülni, másnap egy jó sétát teszek a ligetben. Akkor is azt végeztem. Gyanútlanul őgyelgek, mikor látom, hogy előttem egy tetszetős hölgy megyen. Hátulról teljes bizonytalanságban voltam a korát illetőleg, de a ruganyos, szinte rithmikus járása, formás alakja sejtették mindjárt, hogy ha más nem, hát az annyira elcsépelt Balzac korabeli nő lehet. A különlegességeket mindig óhajtottam, tehát meggyorsítottam lépteimet. Sejtésem egyszerre 50 százalókkal szállt. A ruhákhoz és szövetekhez nem értek, hát nem tudom milyen ruha volt rajta. De mintha csak ráöntötték volna. Sok színész nem tud igy domborítani, mint ahogy az a szürkésbarna costüm tudott őnagyságán. De ez még mind semmi! A hölgy bikkes mozdulattal felemelve fogta szoknyáját és én láttam egy pár csinos fél lakkcipőben gyönyörű lábakat, de csak nagyon félig és ezek a lábak fekete harisnyába voltak foglalva, moly harisnyákon nagyon Ízlésesen négylevelü lóherék voltak hímezve. És amint fogta szoknyáját, az alja felfelé félbal kanyarodásba került, ugy hogy lehetett látni az alsószoknyát is. Még most is eláll a lélegzetem, ha rá gondolok, hát még akkor. Hiányos szabászati ismereteim folytán nem tudom megmondani, hogy miből volt, csak annyit, hogy fehér volt. De a munka ! Az volt valami mesés ! Legalul osipke volt és az egész olyan tetszetősen fodrozva. Körös-körül meg himzós. Lótusz virágok közt klematisz girlandok. Lótuszvirágok és klematisz girland 1 Aki ilyen applicatiót visel, az nem lehet más, mint egy nagyon szép barna, éjfekete szemű, piros ajkú, nevető fogsoru isteni teremtés. Igy hátulról látva is ezt a fenséges tüneményt, éreztem, hogy kezdek gyufa lenni. Na de lássam, hogy néz ki élűiről, hadd lobbanjak lángra. Előre törtetek, hogy majd szembe kerülve vele, jól megnézhessem, a tünemény azonban egyszerre csak, mielőtt elérhettem volna, eltűnt. Nem a föld nyelte el, hanem egy egyszerű kis sárgára meszelt ház. Annak a kapuján bement és én többet nem láthattam. Most két sejtés állott előttem. Vagy látogatóba ment a házba, vagy ott lakik a házban. Ha látogatóba ment, ón kibírom addig várni, mig csak kijön. És tényleg el is kezdtem a ház előtt le s fel sétálni. Ott sétáltam jó sokáig, de nem jött ki. Ugy látszik, itt lakik a házban. Hát most ? Kitől tudjam meg, hogy kiosoda, miosoda, mikor ebben a házban, de még a környéken is nem ismerek senkit. Bizzam a véletlenre, mig megint összekerülök vele és akkor is hátulról ? A kapura nézek kinos tépelődésben és agyamon örömsugár villant keresztül. Egy cégtábla volt kifüggesztve és rajta ékes betűkkel lehetett olvasni: HIBÁCSKA MIHÁLY csizmadia mester. Megvan! Bemegyek Hibácskához, rendelek nála cipőt és közben megtudom, hová lett az ón tüneményem. Beállítottam hát Hibácskához. — Maga a mester? — Vagy igen 1 — Egy pár jó oipőt csináltatnék. — Olvasta az ur a cégtáblát ? — Igen. — Nahát! — és evvel otthagy a műhely j közepén. Mai számunk IO