Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-03-01 / 9. szám

XXVII. évfolyam. Zalaegerszeg, 1908 március I. 9. szám. Előfizetési díj: tCgéaz ávre 10 K — f. Fél évre . . 5 K - f Negyed évre . 2 K 50 f begyen szAm ára 20 fillér Hirdetések : Megállapodás szeriut. Nyilttér soronként 1 K. Kéziratokat nem kiildilnk vissza Politikai és társadalmi hetilap. I R L A P Megjelenik minden vasárnap. A városok bajai. Csütörtökön indult útnak Zalaegerszeg város küldöttsége, amely pénzt, segélyt és felgyűlt tartozások elengedését kéri a kormánytól. A deputáció memorandumot és jó reménységet vitt magával; hogy mit hoz vissza, azt e sorok keltekor még nem tudjuk. Ránk nézve természetesen az "olna kívánatos, hogy a kormány egyetlen kérésünket se utasitsa vissza, mert ha kérelmeink nem találnak meghallgatásra, a pótadó emelkedés réme fenyeget bennünket. A huszárlaktanya felépítése elodázhatatlan. A bér pedig nem fedezi a befektetendő tőke törlesztési részleteit. Ha tehát a kormány nem nyújt segítő kezet, ezen a cimen évenként néhány ezer korona uj teher hárul a városra. Az iskolák államosítása illetve a főgimnázium felállítása alkalmával a város évi 20000 K hozzájárulásra kötelezte magát. A hozzájárulást azonban gyenge három esztendeig elfelejtettük megfizetni. Tartozunk eszerint — ha jól tudjuk — 60000 koronákkal a kincstárnak. Ami nem kis summa egy olyan városra, amelynek polgárai össze-vissza 117.000 korona egyenes adót fizetnek. De ezek a mi lokális bajaink. Ezektó'l csak a mi fejünk fáj. Vannak azonban olyan általános bajok, amelyek minden városban egyformán érezhetők s amelyek miatt jajgat az országnak majd minden városa. A zalaegerszegi deputáció megjelenése csak egy kis epizód a miniszterek szobáiban. Járt előtte már ki tudja hány s még jön utána egész sorozat városi küldöttség. A memorandumokból egy egész irattár telnék ki. És valamennyi kér, valamennyi pénzt kér s bizony-bizony kevesen kapnak. Az állam kasszája feneketlen, mikor pénzt fogad be, de sokszor kiürül, amikor a kérelmezők ostroma veszi körül. Ez a nagy deputáció járás kifejezi azt a rettenetes küzdelmet, amit a városok folytatnak a haladás érdekében magukra vállalt terhekkel. A memorandumok siránkozva emlegetik, hogy a városi nép immár elérkezett a teherviselési képesség végső határáig s a városi szervezet nem bírja azt a sok feladatot megoldani, amelyeket az állam reá rótt. A helyi érdekek istápolása már csak alig-alig lehetséges, mert a városi adminisztráció s a polgáiság erejét az állam köti le magának. Szóval rosz a rendszer. A sok teherért ellenszolgáltatás nincs. A városok egyetlen menedéke az adóprés, amelyet szorongatnak amíg össze nem törik az egész masina. A következők kiszakított sorok egy memorandumból, amely a miniszter előtt fekszik s amely teljesen fedi azt a képet, amelyet városaink, különösen a kisebb városok helyzete nyújt. És bizonyi.j azL is, hogy sokáig igy nem maradhat, ha nem akarjuk bevárni a városok csődjét, amelynek következményeit ki sem tudjuk számítani. Az utolsó félszáz év alatt, az ipari technika és termelés nagyarányú fejlődésével kapcsolatban, az egyes országok lakosságának sajátszerű vándorlását látjuk a városok felé, melyek épen a lakosság ezen tömörülésénél fogva kénytelenek népjólléti s egészségügyi intézményeket létesíteni, — intézményeket, melyek a kisebb népességű helyeken vagy egyáltalán szükségtelenek, vagy nem oly mértékben szükségesek, mint a falaik közt egyre nagyobb és nagyobb embertömeget rejtő városokban. Ezeknek a városba tömörülés által szükségképen megkívánt intézményeknek létesítése nagy terheket ró a városokra, melyek közigazgatása és közrendészete is jelentékenyen nagyobb pénzbeli áldozatokat kíván, mint a falvaké. A városok ezen nehéz helyzetén a külföldi államok a legkülömbözőbb módokon — fogyasztási adók, vagy egyes hozadéki adók átengedésével — iparkodtak segíteni s művelt államok között úgyszólván csak Magyarország az egyetlen, hol a városok nemcsak a lakosság tömörülése folytán szükségessé vált intézményeket kénytelenek kizárólag saját lakosságuk megterhel tetősével megvalósítani, nemcsak a városi adminisztráció ellátására alkalmaznak a polgárok adófilléreiből fizetett tisztviselőket, de végzik az állami természetű teendők egész sorozatát anélkül, hogy az általuk teljesített munkáért az államtól a legcsekélyebb kártalanításban is részesülnének. Feltűnő ez épen nálunk Magyarországon, hol a vármegyei közigazgatás költségei teljesen az állam pénztárából fedeztetnek; hol az állam a községi közigazgatás költségeinek is igen jelentékeny részét viseli, feltűnő az, épen nálunk, hogy csak a városok azok, melyeknek az állam az egyébként is terhes kulturális, közegészségi s közjóléti intézményeknek megalapításában nemcsak segítségül nem jön, de megköveteli tőlük a saját feladata körébe tartozó teendők végzését is minden ellenszolgáltatás nélkül. Pedig ha valahol megérdemlik a városok, hogy a szociális fejlődés által reájuk háritott terhek viselésére támogatást nyerjenek, megérdemlik azt különösen Magyarországon, hol a városok nemcsak az ipari és gazdasági élet megteremtői, hanem a nemzeti szellemnek is leghűbb munkásai s a magyarosodásnak leghathatósabb eszközlői. Nem hivatkozunk azokra az intézményekre, melyeket a nemzeti szellem ápolására a városi lakosság megalapított és fenntart, de hogy azon a téren, mely nemzetünk élete szempontjából a legnagyobb fontosságú, az egy nyelvű s egy nemzeti eszmétől vezetett magyar társadalom kialakulása terén a városoknak micsoda fontosságuk van s mily megbecsülhetetlen missziót teljesítenek, arra legyen szabad hivatkoznunk a statisztika rideg számaira s legyen szabad hivatkoznunk ezeknek a számoknak tanúságára, melyet a legilletékesebb magyarázó a következő szavakban von le: »A nyelvi átalakulás a városokban sokkal gyorsabb, sokkal teljesebb. A vidéki népesség a maga konzervativizmusával ha magtanulja is a magyar nyelvet az iskolában, vagy a magyar községek lakosaival való érintkezés közben, de azért otthon, családi tűzhelye mellett örömestebb beszéli azt a nyelvet, melyet apáitól örökölt. EÜenben a városokban, főleg a kultura hatása tt, a magyarság géniusza nem fél-, hanem ei; "<z munkát végez.c É mégis kénytelenek vagyunk napról-napra szomorúan tapasztalni, hogy a városoknak nemzetünk életére oly kiszámíthatatlan fontosságú munkája nem találkozik tettekben megnyilatkozó méltánylásra ott, hol a magyarság fejlődése iránti érdeklődésnek a legmelegebbnek kellene lenni, s nemzetünk törvényhozói nem sietnek a városok támogatására, hogy azok vállairól a majdnem leroskasztó terhek egy részét levéve, előmozdítsák azt a munkát, melyet a városok eddig magukra hagyottan annyi odaadással s oly nagy eredménnyel teljesítettek. Pedig e terhek már-már elhordozhatatlanok. A községi pótadó, mely a legtöbb városnál, nagyobb vagyon hijjában, egyedül nyújt fedezetet az elodázhatatlan kiadások költségeire, számos városban megközeliti, eléri, sőt meghaladja az állami adó összegét, még kirívóbbá téve azt a nagy aránytalanságot, mely adórendszerünk igazságtalanságából fakad s mely a rendkívüli magas házbér- és kereseti adóval az összes adóalanyok közt legnagyobb mértékben a városok lakosságát sújtja. És ehhez a súlyos adóteherhez hozzájárulnak a legkülönbözőbb cimeken szedett mellékszolgáltatások, nem is szólva azokról az önkéntes jellegű, de erkölcsi kényszerítő erejüknél fogva alig kikerülhető társadalmi megadóztatásokról, melyek a már amúgy is súlyosan megterhelt városi lakosság terheit szaporítják. Mindezek tetejébe pedig a rend. tan. városok még külön is kötelezvék a vármegyei törvényhatóság különböző cimü szükségleteihez hozzájárulásra. A városi lakosságnak ez a minden oldalról igénybevevése okozza, hogy adózóképessége teljesen kimerülvén, ujabb elodázhatlanul szükséges alkotások megvalósításába fogni nem mer. A városok terheik súlya alatt már régóta felemelték kérő szavukat s szorongatott helyzetükben terheik egy részének vállaikról levételéért könyörögtek. Biztató Ígéretekben nem is volt hiány, s az utóbbi években e biztatás oly határozott alakot öltött, hogy joggal remélhették, hogy a segítség képe nem lesz tünő délibáb. Különösen a fogyasztó adók bérösszegének a városi háztartás oéljaira fordithatásával orvosolhatók lettek volna a legégetőbb bajok, s meg lett volna adva a lehetőség, hogy a városok ujult kedvvel ós erővel fogjanak továbbhaladásuk feltételeinek megalapozásához. Fájdalom, a legutóbbi jelek bizalmunkat megingatták s már-már csüggedve kérdezzük, hogy továbbra is a kinos vergődés lesz-e osztályrészünk, vagy pedig sikerül tényleg meggyőzni a nemzet vezetésére hivatottakat arról, hogy nemzeti életünk legfontosabb szervei a városok, • ezeknek lassú sorvadásával sorvad maga a nemzet is és nem fejtheti ki azokat az erőket, melyek kifejtéséra szüksége van, ha a művelt népek versenyében megállani akar. Meg vagyunk győződve, — hogy minden igazságosan és méltányosan gondolkodó ember belátja Ifial számunk 12 oldal*