Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-01-12 / 2. szám

1908 jaauár 12. > Zalamegye, Zalavírniegjei Hírlap c 3 lemondás nyomán keletkezik, miut a ború uéikül való vigasságot, amely n könnyelmű ifjuságnuk j s a boldog embereknek adatott. Prédikáljunk tehát, tovább. Hisíona mulatságok időszakában talán legjobban rászolgál a közönség a prédikációra. Akadnak még emberek, akik szívből tuduak örülni Mtelelt, hogy a farsang hosszú. A hosszú farsang alatt pedig annyi vigadozásra van kilátás, hogy helyén legyen a lába, meg az erszénye, aki végig akarja mulatni a hosszú szezont. Vannak még emberek, akiket megszáll az el nem nyomható tudat, hogy most mulatni kel), nmig birjuk. Egyébként józan és takarékos családapákat is elragad a farsang heve s nem ritka az olyan »meglett€ ember, aki idegesebben várja u mulatságokat, mint az eladó leány. Végrehajtást szenvedő adóhátralékosok, kishivatalnokok, akik minden fillér tulkiadást megéreznek, merényletet követnek el anyagi helyzetük ellen, amikor eleget tesznek az úgynevezett társadalmi kötelezettségeknek s járják a mulatságokat. Elmúlik a farsang a bamvazó szerda nemcsak a lelki magába szállás napja, de a csalódás, n keserűség, a rideg anyagi gondok dátuma is. S eljön a kuporgatás, a nélkülözés ideje és a helyzet sanyaruságát semmivel sem enyhítheti az a tudat, hogy a farsangon jól mulattunk. Sőt a kirívó ellentét osak növeli ajelen kínos voltát. Igaz, a farsang arra való, hogy a kiizködés és munka között töltött esztendőért vígsággal és jóérzéssel kárpótoljuk magunkat. De aki ugy kárpótolja m:igát, hogy bajait osak tetézi, mh maga ellen is, a családja ellen is vétkezik. Ls mert olyan általános ez a baj, azért van szükség böjti prédikációra a farsang elején. Pokolba a társadalmi követelményekkel ; azok még nem sok embert tettek boldoggá s nem sok leányt juttattak főkötő alá. Legyünk reálisak farsang idején is. Enélkül ebben az élelmes világban boldogulni nem lehet. (Visszavándorlás és izgatás.) A mult hetekben több zalamegyci kivándorló tért haza s még több levél érkezett az ottkünn levőktől, akik szeretnének haza jönni. Eddig tehát már volnánk. A magyar munkássereg özönlik vissza. A kormány igyekezett is a visszatérők elhelyezéséről gondoskodni s a fiumei kirendeltség által munkát kínáltat nekik. Nagyon sokan vannak azonban, akik nem vállalnak munkát, bár egy garas nélkül térnek haza. Inkább elmennek a rokonok nyakára ingyenélőnek, mint hogy az amerikai fogalmak szerint olcsó munkabérért dolgozzanak. Amikor megindult a visszavándorlás, a hazatérők pénzt is hoztak magukkal. Mert először azok menekültek a felfordult Amerikából, akik pénzzel rendelkeztek s az útiköltséget könnyen tudták fedezni. Ma már azonban a visszavándorlók lerongyolódva, krajcár nélkül térnek vissza, fele nyomorékon és olvan állapotban, hogy a kormány közegeinek pénzt kellett kiosztani közöttük, mert különben éhen vesznek, mire haxáig érnek. És munkát csak nagyon kevesen fogadnak el Miért? Mert nem tudnak számolni a hazai viszonyokkal. () előttük osak «z lebeg, hogy Amerikában 2 dollárt, azaz 10 koronát is kerestek naponta és felháboroduak az itteni napszám hallatára. És ebben rejlik a nagy visszavándorlás veszedelme. Mert eddigelé, ha évenkéut hazajött néhány száz ember, ez a néhány száz is nagy propagandát csinált Amerikának, de most néhíny hét alatt majdnem 50.000 ember jött haza, akik az ország minden részébe szétözönelve hirdetik a dollárról koronára átszámított munkabért és elképed a falu alja, mikor azt hallja némelyiktől, hogy tizenhat koronát is keresett naponta. Az agitációnak tehát nagyon veszedelmes jellege lehet. Ha ez a visszavándorlás olyankor történik, mikor nálunk virágzók a viszonyok gazdasági és politikai téren, mikor parlament, társadalom és közigazgatás ós a közgazdasági viszonyok közösen utat tudnak nyitni a befogadásra : elsimulna a népvándorlás hulláma és üdvös volna az Amerikát járt elem visszaözönlése. De most nálunk egyrészt pang a gazdasági élet, másrészt pedig a politikai zavar miatt egyik tényező figyelme sem fordulhat felé oly mértékben, emint azt ai ügy fontossága megérdemelné. És tavasszal az a veszedelem állhat elő, hogy a közigazgatási hatóságok minden percét részint a tömeges kivándorlás, részint a hazatérők által felizgatott tömegek bérmozgalmai foglalják el. Mert ugy áll a dolog, hogy azok az emberek, akik oly gőgösen visszautasították a kínálkozó itthoni kisebb, de azért az amerikai bérekkel körülbelül arányban álló napidijakat, az amerikai viszonyok jobbrafordulása esetén nem igen fognak itthon maradni, hanem nagyszámú elcsábult ember kíséretében ismét kezükbe fogják venni a vándorbotot. Ez pedig valóságos nemzeti veszedelem volna. Pedig minden jel arra mutat, hogy ugy fog történni. A különböző hajóstársaságokuak érdekükben áll szítni a mozgalmut és mint értesülünk, a különböző állású ügynökök egész légióját mozgósították már fényes díjazást ígérve és adva a sikeres propagandáért. Hiszen, hogy mily jól jövedelmez a kivándorlás, módunkban van néhány számadattal beigazolni. 1905 ben a hajóscégek a magyar kivándorlás után bevettek huszonhét millió 546 ezer koronát, 1906-ban harmincegy millió 470 ezer koronát és 19ü7 december l-ig már több mint harminckét millió koronát. Természetesen ezek oly óriási összegek, hogy nem akarja elveszíteni egyik hajóscég sem. Embertelen küzdelem, valóságos embervadászat indult meg inost tehát. Ügy, hogy résen kell állani, valóságos sherlock holmesi zsenialitást kell kifejteni a magyar közigazgatási hatóságoknak, hogy az embervadászoknak a munkáját, ha nem i akarják lehetetlenné tenni, de legalább megnehezítsék. (Busás osztalék.) Az Osztrák-Magyar Bank 150.000 részvényének boldog tulajdonosai a markukba nevetnek. Ők az egyedüli halandók, akik fényes hasznot húznak abból a megszorult helyzetből, melybe mindaz a millió és millió olyan ember került, akik magukat és vállalatukat hitel igénybevételével ludják csak fenntartani. A pénzpiac válsága, a pénznsk hallatlanul felsrófolt ára ime — mo3t már tisztán áll előttünk — kinek kellett? A részvényeseknek, akik a tavalyi 90 K 40 fillérnyi osztalék helyett erre az évre 107 koronás osztalékot dughatnak zsebre. Ugyanezek a részvényesek 1902-ben 56, 1903-ban 70, 1904-ben 68, 1905-ben 70 koronás dividcndával is beérték, de kétségtelen, hogy egyikük sem fog tiltakozni a nagyobb zsákmány ellen. A magyar ipar és kereskedelemből igy kipréselt milliókból csak az térül meg, ami a jegybank nyereségéből a kincstárnak jut. Az idén körülbelül két millió korona jut igy Magyarországnak. Ha meggondoljuk, hogy ez a két millió hányszor több milliójába kerül ennek a szegény országnak, valóban nem nagy lelkesedéssel látjuk az ilyenformán szerzett pénznek az állam kasszájába való befolytát. Végre is — ne áltassuk magunkat — cz nem egyébb, mint a baccaratnál a pinka jövedelme. Esha az Osztrák-Magyar Banknak — magánvállalkozás lévén — nem derogál ii, hogy Blanc úrral és a montecarlói bankkal egy sorban említsék, a magyar kincstárra nézve nem lehet nagy diosőség, ha az ilyen dolognál a pinka szerepét játsza. (Uj bán.) Rakodczay horvát bán lemondott. Ennek politikai értelemben az a jelentősége, hogy menesztették, mert nem tudta pacifikálni a horvát testvéreket. Jön tehát Riuch báró. Hogy az uj bán ki légyen, keveset határoz. Akár Rauch, akár más áll a horvát ügyek élére, az a magyar horvát viszonyon nem változtat semmit. Nem a személyeken fordul meg a helyzet, hanem azokon a politikai mulasztásokon, amelyek felidézték a horvát válságot. Most már tisztelt testvéreinknek annyira megnőtek az igényeik, hogy békés megoldás úgyszólván lehetetlen. Hiába igémének a horvátoknak akármit, ha nem volna benne a magyar állam egységének feláldozása, Horvátország államiságának elismerése: a horvátoknak nem volna elég. Kár tehát minden talpalattnyi térért, minden lépésért, amely a horvát lázadás előtti meghátrálást jelent. Béke nem lesz. Legyen tehát I harc. de nem találom sehol. Az öreg biztosan elkésett, na nem baj, beszélek addig a háziakkal. Igen, ha tudnám, kik azok ? Most kérdezzek meg valakit, hogy mutatná meg nekem a házigazdát? De mikor mindenki ismeretlen. Máimagam is beláttam, hogy furcsa helyzetben vagyok. De hát hiába. A lány szép, kedves és vagyonos. Vájjon molyik lehet ? Csak tán nem az a barna, abban az égszínkék ruhában? Az még megjárná. Egy kis alacsony, puffadt bácsi hömpölyög elém és meglehetős zavarral szólit meg: — Bocsánat ... de ... de azt hiszem nem volt még szerencsénk ? — Nem ! Ugy-e a háziurhoz van szerencsém ? — Igen. — Akkor rendben van minden. Én vagyok . . . tetszik már tudni . . . hiszen megbeszélték előre a dolgot. — Ah . . . megbeszéltük . . . Hm, hm! Aztán kivel ? — He he! Nagyon jó! Hát Muki bácsival. — Ah! vagy ugy! Különben én szívesen látok magamnál vendégeket, mint ahogy láthatja is, de azt hittem, hogy esetleg eltévesztette a házal. — A világért sem. Jól megnéztem. A 13-as szám ugy-e ? — Kérem hisz én nem vonok kétségbe semmit. Valóban itt lakom a 13-as 6zám alatt. Már ebből is láthatja, hogy nem vagyok babonás. — Na még erről beszólni sem kell. Egy olyan férfiúnak mint ön, kinek oly nemes tulajdonságai és oly fényes ősei vannak, egyáltalán nem is lehetnek ilyen nyárspolgári hajlamai — kezdtem volna bóditani, nagybátyám levelére gondolva. — Ah! Hagyjuk ezt uram . . . Mondja kiket nem ismer, hogy bemutassam. — Nézze uram, még senkit sem ismerek. De szeretném, ha először leányának, ki szép, kedves és va . . . valóban bájos, azután a nagynéninek mutatna be. — Éppen itt vannak I . . . Gyertek csak ! •zólt a mellettünk elhaladó párhoz fordulva. Az egyik égszinkók ruhás barna, a másik egy szürke ruhás nagynéni volt. — A leányom 1 — szólt a háziúr — és szabad a nevét tudnom ? — Fujtató Ágoston! — Ez meg a húgom özv. Szelelőné. Na hál Istennek, a háziakat ismerem. Az az, hogy hohó ! — Kedves jó uram ! Igazán furcsa a helyzetünk, de Muki bátyáin az oka. Ismerjük egymást személyesen, de én még önöket névleg nem. — Igaza van — szólt a háziúr. — Én Zefir Szilveszter vagyok, a leányom meg Zefir Krisztina. — Igy ni, most rendben vagyunk. (Ámbár rögtön láttam, hogy a lány szépségéből a Krisztina név sokat levon.) De csodálom, . . . jaj még majd elárulom magam . . . — Ugyan sohse féljen tőle, szólott Krisztina. Beszélhet egész bátran. — Nem. Nem lehet addig, mig Muki bátyám el nem jön. — Hát ő is eljön ? kérdi csodálkozva özv. Szelelőné. — De mennyire! Különben nem is hiszem, hogy nincs itt. Nyilván félrévonult ós látni akarja, milyen a fellépésem. Nohát annyit dicsekvés nélkül mondhatok, hogy a spiszburger fazont utálom. — Hát az miosoda ? kérdi Krisztina. — Az a közönséges pöffeszkedő nyáripolgári tempó, az az iparosból . . . — Kedves húgom — vágott közbe Zefir ur — légy szives helyettesíteni vendégünknél, a kinek annyira begyében vannak a nyárspolgárok. — Na majd megdolgozom én. Nézze kedves