Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-01-12 / 2. szám

4 » Zalamegye, Zalavármegyei Hiflapc 1&08 január 12. Láttuk a közel múltban » tapasztalhatjuk ma is napról napra, hogy a horvát mozgolódás mennyire merész. Tulcsap a határokon is. Betolakodik Dalmáciába, Fiúméba s itt piszkálódik as orrunk alatt a Muraközben. Nyiltan hirdetik, hogy Muraközt maguknak akarják. Spalotóból nagy lármával kiáltották felénk, hogy Muraköz az övék. Bujkáló izgatókat tartanak köztünk, kogy a nép szivét elidegenitsék a magyar állameszmétől. Ehez azután már nekünk zalamegyeieknek is lesz egy kis közünk. El lehetünk rá készülve, hogy * binváltozáa még jobban kiélesiti a horvát viszonyokat s őriznünk kell a határokat, hogy ái ue csapkodjon az árulás a Dráván. * • * (.A kártya.) Egy családapa, szorgalmas tisztviselő, tisztességes, deréK ember kártyázott az Országos Kaszinóban, vesztett, elveszítette nemosak a magáét, hanem a rábízott hivatalos pénzt is — és azután főbelőtte magát. Blaskovios Xdenkó miniszteri s. titkár tragédiájáról megilletődve beszéltek azok, akik elnyerték a pénzét; kitüzette a fekete zászlót az a kaszinó, amely termeit megnyitja a hazárd játéknak; — estére kelve pedig a jóbarátok újra kártyáznak s a kaszinó zsebeli be a rengeteg kártyapénzt, amely nélkül — ugy mondják — nem tudná kiadásait fedezni. Nekünk régtől óta nemzeti veszedelmünk a kártya. Családok mentek tönkre, vagyonok úsztak el a festett lapokon. Úrrá csak azt kvalifikálták, aki jókedvvel, egy arcmozdulat nélkül rá tudta birni a pénzét, sokszor a vagyonát a kányára, s a vakeset ostoba szeszélye nem hozta ki a sodrából. Jóbarátok, rokonok hidegvérrel fosztogatták egymást. Akinek a kártyamtívészetb< n nagyobb volt a jártassága, aki jobban győzte hidegvérrel és pénzzel, az legyőzte a gyengébbeket s elszedte tőlük őseik örökét, vagy keservas munkájuk gyümölcsét. Akárhány tönkrement jó magyar csi-lad hivatkozhatik kártyás ősökre, akik egy-egy pusztát tettek fel a blattra. És ez akkor diosőseg volt. Országszerte emlegették a hires kártya bravúrokat s ezeknek hősei nagyobb társadalmi tekintélyre tettek szert, mint az az ember, aki könyvet irt a nemzeti dicsőségről, az ország gazdaság' felvirágoztatásáról. A társas összejövetelek főcélja volt a kártya. Bucsun, névnapon, vadászat után járta a csendes. A legutóbbi időben — hála a rohamosan terjedő kijózanodásnak — a vidéki magyar családok sarjai kezdenek megszabadulni a kártya szenvedélytől. Nem mondom, hogy kevesebbet kártyáznak, de máskép. Még mindig mi vagyunk ugyan a legkártyásabb nemzet, de napról napra szaporodnak azok, akik ugy játszanak, hogy nem megy vérbe. Az anyagi existenciáját kevesebb ember teszi kockára egy disznó kedvéért, mint valaha. A nagyban való játék most már a városokba húzódott. Az uri modorban való fosztogatás a fényes kaszinók kiváltsága. Ezek termeinek küszöbén megtörik a törvény ereje s ottben szabad a vásár. Egyebekben pedig a kávéházak szeparéi is nyújtanak egy kis menhelyet a tiltott játékoknak s bizony sokszor kezük be veszik a blattot azok is, akik ahazárd játékot üldözni volnának hivatva. Az uri modor a a művelt társaság részére előirt kötelességek nevében azonban legalább is hallgatnak. Néha azután beleszól a játékba egy pisztolydurranás. Egy pillanatra szétrebbenik a társaság, de összeül újra ós folyik a kártyázás vigan tovább. Pazaroljuk az időt, pénzt, egészséget, becsületet. Igy mennek tönkre a régi magyar családok, igy züllenek a jó nevek, amig teljesen el nein hódítják tőlünk az országot józanabb és munkásabb idegenek, akik bizony bizony még jobb fiai is lesznek ennek a hazának, mint mi, akik élhetetlenségünkben ki engedjük csavarni a kezeinkből apáink szerzeményét. Levelek. 3 levél. Kedves fiam! Zalaegerszeg, 1908 jauuár 8. Az élet tizenkét stációból áll mint a Golgota; — leveledből kiérzem, hogy elérkeztél az első stáoíóhoz! Nagyon, de nagyon sajnállak, mert akiben halódik az embertársaiban való bizalom, sajnálni lehet csak, — te pedig fiam vagy! Lelked ugyan előbb-utóbb belejutott volna a bizalmatlanság homoktengerébe, de megrendülök arra gondolván, hogv akkor csapott le rád az élet csontos ökle, amikor a szerelem, az igazi barátság, az élő hit, az önfeláldozás szomjúsága és a megbocsátás hajlandósága érzelemvilágodnak valószínűleg még legmélyén alusznak. Mi lesz veled te szegény ember, ha idő előtt ki talál nyitni lelkedben az életnek ez az öt legszebb virága? Ha ezeket a legmagasztosabb indulatokat elnyeli lelked sivárságának a homokja ? . . . L-sz-e akkor valami a családalapításodhoz fűzött reményedből, életem utolsó aggódó reménységéből ? — Vagy elsöpri ezt is a könyörtelen végzet, mint makrancos gyerek a kártyavárat? Tapasztaltam, tehát tudom — és igy állítom, hogy téged a legnehezebb megpróbáltatás kerített karmai közé. Ha megvíaskodol evvel a sárkánnyal, ahelyett, hogy átengednéd magad szörnyű ölelésének, a reménység uj koszorújával övezi lelked homlokát az önbizalom. Ha elhukol a küzdelemben, akkor én fiam, búcsúzom tőled, egyetlen reménységemtől ós az élettől. Mert a halál se könnyű, de vagyok annyira önző, hogy inkább ezt választom, semhogy téged, lélek a lelkemből, vér a véremből, nyomorultan sínylőd va rimánkodni lássalak a ^eríncteluu lelki élet igája alatt . . . Azt írod, hjgy az illúzió dércsípte fája alatt ülsz és hullik rád a sok sárguló lavól. Nem is kételkedem (az Írásod bizonyítja !), hogy a sárguló levelek alatt embereket, intézményeket gondolsz, akiket és cimelyeket eleddig szeplőteleneknek tartottál, dw most rájöttél, hogy gyarlóságokkal vemhesek. De hát uem tudsz-e elképzelni olyan változatot, hogy más is ilyen dércsípte fa alatt ülve képzeli magát s aki egy vagy más hulló levelen a te arcvonásaidat ismeri fel ? Hiába tiltakozol! Gyenge az ember. ítél, hogy megítélhessék. Aki belátja, hogy nincs máskép és ezt a „nincs máskép"-et helyesnek tartja, as a világ tengelyének nem hiszi magát, — igaz, nem is az első stációnál tart, mint te, fiam! — Elmélkedő ember vagy, jól tudom, — sokat megróttalak amiatt ac önmagadba mélyedés miatt, mellyel java részét megölted a csintalankodás idejének, de mindazáltal engedd meg kétségbevonnom azt az állításodat, hogy önkritikával komolyan foglalkozol. Na ná! perese, hogy bizol az önkritikádban! De fiam, higyj öreg apádnak is: önbirálatod a mesebeli holló, lelked nyugalma szájában a sajt, a cseles róka pedig a csahos önzés . . . Az emberiség, az emberi intézmények és az egyes ember ólote ia: folytonos küzdelem a gyurlósáfokkai. Sajnos, a gyarlóságok megismerésében valamennyien távollátók vagyunk, — tökéletesen födi a valóságot a közmondás : más szóméban a szálkát is, magáéban a gerendát sem ! Mindnyájan mások miatt szenvedünk g rendszerint osak akkor térünk magunkkos ebből a világfájdalmas kábultságból, amikor a sok bö'.oaeségtől (amely anélkül, hogy észrevettük volna, önlelkünkre is pörölycsapásként suhogott) delírium tromeuszben vonaglik nemesítésre idején annyira alkalmas bűnös valónk. Az emberiség, ennek társadalma és intézményei fölött vastag rétegben hullámzik a rothadás illata, — aki annyira naiv, hogy tissta érzéseit kiönti a lelkéből, azzal a meréss reménnyel, hogy sikerül csak egy kis részét is ennek a nagy világnak megszabadítania a bűztől, a legnagyobbat veszti, amit ember csak veszíthet: az emberek iránt való bizalommal együtt elveszti önbizalmát. Ne a szomorú arcát nézd fiam ennek a Jánuszftijü világnak, — fogadj szót! Tekints a nevető potájára, melyen vitustánoot jár a komikum s melynek szembogu'i'oól, ajkszögletéből és ezer meg ezer ráncáb >1 légiója a bolondságoknak kacagja ki az embarnek, ennek az arasznyi létuek a komolykodását. Ha padig elfog a csömör (amit ki n9m kerülhetsz), menekülj a magad érzéseihez, azokban keresd és aztkban fogod is megtalálni lelked megnyugvását, — a szerelcmFujtató ur, üljünk le a kanapéra és mondja el nekem, miért vieelteiik ellenszenvvel a tulajdonképeni polgárság iránt. — Szívesen nagyságos asszonyom. De nem fogja ez untatni Krisztina kisasszonyt? — Ha nem akarja hallgatni, hát majd talál magának más szórakozni valót. — Hát ha nem veszi rosz néven, ugy addig más felé nézek — szólt bájos mosolylyal a Tini. Együtt maradtunk. — Na mit szól a társasághoz ? — Ez kényes kérdés nagyságos asszonyom, mert azt sem tudom, kik vannak itt. — Jómódú, számottevő urak. Mind ismerőseink. Az ott . . . — Bocsánat, hogy félbeszakítom. Az az ur ott . . . nem, nem csalódom, a divatáruüzletben segéd. Hogy került ő ide ? — Hogy? Meghívás folytán. — Nem annyira idegenkedés ez, mint ellenszenv. — Uram, ön annyira nyilt, hogy szinte sért. Ugy látszik, nem tudja hol van? — Én tudom asszonyom. Istenem ! Hát, hogy nem jön Muki bátyám, hogy vége lenne ennek a kinos helyzetnek. — Ámbár nem ismerem Muki bátyját, de hogy miért jönne ő is ide . . . Mondja, neki is ilyen érzelmei vannak? — Neki is ? Hisz tőle tanultam én is. Szerencsénkre megjött Krisztina. — Na most te válts tel engem Tinikém. Jövök mindjárt, csak Szilveszterrel beszélek. — Mondja kedves Fujtató ur, szólalt meg Tini — micsoda maga ? — Magánzó vagyok Krisztina nagysám. — Már ilyen fiatalon ? Ugy-e akkor tud zongorázni ? — Tanítottak rá. — Jaj, jöjjön akkor és játssza el a »rózsabimbót meg a méhet* Kanavász ur meg énekelni fog hozzá. —• Már engedjen meg, de egy rőföst csak nem kisérek. — Miért? Tisztességes egy ember az is. — Szó sincs róla. De . . . Igaz, most én kérdek egész nyiltan kegyedtől valamit. Mi a kedves papája ? — Szintén magánzó. — És eddig mi volt? — Eddig? 0 volt az »Arany szarvas* — Milyen szarvas? Csak tán nem? — De igen. A ligetben az a nagy vendéglő. — Ugy? Hm, hm . . . Hisz akkor Muki bátyám . . . Jaj . . . — Csak tán nem érzi magát rosszul? — De olyanformán. Mondja édes Krisztina nagysám, ugy-e a második emeleten vagyunk ? — Ugy van. — És ma szerda van ? — Az! — És ez a ház a 13-as szám. — Valóban. — Akkor nem értem ! ... És Muki bátyámat. ismerik ? — Miféle Mukit? — Peczery Mukit. — Sohse hallottuk ezt a nevet. — Komolyan mondja? — Egész komolyan. — Jaj! Megvan ! Még egy fonál van. Papsajt-utcában van ez a ház ? — Nem, ez a ház Árokpart-utcában van. — Hü ! . . . Azért hát. Most már én értek mindent. Eltévesztettem az utcát. — Gondolom, mert Papsajt-utoa az, amelyik oz után jön. — De ilyen szórakozottság. Legyen izivea kisasszony vezessen a papájához. — Éppen jön a nénivel. — Uram . . . — Boosánat — vágott közbe Zefir, a volt szarvas — ön se szó, se beszéd beállít hozzám.