Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-07-23 / 30. szám

2 • Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905. junius 25. ez nem vonhat le semmit annak érdeméből, ki azt megalkotá. Hiszen nincs nemzet, amelynek életében és fejlődésében az összes tényezők — ha célban egyek is — egyek lettek volna, vagy lehetnének ugyanama politikai, irány kijelölésében vagy követésében. Én ennek a nag/ alkotásnak méltatására attól merítem annak helyes megítélését, ki arra legilletékesebb lehetett, magától Deák Ferenctől; ki annak állította oda az 1867. óvi XII. törvényt, aminek ő gondolta és ami az valóban: »alapnak«; és e szavakkal védte Pest város képviselőtestületének és tanácsának tisztelgő küldöttsége előtt 1868. újév napján: »Arra kérem az Egek Urát, mentsen meg minden bajtól bennünket s szállja meg e hon polgárainak lelkét, hogy azt a szabadságot, melyet elértünk, ne csak megtarthassák, hanem tovább fejleszthessék s a haza javára minél gyümölcsözőbbé tehessék« . . . Deák Ferenc igen jól tudta, hogy a modern államóletnek fejlődése megállást nem tür el, ha a megállással egyúttal elmerülni nem akar és nincsen és nem lehet oly törvény, institúció vagy alkotmány, amely a kornak, társadalomnak, művelődésnek külső ós belső nagy nemzeti jogo3 törekvéseknek evolúciójához alkalmazkodni nem volna kénytelen . . . És aggódó lélekkel állok meg itt ós azt hiszem, e komoly hazafiúi aggodalom mindnyájunkban közös, mert föl nem tartóztatható evolúció a körei négy évtizeden át lassan fejlődő életünknek, midőn friss levegőt, uj lökést kiván adni, vájjon meg tudjuk-e tartani mértókét annak, hogy e fejlődés alkotmányos institúciónk keretében elhelyezkedjék? Avagy szét fogja zúzni azokat, de vajjou azért-e, hogy a romok uj lépcsőket képezzenek alkotmányunk és szabadságunk ideálja felé, avagy félő, vájjon nem azért-e, hogy a romok eltemessék nemcsak fejlődésünket, de szabadságunkat is? . . . Annak tekintem Deák Ferencnek alkotását, aminek ő maga nemcsak kigondolta, de tételes törvény erejével is felruházta: egy nagyméretű alapnak, melyben elfér a nemzeti evolúció; és ha ezen az alapon tovább — ós végre fölépítettük az önálló, szabad, magyar nemzeti államot, még pedig erősen és össszedőlhetetlenül — s duzzadó erőink uj evolúciót fognak követelni, akkor lesz ismét itt az ideje, uj csarnokokat emelni rajta a hatalmas Nagymagyaroszágnak 1! . . . Ha tehát a kiegyezésnek közjogi alapját meg akarjuk és meg tudtuk még védeni ós tartani, akkor abban megvalósítandók mindama jogos nemzeti aspirációk, melyek a nemzet életének egészséges és fokozatos fejlődósévei ez alap keretében megvalósíthatók. S miután junius hónap 22-én a szabadelvű párt értekezletén, annak mélyen tisztelt vezére, Tisza István gróf maga jelentette ki és hivta föl a párt tagjait, hogy: »a nehéz viszonyok közt egy ma talán népszerűtlen, de igaz ügy mellett férfias kitartással teljesítsük kötelességünket* — ebből én azt a szükségszerű konklúziót vonom le, ha igaz ügyemnek érvényt akarok szerezni, akkor azt népszerűvé kell tennem; mert alkotmányosan vezetni egy nemzetet népszerűtlen politikával, még normális viszonyok közt sem lehet, annál kevósbbé olyan alkotmány •• és parlamenti válságban, mint aminőben ma van ez a szegény ország; ós annál kevósbbé, mert e népszerűtlen politikát a megnyilatkozó nemzetnek többsége visszautasította, de még nem I magát az igaz ügyet. Miért is egy népszerűtlen politikához való merev ragaszkodás megdönti magát az igaz ügyet is, amelyet pedig a nemzet termószótes fejlődésének ós nem egy pártnak érdekében meg akarnánk tartani. Be kell ezt végre látnunk, mert különben az igaz ügy fogja elhagyni eddigi alapját és követőit,' nem hagyva vissza számukra mást, csak a népszerűtlenséget. Be kell ezt látnia a koronának most is már, ha nem akarja, hogy »Deák Ferenc tradícióihoz való férfias és kitartó ragaszkodásnak még egészséges magva se maradjon« — és be kell látnia a nemzetnek is még most, ha nem akarja, hogy az eltiport mag helyén, melyből a nemzetnek nagy, terebélyes fája nőhetett volna ki, esetleg puszta, letaposott föld maradjon! Népszerűvé kell tehát tenni az igaz ügyet, ha még nem késő, olyan cselekvési tartalommal, iránnyal és névvel, mely kielégíti a nemzetet, hogy fényt, erőt és dicsőséget biztosítson a koronának ós megvédi a koronát, hogy bókét, boldogulást ós szabadságot biztosítson a nemzőinek! Ezt akarom szolgálni és támogatni mindazokkal, kikkel e törekvésemben találkozom ós kik hivatvák e nagy célnak eszközeit megteremteni. Erre föntartani akarván cselekvési szabadságomat, tisztelettel bejelentem, hogy a szabadelvű párt kötelékéből kilépek. Nagyméltóságodnak kiváló mély tisztelettel Hertelendy Ferenc. A vármegyei pénztárak. Pestvármegye a vármegyei pénztárak és számvevőségek visszaállítását sürgeti és erre vonatkozó határozatát megküldötte az összes törvényhatóságoknak, amelyek minden valószínűség szerint csatlakozni fognak a kérelemhez, mert amióta a vármegyék pénzeit és értékeit az állampónztárak kezelik s a számvevőségeket a pénzügyigazgatóságok mellé osztották be és a pénzügyminiszter alá rendelték, mindenütt azt tapasztalták, hogy az uj rendszer nem csak a vármegyék önkormányzati ós x-eudtílkezósi jogait nyirbálta meg, hanem közigazgatási szempontból sem felel meg a hozzá fűzött várakozásoknak. Náluuk legalább határozottan nehézkesebbé tette az ügyek elintézését s ugy a hatóságoknak, mint a feleknek ujabb megterhelésével járt. Három évvel ezelőtt, az obstrukció jegyében született meg a törvény, amelyen meglátszott, hogy a béke érdekében engedték napvilágra Csak álom voit... Mikor Szilvásy Jenő ebéd után lakására tért, rágyújtott egy cigarettára és végig dűlt a kereveten. Mohón eregette a kékes füst felhőket a levegőbe, s az alatt különös gondolatai támadtak. Majd unott kézmozdulattal elhajította a cigaretta végét és lehunyta szemeit . . . És álmodott . . . Egy gyönyörű tündórligetben találta magát. Ragyogó fényözön szűrődött át a pálmák lombjain s a tikkasztó légbe bódító virágillat vegyült. Csodálkozva tekintett szét; ilyen pálmákat, ilyen színpompáju virágokat sehol sem látott. Egy-egy virág olyan nagy volt, mint egy ember ós kelyhükből oly kábító illat áradt, hogy nem lehetett sokáig közelükben megmaradni. Félénken haladt előre az uton, melynek apró kövecsei ugy tündököltek, mint megannyi csillag. Jó darabig ment már, midőn egyszerre édes, andalító zene haugjai ütötték meg fülét s ő kíváncsian a hangok után indult. Csakhamar egy kis tó partjához ért, melynek sima víztükrén gyönyörűen visszaverődött az ég kékje. A fülbemászó zene hangjai mindig közelebbről hallatszottak és annál óvatosabban sietett előre. Vigyázva széthajtotta az egyre sűrűsödő boki'ok ágait s egyszerre ijedten megállott. A zene közvetlenül mellette hangzott fel s midőn egy nagy levelet félrehajtott, remek látvány tárult szemei elé. Egy kis tisztáson számos ugyanoly nagyságú és színpompáju virágot látott s mindegyiknek kelyhében egy szép tündérleány ringatta magát. Ok énekeltek. Szilvásy lélegzetét is visszafojtotta, csakhogy észre ne vegyék jelenlétét. Egy ideig még énekeltek, azután kiléptek a virágkelyhekből és gyönyörű táncba fogtak. Tündérleánykák voltak gyönyörű arccal, habkönnyű termettel. S mikor a táncot lejtették, a fűszálak alig hajoltak meg formás lábaik alatt. Pajzánul összefogózkodtak és kecses mozdulatok közt keringtek körben ide-oda . . . Szilvásy meglapult a bokrok aljában és gyönyörködve bámulta a tündérleányok táncát. Hirtelen abbanhagyták a vidám éneket, táncot ós hangos sivalkodással menekültek a virágokhoz. Ugyanakkor a levegőben erős szárnycsattogás hallatszott. A tündérleányok beleültek a virágkelyhekbe és remegve bámultak a csendzavaróra. Csak egy fehér galamb volt, mely lassan leereszkedett azon virágra, hová a legszebb tündérleány menekült. Alig érintették meg a galamb piciny lábai a virág szirmát, egy délceg itjuvá változott, ki édes hangon kezdett beszélni a tündérleányhoz : — Eljöttem hozzád ragyogó szép tűndórleány ka, hozni az akkori kormánynak ós következményeiben bármilyen fontos volt is, nagyobb feltűnést nem keltett s három nap alatt letárgyaltatott. A törvény elrendelte, hogy a vármegyei pénzeket és értékeket jövőben az állampénztárak kezeljék s a számviteli teendőket a pónzügyigazgatóságok mellé kirendelt számvevőségek lássák el. Papiroson tetszetős volt a dolog; neki is örültünk valamennyien. Az alispán megmenekszik sok ellenőrzéstől ós felelősségtől; kevesebb tisztviselő kell; a túlzsúfolt vármegyeházakban felszabadul egy csomó helyiség, amelyekben hivatalok, irattárak lesznek elhelyezhetők stb. stb. Legfeljebb az tünt fel, hogy amikor a vármegyék mindennemű számadása a belügyminiszterhez tartozik, miért tartozik a számvevőség a pénzügyminiszter alá. Megindult az átadás és minden nagyobb nehézség nélkül le is folyt. Az átadás utáu azonban nagyon hamar keserű tapasztalatok következtek. A vármegye nem csak azt látta, hogy neki pénze ninc3, hanem olyan közege sincs, akivel számadási ügyekben rendelkezhetnék. Hu számvevőre van szüksége, minden esetben a péazügyigazgatósághoz kell fordulnia. A felek p uiaszkodtak, hogy keservesen tudnak pénzükhöz jutni; hetekig tart, amíg beküldött nyugtáikra pénzt kapnak és Pontiustól Pilátushoz utasítják őket, ha régen kiutalványozott pénzüket 8zenaályesi;n fel akarják venni. Meg kell járniok három épületet, amíg végro nyugtáikat számfejtetik s megtörténik a fel ós ellenjegyzés szép piros tintával. A vármegyétől beállamosított tisztviselők pedig zúgolódtak, hogy méltatlauul bántak velük s hiába biztosított nekik a törvény teljes amnestiát azért a nagy bűnért, hogy a vármegyét merték szolgálni, tovább üldözte őket az elfogultság ós ellenszev, amely a közigazgatási tisztviselőket az állami gépezet ötödik kerekének szeretné degradálni. Az uj rendszertől várt előnyök közül egyetlen egy sem következett be. A közigazgatás és a pénzkezelés nem lett gyorsabb ós egyszerűbb, hanem nehézkesebb és bonyolultabb. A tisztviselők száma nem apadt, de a központi közigazgatás dolga megszaporodott. A főindoka a törvénynek az volt, hogy megszüntesse a vármegyéknél elkövetett sikkasztásokat, mert sokan azt hitték, hogy a megyei pénztárakban a közvagyont egyszerűen elpanamázzák. E?t a hiedelmet beleszuggerálta a közvéleménybe a sajtó; az a sajtó, amely a vármegyeházát a mult penészes maradványának s a haladás akadályának tekintette, mert falai között meghúzódott a nemzet múltjának egy darabja, amoly m ikacsul ellenállt az uj idők centralizálásra hajló irányának. A vármegyék konzervatív szelleme szálka volt azok szemében, akik nem történelmi alapokon, hanem kozmopolitikus elvek szerint akarták berendezni ezt az országot s azért a kis felesleges sujtásért, amelyet a vármegyék a külsőségekben s különösen hogy megvalljam neked szerelmemet. Nagyon szeretlek. Amióta először megláttalak, midőn egyszer átrepültem a tó felett, azóta nincs szívemnek nyugalma. Óh jöjj hozzám, hallgasd meg kérésemet és légy az enyém. Nem vagyok gazdag, semmim sincsen, csak hőn szerető szívem, s tündérkerttó varázslom szerény hajlékomat, melyet megosztasz velem. Egyszerű ember vagyok, da oly boldogságot Ígérhetek neked, a mely a hatalmasnak is ritkán jut . . . Elhallgatott az ifjú és gyengéden megfogta a tündérleányka kezét, de annak ajka néma maradt, sőt tagadólag rázta fejét. Midőn szemeik találkoztak, a tündérleány elpirult. — Ki vagy te? — Az Erény . . . — Sohasem hallottam felőled . . . — Kevés ember ismer. — Szép ifjú, én elhiszem, hogy szeretsz, de egymáséi sohasem lehetünk . . . mondá bánatosan a szép tűndórleány. — Boldogtalan leszek, ha visszautasítasz . . . — Azért szólok most hozzád. Szeretlek én is, de nem leszek a tied, mert szegény vagy. Én csak a gazdagságban, a pompában találom fel magamat s te oda nem követhetsz. Hiszek szavaidnak, de csendes kunyhódban boldogtalan lennők. Menj viasza oda, a honnan jöttél s felejts el