Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-07-23 / 30. szám

1905. julius 24. > Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 3 a társadalmi áletben érvényesíteni igyokeztek, elitélték, lerángatták az egész intézményt. Hogy tekintélyét lerombolják, a társadalomra való hatását meggyengítsék, hogy a nagy ós teljesen önálló, független nemzeti államok igazgatásában bevált oentralizáció diadalát elősegítsék: természetesen országgá kellett kiáltani, hogy a vármegyeháza bűnfószek, ahol sikkasztanak ; letörött existenciák menedékhelye, ahol n cimeres ós predikátumos ostobaságot és mimkátlanságot állással és fizetéssel dédelgeti a nepotizmus. A kiitika nem volt őszinte. Meglátszott rajta az elfogultság s a hagyományokból fakadó intéz mények és társadalmi előjogok gyűlölete. A vármegyei intézménynek gyökeres hibáit, mert hiszen vannak ilyenek is, nem abból a szempontból ostorozták, hogy azokat kiküszöböljék; a vármegyét a változott idők követelményeihez képest átalakítsák; az előítéletektől, a nepotizmustól megtisztítsák s a lokálpatriotizmusban s a megyének a társadalomra való hatásában rejlő nagy erőt szétforgácsolódni ne engedjék, hanem azt a nagy nemzeti, közgazdasági, kulturális és társadalmi célok körül tömörítsék. A lázas modernizálás elragadta az embereket s nem gondoltak arra, hogy az uj eszméket, törekvéseket és intézményeket mindig könnyebb ós jobb egy máimeglevő, a nemzet múltjából fakadt, lelkével összenőtt keretbe foglalni, mint uj formákat és eszközöket keresni. A konzervatív szellem gyürkőzött az uj áramlatokkal s uz újítók egész haragja nem a lényeg, hanem a formák ellen tört. A vármegye bűneinek lisztáját napirenden kellett tartani, hogy pusztulását ne sirassa senki, hanem üdvözölje az önkormányzati jogok csorbulását, amelyeket kiváltságoknak tekintettek, nem olyan jogoknak, amelyeknek részese minden polgár. Ba kellett feketíteni, meg kellett gyanúsítani az intézményt és minden emberét; össze kellett zsugorítani jogait, végre el kellett venni a pénzét is, hogy teljesen védtelen maradjon arra az időre, amikor még a nevét is kerületté változtatja az állami mindenhatóság. A pénztárak átadása előtt urbi et orbi hangoztatták, hogy nagy leleplezések, tömeges tolvajfogások várhatók. S az átadás ment simán. A kincseket megtalálta az állam. Hogy a vármegyéknél sikkasztottak is, loptak is, arról beszámoltak mindigaz újságok. Csaptak akkora lármát, hogy azt meghallották a Kárpátoktól az Adriáig. íme a vármegye bűue! Pedig dehogy a vármegyéé. Csak a sikkasztóké. Hiszen sikkasztottak, sőt lopnak ma is az államtól eleget. Hát ez az állam bűne? Házi tolvaj ellen nincs Wertheim szekrény, nincs rendszabály, nincs elég éber ellenőrzés. A vármegye pénztári ós számvevőségi tisztviselőinek átvétele megoáfolta azt a híresztelést is, hogy a nepotizmus érdemtelen kreatúráira engem. A te országodban lesz elég nő, a ki oly életben boldogságot talál, a melyet nekem kínáltál, én többre vágyom . . . Az ifjú elszomorodott, elengedte a tündérleány kezét és lelépett a virág szirmáról. Ugyanabban a pillanatban ismét galambbá változott. Szomorúan búgott a tündérleány felé, azután szétterjesztette szárnyait ós felemelkedett a levegőbe. Alig repült egy keveset, midőn egy vérszomjas vércse csapott le rája. A galamb nem tudott védekezni s már már a ragadozó karmai között lelte volna halálát, midőn a vércse észrevette a tündérleányokat. Elengedte áldozatát ós lerepült a legszebb virághoz. Arnint rálépett a virág kelyhére, ő is gyönyörű ifjúvá változott. Ruhája csak ugy csillogott az aranytól és arca is sokkal szebb volt, mint a másiké. 0 is azonnal bókolni kezdett a leánynak : — Legbájosabb tündérleány, kit valaha láttam, engedd, hogy megcsodáljalak. Akarsz e az enyém lenni? Óriási birodalomnak vagyok mindenható ura, népem, rabszolgára annyi, mint a hány fűszál van e réten. Aranyom, gyémántom, egyéb drágakövem tömérdek. A mi vágy női szívben csak gerjedhet, azt én mind könnyű szerrel kielégítem. Ugye velem jösz? — lihegte szerelmesen a szép ifja és merészen átkarolta a reszkető tündérleányt. bizták a vármegyék a pénzüket. A vármegyei tisztviselők legnagyobb rószo nem csak megállta a helyét, hanem nagyon hamar beletanult a pénzügyi ágazatokba is. Miután azonban magukkal vitték a vármegyétől öröklött anyajegyet, az elismerés helyett szolgálati idejüket leszállították, nem fogadván el a vármegyék által adományozott milleunáris éveknek a nyugdíjigénybe való beszámítását; kihagyták őket a megyei és állami tisztviselők fizetéseinek rendezéséből. A vármegyeházákba majdnem mindenütt beköltözött az adóhivatal, vagy a számvevőség. Ideiglenes állapotnak van ugyan kijelentve az okkupáció, de hogy a mai nemzedék nem éri meg a végét, az körülbelül bizonyos. A vármegyei hivatalok pedig össze vannak zsúfolva. Klassiüus példa Zalavármegye szókháza. Akinek valaha pónzt utalványoztak ki a vármegy énét, az tudja már, hogy a nyugtával először a pénzügyi palota második emeletén kell megfordulnia, hogy pénzét a vármegyeházán megkaphassa. A tisztviselőnek az adatokat, amelyeket előbb rövid utou megszerzett, megkeresés, izengetés utján lehet csak megszereznie stb. stb. A vármegye pedig nem rendelkezhetik a pénze fölött, mert az állampénztár első sorban nem a vármegyének, hanem felsőbb rendeletnek engedelmeskedik. A be nem vált remények s a sok panasz miatt a vármegyék kezdenek határozott állást foglalni a törvény visszacsinálásáért. Pestvármegye határozatát, amelyben a pénztárak s a számvevőség visszaállítását sürgeti, az összes vármegyék hasonló határozatai fogják követni, mert mindenütt panaszokra adott okot s nehézségeket teremtett az uj rendszer, amelynek hátrányai nálunk kétszeresen érezhetők a helyiségek elógtelen volta és célszerűtlensége miatt. A magyar ipar és a művészek. Feszty Árpád, jeles művészünk felhívást intézett iró és művésitársaihoz, amelyben a magyar ipar fejlesztésére szólítja őket munkára. Ezt a felhívást lapunknak is megküidötte s ini azt készséggel tesszük közzó, mert azt az elvet, hogy közgazdasági érdekeink szolgálatában minden magyar embernek, bármely társadalmi körhöz tartozik, bárme'y foglalkozást űz, tevékenynek kell lenuie, mindig vallottuk és szerény körünkben hirdettük. Ha Magyarország minden polgára ugy gondolkodnék, mint Feszty Árpád, ha az egész társadalmat áthatná az a tudat, hogy a maga holyén mindenki tehet valamit és egy gyufaszál is nyereség, ha azt a magyar iparnak menthetjük meg; ha sikerülne a társadalmat a veszedelmes indolentiából kiragadni s belevezetni a vér nélküli küzdelembe, amely gazdasági megsMwaeiaMMwyií A csábító szavak megtalálták az utat a leány szívéhez ós boldogan mosolygott a daliás ifjúra. — Velem jösz? — Ki vagy te? — Mit kérded? Tekints reám; hatalmassá, irigyeltté, boldoggá teszlek, ha engem kövotsz, — mondá az ifjú komolyan — és sötét szemei szokatlan fényben égtek. A leány szíve egyre hevssebben dobogott; egy szavába kerül ós elérheti mindazt, a mi után oly sokszor epedett. — Veled megyek. — Jöjj hát! — suttogta a szép ifjú és szerelmesen pillantott a leány arcába. Szemeik találkoztak és ajkuk összeforrt kéjes szerelmi csók mámorában. A szegény megtépett, visszautasított galamb pedig busán búgott egy közeli faágon s midőn a csókolózást maglátta, rémülten turbékolta le a leánynak: — Égi szép tündérleány, vigyázz, a Bűn van veled, meg ne tántorodj . . . A tüudérleáuy összerezzent s ki akarta magát szabadítani az ifjú ölelő karjaiból. — Nem hallottad? Valaki azt kiáltotta, hogy te vagy a Bűn . . . — Tévedsz egyetlen boldogságom, senki sem szólt, csak az esti szellő játszik a fák leveleivel válaszolta az ifjú és annál hevesebben ölelte magához a tündórleányt. A magasbau kóválygó erősödésünkórt folyik; akkor megtestesülhetne egy iiügy nemzeti cél: a gazdasági függetlenség. Olvasóinkat kérjük, szenteljenek figyelmet Feszty Árpád Írásának, amelyet egész terjedelmében itt közlünk : »A nemzet képviselőit hazaküldötték. A nemzeti hadsereg és az önálló vámterület kérdése megoldatlan maradt. A nemzet képviselői a vármegyéket hívták fel az ellenállásra és ezzel a társadalmat szólították fel a küzdelemre. Az önálló vámterülettel kapcsolatosan aktuális ma iparunk fejlesztésének kérdése is és ez a kérdés az, a melyhez mi, irók ós művészek, a maguuk hivatása és hazafisága révén hozzászólhatunk. És ez a tér, a m -lyen a magyar tásadalom is leginkább küzdhet, ipari küzdelmünk kérdése. E téren támadhatjuk meg ellenfeleinket legérzékenyebb oldalán, az ipari harc mezejón. Ezen a téren küzdhet minden egyes, ezen a téren, a törvény keretén belül küzdjön a társadalom, ezen a téren biztos, mert csak a mi akaratuaktól függ a győzelem. Ha a vármegyék megtagadják az adófizetést, tagadjuk meg mi is azt az adót, a melyet ipari téren fizettünk eddig az idegeneknek, mert hiszen mindaddig, a míg egy nemzet földjének termekeit és azoknak értékét ipari szükségletei fejében kénytelen átengedni másnak, addig C3ak adófizető rabszolgája a nálánál ügyesebb idegennek. Ezen megalázó rabszolgaság alól fel kell szabadulnunk. De ez alól önmagában még az önálló vámterület s -in szabadítaua fel bennünket, mint aho^y a legjobb vár sem védelmezhet meg, ha annak bástyáit nem őrzi elszánt hadsereg. A siker főtényezője az, hogy az önálló vámterület eszméje áthasson minden magyar embert, iparuuk védelmére külön-külön minden polgár síkra szálljon és az idegen ipartárgyak inváziójával szemben minden egyes ember lelko egyegy ellenálló vámsorompó legyen. Szövetkezzünk hát az ellenállásra, zárjuk el az utat az idogen ipartárgyak elől. Célunkat azonban csak ugy érhetjük el, ha egyszersmind versenyképessé tesszük velők szemben hazai iparunkat. A magyar társadalom, amely már nem egyszer kelt a magyar ipar védelmére még áldozatok árán is, ma is késx lenne az áldozat útjára lépni és megelégednék egyelőre hazai iparunk mai voltával addig, a míg egy ilyen védőszövetkezós védelme alatt iparunk kifejlődik. Ennénk cseréptányérról ha kell ós ha kell, járnánk darócruhában, hogy az a pénz, a melyet mi itt szerzünk, itt keresünk ebben az országban, az maradjon is meg ebben az országbun és ne gazdagítsa ellenségeinket. És ezt a mozgalmat meg is kell indítanunk. De ez csak az első lépés legyen, a melyet uyomgalamb megsajnálta a szép tündórleányt és ujbó megszólalt. — Szende leányka térj magadhoz, a Bűnt öleled karjaidba s kárhozutot szívsz ajkairól . . . Üzd el magadtól . . . — Nem! súgta az ilju a leánynak. — Nem! — kiáltá a leány a galambnak. A megvetett galamb keserű könyeket hullatott, midőn a Bűn diadalát látta. Egy köny épen a tündórleányka lángoló arcára cseppent, a mely aztán ugy égette . . . Testét remegés járta át, midőn az ifjú ölelő karjai között annak vad, kójvágyó arcát meglátta. Az arcára hullott könycsepp pedig jobban égette a tűznél. Egyszerre magához tért, kiszabadította magát az itju karjaiból s könyező arccal, bánatosan hívta vissza a galambot. — Oh jöjj vissza, szeretlek, ments meg . . . Midőn a Bűn ezt meghallotta, vadul magához ragadta a zokogó leányt és őrjöngve felkiáltott: — Nálam a boldogság. . . — Nem . . . nem . . . felelte elhaló hangon a szép tüudérleányka. A magasban röpködő galamb is meghallotta a leány segélykiáltását, szárnyat bontott és villám gyorsan, észrevétlen leszállott a virágra, hol ismét ifjúvá változott. Midőn a Bűn az Erényt maga mellett látta, dühösen eltaszította a tündórleányt.