Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-11-12 / 46. szám

1905 november 19. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap « 3 terjedésében föutartja, mert azzal senkit sem kötelezett fizetésre s annál kevésbé vetett ki pét­adót sem közigazgatási, sem más oélra, hanem osupáu azon hazafias kötelességét teljesítette, hogy az állami háztartás egyensúlyát a jövő alkotmá­nyos kormányzás idejére lehetőleg biztosítsa, az adózó honpolgárok érdekeit óvja, tisztviselőit az alkotmányellenes kormányzat ellenében védje s az esetleg tőlük megvonandó javadalmazás tekinteté­ben kárpótolja. Eszerint a hivatkozott 1883. 15. tcikk egyál­talán nem jöhet alkalmazásba. De nem vonható le abból a rendeletben foglalt következtetés sem, mert különben az állam polgárai megfosztatná­nak azon ősi joguktól, hogy a haza érdekéből és önjavukra hozzájuk intézett figyelmeztetésre hall­gassanak és önmaguktól járuljanak amaz érdekek istápolásához, tisztviselőik kártalanításához. De törvényszerű és jogos a határozat azért ie, mert társadalmi tevékenységet kelt föl a haza javára s ebben semmiféle törvény sem korlátozza, sőt alkotmány védő feladata és azon jogköre, mely szerint közérdekű ós országos ügyekkel foglalkoz­hat, egyenesen arra kötelezi, hogy a társadalmat ébren tartsa és öntevékenységre buzdítsa, különö­sen oly válságog időkben és oly téren, amikor és amelyen a hatalom ós erő kiválólag ő nála öszpontosul. Ezt a társadalmi tevékenységet akarta a vár­megye bizottsági közgyűlése fölkelteni annál­inkább is, mert lélekemelő példáit látja a törté­nelemben annak, hogy mit művelhet a társada­lom. Ily magasztos példája annak az is, hogy a hazai ipar védelmére az 1844-ik évben országos védegylet szerveztetett azért, mivel a legutolsó századok önkényuralma az országnak nemcsak politikai függetlenségét, hanem gazdasági önálló­ságát is tönkretevéssel fenyegette éí Magyar­országot Ausztria gyarmatává tette. Ugyanis: arra szemelte ki Magyarországot az önkényuralom, hogy Ausztria iparát olcsó nyers anyagokkal, sürübb népességét pedig olcsó élelemmel lássa el és Ausztria iparának piacul lekösse. Ezért a külföldi gyártmányok behozatalát részben eltil­totta, részben pedig magas vámokkal megnehezí­tette s amennyiben Ausztrián keresztül Magyar­országba hozattak, még átviteli vámokkal is meg­terhelte. Ausztria iparát más módokon is támo­gatta ; de a felsőmagyarországi szövő-, fonó- és érc­ipart teljesen elhanyagolta azon világos kijelentés­sel, hogy »amig Magyarország nem .ép arányos egyenlő viszonyban a többi örökös tartománnyal, addig a kincstár nem segélyezhet oly kézműipart, mely az örökös tartományok élelmét csökkenti.« Az osztrák iparcikknek vámmentes utat nyitott Magyarországba, sőt azon keresztül külföldre is. Mindezzel a magyar ipar fejlődését megbénította s emellett elérte azt, hogy külföldi gyárosok magok alapítottak uj telepeket Ausztriában ós hogy ennek ipara, minden verseny ellen biztosít­tatván, jelentékenyen fellendült. Másrészt azoo­bau megnehezítette azt, hogy Magyarorszag ] külföldre adja el terméuyeit s ilyeténkép Ausztria i az olcsó piactól elessék. Sőt egyes terményeknek, pl. a gyapjúnak a kivitelét meg is tiltotta; a magyar bor kivitelét pedig ahhoz kötötte, hogy azzal ugyanoly mennyiségű osztrák bor szállíttas­sák ki és így Ausztriának nemcsak iparát, hanem még nyers termelését is Magyarország rovására fejlesztette és ezt az országot a gyarmatokénál is roszabb sorsra kárhoztatta. Ehhez járult, hogy bekövetkezett az is, amire Ausztria számított, hogy t. i. a külföld a magas osztrák vámokért viszonzásul a magyar nyers terményekre vetett nagy vámokat s ezzel szintén meggátolta a nyers termények kivételét, megfelelő értékesítését ós Ausztriát a magyar piac korlátlan urává tette. Az országos rendek az 1634/5-iki országgyűlés óta többször feljajdultak az osztrák vámrendszer s annak következménye, az ország súlyos köz­gazgasági állapota miatt. De hasztalanul. Végre az 1844-iki országgyűlésen maguk akarván meg­állapítani a vámrendszert, azt kérték a kormány­tól, hogy a szükséges statisztikai adatokat közölje. Azonban a kormány folyton halogatta a feleletet és végül kijelentette, hogy csak a jövő ország­gyűlésen közölheti a kivánt adatokat. Ez a válasz olyan óriási elégületlenséget és ingerültséget kel­tett, hogy annak hatása alatt a nemzet vezérfiai országos védegyletet alapítottak azon jelszóval, hogy »minden magyar ház küszöbén állíttassák vánisorompó az ausztriai gyártmányok kizárására,* vagyis minden magyar ember tegyen fogadást, hogy nem vesz osztrák gyártmányt. E védegylet eszméje oly nagy lelkesedéssel karoltatott fel, hogy a becsi kormányt erősen megdöbbentette s a politikai viszonyok alkotására is jótékony befo­lyást gyakorolt, a pár óv múlva rendezett ipar­kiállítás pedig már a honi ipar akkora haladását bizonyította, hogy az országon kivül is figyelmet ébresztett. Meggyőző tanulság ez arra nézve, hogy nem kell, nem szabad mindent az államtól várnunk, hanem minden egyesnek és a társadalomnak is kötelessége, hogy a maga körében és erejével s erőit egyesítve saját és a haza érdekeit előmoz­dítsa. S fokozott mórtékben előtérbe lép ez a kötelesség most, amikor gazdasági önállóságunkat ismét komoly veszély fenyegeti. A vármegye bizottsági közgyűlése távol áll attól, hogy e téren harcot idézzen elő akár Ausztriával, akár a külfölddel szemben. Ellenkezőleg az az óhajtása, hogy azokkal kölcsönös méltányosság alapján rendezzük közgazdasági viszonyainkat és íőként Ausztria népeivel minden idegen célt szol­gáló befolyástól és nyomástól menten intézzük el közös érdekű ügyeinket a két állam önállóságának, függetlenségének és alkotmányosságának követel­ményei szerint. Ez azonban korántsem áll útjában annak, bogy védjük, fejlesszük iparunkat és hogy közgazdasági viszonyainkat a virágzó iparnak megszámlálhatlan sok irányú jótékony hatásával is előmozdítsuk. Sőt ezt parancsolják összes lét­érdekeink. Az a körülmény pedig, hogy a nem­zet önállóságot kiván gazdasági téren, égetően szükségessé teszi, hogy erre a talajt a hazai ipar pártolásával is előkészítsük s azt a rázkódtatást, mellyel a rendszerváltozás járhat, ily módon is enyhíteni s az önállósítás akadályait megszün­tetni igyekezzünk. Ennélft igva a vármegye bizottsági közgyűlése szükségesnek tarja, hogy az 1844-ik évi mozgalom­hoz hasonló szellemű társadalmi mozgalom indít­tassák a hazai ipar oltalmára. Szükségesnek látja ezt annálinkább is, mert a viszonyok — sajnos — azt mutatják, hogy az országgyűlés nem jut egy­hamar abba a helyzetbe, hogy törvényhozási intézkedésekkel készítse elő a gazdasági külön­válásnak korszakot alkotó ős szebb, jobb jövőt hozó s uj meg uj erőforrásokat nyitó nagy mun­káját. De általában véve szükségesnek véli ez., azért is, mert a viszonyok e téren igen hátra­szorítottak bennünket és ezért ugyan sok a pótolni való. Ily körülmények közt pedig nincs, nem lehet semmi halogatás, mert minden késedelem veszéllyel van egybekötve. Hozzájárul ehhez, hogy ha nem terjeszkedünk azon tul, amink van: a takarékos­ság szellemét ápoljuk s annak előnyeit szerezzük meg. A vármegye bizottsági közgyűlése tehát figyel­mébe ajánlván mindezt a vármegye hazafias közönségének, fölkéri azt, hogy a maga körében ós társadalmi tevékenység utján a hazai ipart tőle telhetőleg támogassa; a külföldi áruk iránt itt­ott mutatkozó előszeretettel s a honi cikkek iránt hellyel-közzel fel-feltünő előítélettel szálljon szembe; ápolja s terjessze a takarékosság szelle­mét s elégedjék meg azzal, amink van, mert csak ily módon érhetjük el iparunk terjedését, fejlő­dését, versenyképességét s ennek áldásait. Fölkéri továbbá a hatvanas bizottságot, a vármegyei gazdasági egyesületot s ' a vármegyében létező ipari és kereskedelmi egyesületeket, hogy ez irány­ban hathatósan közreműködni szíveskedjenek. II. A vármegye bizottsági közgyűlése JÜ762/1905. j.kv 41 v> b'/. iKitift-nrut.iinak indokaival törvényes alapokon és előző kormányrendelet nyomán ki­mutatta azt, hogy ugy az önként befizetni szán­dékolt adók elfogadása, mint a hadseregbe vagy honvédségbe önként belépni kívánók belépésébe/; szükséges hatósági közreműködés is törvénybe­ütköző, mort az országgyűlés által meg nem sza­vazott adók behajtásával ós az országgyűlés álta; meg nem ajánlott újoncok kiállításával azonos. Olyannyira kétségbevonhatlan ez a tény, hogy bővebb bizonyítása annálinkább sem szükséges, mert a 107274/B. M. 1905 sz. rendeletnek egy szava sincs az említett 16762/905.^sz. határozat indokolására. Lehetséges, hogy ennek az az oka, téglát, egy szép téglát keressen kigyelmed, amint­hogy ugy illik. S amíg Bagi a téglát kereste, ügyesen kikapta kétujjával a habarcs közül a pénzt, gyorsan a zsebébe csúsztatta, hirtelen lesimította a pónz helyét s nagy buzgalommal folytatta a munkát. Bagi odaadta a téglát a kőművesnek. Mosoly­gott. Kövéres arcára jóleső, elégedett érzés ült. Alkonyatkor, munka után pedig megkínálta Bagi az öreg kőművest egy ital borral. — Hála Istennek, jól halad — mondta a kő­művesnek s egy pillantást vetett az épülő házra. — Jól halad — mondta az öreg káműves. — Hogy az emlékpénz is benne van. — Benne van — mondta az Öreg kőműves s egyet hunyorított. — Jól be van falazva — beszélt vidáman Bagi. — Be ám. — Onnét ugyan senki ki nem veheti. No, onnét nem — mondta meggyőződéssel a kőműves. * Már tavaszodott, amikor egyszer az öreg kő­műves Bagiék felé járt. Még az ősszel tető alá került az uj ház s hazavitte Bagi az uj menyecskét. Csendesen alkonyodott. Bagi a kis kapuban ült. Az arca még kövérebb, még egészségesebb volt, a szeméből nyugodt életvidámság, elégedett öröm sugárzott. Felugrott a kispadról fi megállította az öreg kőművest. — Messze-e? De rég láttam kendet! Az öreg kőműves megállt. — A városban dógoztunk a télen. — Kerüljön belől kigyelmed egy-két szóra! S már is betolta az öreg kőművest a kapun. A tornácon leültek, beszélgettek. A menyecske meghallotta a hangjukat s kijött a tornácra. Amint megpillantotta az öreg kőművest, fehérség öntötte el az arcát, aztán szótlanul letelepedett melléjük, fészkelődött a széken s odaszólt Bagihoz : — Hozzék egy kis italt kigyelmed! Bagi felállt, bement a kamrába. Az asszony hirtelen felugrott, az arca kigyuladt, a szeme csillogott s mély sóhaj szakadt fel a lelkéről. Elkapta az öreg kőműves kezét s hevesen mondta: — Mondja meg neki, hiszen tudja kigyelmed — tudja, se éjjelem, se nappalom, két hónapja hogy nem láttam. Az éjcaka várom, mondja meg kigyelmed, biztosan várom, a kapuban, éjfél után, nem lesz hódvilág. A lelkéről foszlott le ez a pár szó. Végigsimí­totta a homlokát. Lecsitult. Leült B a fejét le­hajtotta. Bagi jött a kancsó borral, mosolygott s messzi­ről kiáltotta: j — Annyukom! Egy kis harapnivalót! Az asszony bement a pitvarba, Bagi töltött a kancsóból s amint a poharat felemelte, vidáman mondogatta: — Szép ház! Nagyon szép ház! Jó ház! Jól megcsinálták kendtek ! Hej, mondottam: jó ház­nak jó alapja, jó életnek asszonyhűsóg a funda­mentuma ! Aztán kocintottak. A kőműves ivott, letette a poharat, megtörölte a bajuszát, pislogott s lassan kérdezte: jí — Hát jó az uj élet? Az uj asszony? A me­nyecske? Bagi egy meleg pillantást vetett a pitvar felé s az arca sugárzott, amint mondta: — A lelkem! Az annyukom? Jó asszony! Derék asszony! Szelid! Hűséges! — Tiszta az erkölcse! Olyan tiszta, mint akár az a fényes forint, tudja kigyelmed? Aki a ház sarkában van. Jól be van falazva, he-he! Megfogta fólkezével a kőműves vállát, barát­ságosan megrázogatta. — Angyalos forint vót! Angyalos forint! — kiáltotta s nevetett, kacagott, tisztáu, ércesen, a lelkéből feltörő bizalom ós boldogság őszinte, meleg, sugaras hangján. Pásztor József.

Next

/
Oldalképek
Tartalom