Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-10-15 / 42. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905. szeptember 17. a tudós nem az emberi szabadság eszméjét hirdeti, a nagy közgazda nem azt bizonyítja tudásának nagy hatalmával, hogy gazdagság és jólét csak független országban lakik: hanem szavaznak szép rendre, ahogyan a nagy józanság követeli s ahogyan az Isten kegyelmébó'l való császár szolgái, az isteni kegyelem parányi részének boldogbirtokosai parancsolják. Pártosak voltunk, azok is maradunk, míg a történelem be nem csapja a népek temetó'jében részünkre megásott kripta zárkövét, amelyre odairja az epitáfiumot: Meghalt fekete sárgaságban. De addig még sokat viaskodik a Turul madár a kétfejű sassal. Mert Magyarországot csak részenként lehet meghódítani. A képviselőházat elnapolták, a főrendiház aggodalmaiban sok a szentelt viz; de van nekünk még hatvanhárom várunk : hatvanhárom vármegye. Kipróbált öreg sáncok, jó kuruc fészkek. Ha az országgyűlés nem beszélhet, majd izengetnek Bécsbe a vármegyék. A spanyol etikett ugyan nagy hatalom és a nem udvarképes táblahirákat nem bocsátja be a »Justítia regoorum fundamentum« hatalmas kapuján, de a hang mégis esak elhallatszik legalább az előszobákig, ahol Őfelsége tanácsosai doppelreihenban állanak, várván Szmólen Tóniék behívó szavait. A tanácsos urak talán megmondják a királynak, hogy a magyarok szíve tele van keserűséggel s a vármegyék komolyan fogják fel a magyar alkotmány védelmét. Karácsonyig csak a vármegyék beszélnek, akkor következik a nép. Mert nem valószínű, hogy az országgyűlést szóhoz engedjék jutni, hanem a képviselőket haza küldik uj mandátumért. Jó lesz megacélozni a szíveket, mert elkövetkezik a kísértések kora. A hadsereg. Általánosan ismert dolog, hogy a katonák legkevósbbó tűrik a bírálatot. Azt tartják, hogy a hadsereget, annak intézményeit és szokásait bírálgatni helytelen dolog, mert ez árt a hadsereg egységes szellemének, a fegyelemnek és sok minden egyébnek, amit a profán nép copfnak is nevez. A hadsereg dolgainak ieszegetését zokon veszi maga a Király. Az udvari felfogás határozott szentségtörésnek tekinti, ha a sajtó a hadsereggel foglalkozik. A magántulajdon elleni merénylet, ha a nyilvánosság beleavatkozik a kaszárnyák titkaiba. Mert az osztrák nézet szerint a haderő nem állami közintézmény, hanem a mouurcha tulajdona, ágyústól, fegyverestől, emberestől együtt. Nem csoda, ha a generálisok ezt a nézetet magukévá tették s irtóznak a nyilvánosságtól és gyűlölnek minden újságírót. Ugy nevelték őket. De másrészről az is igaz, hogy a hadsereg dolgait, még a szorosan vett katonai szakkérdésekben is, bizonyos malíciával tárgyalták. Mindenki beleszólt, akár értett hozzá akár nem. Dicsőség számba ment a gyanúsítás ós piszkolódás. El kell ismernünk, hogy a birálatok jó része annyira illetéktelen és tudatlan volt, hogy méltáu keltett felháborodást. De abban már sehogysem volt igazuk a katonai köröknek, hogy még a szakirodalmi bírálatot is helytelenítették, mert a birálat szükségképen a feljebbvalók intózkedóseit is bírálja, tehát tilos és elítélendő. Érdekesen illusztrálja ezt a felfogást egy nem rég megjelent füzet, amely a hadseregről irt jegyzeteket tartalmaz. Szerzője huszonkét évig szolgált a hadseregben, tehát ért a dologhoz s nem vádolható elfogultsággal. Nézete az, hogy a hadsereg a nemzet által f'entartott és fizetett intézmény, tehát bírálata teljesen jogosult, ellenben a hadseregben feuálló szokás: a bírálattól való félelem és tilalom, nem más mint a gyengesóg jele. A szerző szerint a kiegyezés értelme az, hogy közös a védelem, de nem közös a hadsereg. Nyelvkérdés tekintetében teljesen modern álláspontot foglal el, amidőn azt mondja, hogy az egységes vezérlet és vezénylet nem követeli meg a nyelv egységét. Igazolja ezt a történelem, igazolja Mária Terézia kora, igazolja a honvédség a jelenben, amely háborúban egységesen operál a németül vezényelt csapatokkal. Ilyen érdekes dolgokat fejteget a füzet, csak jegyzetszerüen dobva oda egy egy gondolatot. A katonai elzárkózottságot említve, azt mondja, hogy a hadseregnek csak egy laktanyája, egy gyakorlótere s egy kávéháza van s ugy ól a nemzetben, mint idegen ellem. Még az üuuepei is különállók, még az iskolai éveinek vége és kezdete is az uralkodó életeseményeitől függ

n

ek s ha egy uralkodó december 10-én talál születni, ez esetben akkor lesz a tanév vége — ésszerű loyalitáeból. A zárkózottságot legjobban a katonai lelkészségek fentartásával illusztrálja, amelyekre pedig békében semmi szükség sincs. A törvény szerint a polgári pap keresztel,) afjipolgári anyakönyvvezető anyakönyvez; a külön katonai lelkész legfeljebb temethet a külön katonai temetőben. És ez a zárkózottsági parádé az adózó népnek évente két millió koronájába kerül. Kérdi, mért ne végezhetnék a katonai hitélet ügyeit asíon egyházmegye lólkészei, amelynek területén a katonaság állomásozik. Hasonlóképen abszurdumnak és felesleges kiadásnak tartja a katonai építészeti osztályt és építészeti számvevőséget, amiknek a dolgát legalább is aunyi szakértelemmel elvégezhetnék az államépítészeti hivatalok. A hadsereg elleni antipatiáró! szólva, arra a meggyőződésre jut, hogy az meg nem szűnik mindaddig, mig a honvédség nem egye.sül a hadsereg magyar ezredeivel, auiikor magyar lesz a vezénylet s magyar a tiszt kicsitől fogva nagyig. A német nyelvet említ vén, tanár korában szorzott tapasztalataival igazolja, hogy ma a hadseregben feltétlenül hátrány a magyarság, mert ha a német nyelvet valaki tökéletesen nem bírja, el van előle zárva a magasabb kiképzés utja. Sok nagyképességü ember törik igy le, mert a magasabb szaktudományokat nem tanulhatja anyanyelvén; ellenben közepes tehetségek haladnak, mert német az anyanyelvük. Az iró a magyar zászló behozatala mellett van, de a kardbojtról, mint jelvényről, máskép nyilatkozik. Nevetségesnek tartja, hogy ez a katouai szempontból semmi értékkel nem biró tárgy annyi kérdésben okoz galibát. Azt mondja, hogy ma már a modern hadsereg tüzérségénél ós gyalogságánál a kardnak, mint harci eszköznek a jogosultsága is megszűnik s apránkint a muzeumba kerül a többi szálfegyver: a buzogány, csákány, lándzsa mellé; — hát még a kardbojt ? A lovasságnál elismeri a szíjkardbojt hasznát, amit a lovas kardjára akaszt; az aranykardbojt szerinte azonban már csak alig indokolható kiadásokkal járó haszontalan cifraság. Az sem utolsó, amit a katonai zenekarokról mond a szerző. Előre bocsátja, hogy nagy tisztelője a zenének és maga is zeneértő, de nézete szerint a katonai zenekaroknak nincs létjogosultságuk ; hasznuk sincs s száz zenekart negyven emberével számítva: már ez maga négyezer embert von el a fegyver alól, vagy a polgári foglalkozástól. Ehez hozzá kell számítani azt, hogy száz zenekar berendezési költsége 800.000 koronára, fentartása és ellátása pedig havi 400.000 koronára rug. Ezt az óriási összeget részben a tisztek fizetik havi díjaikból. Ez egy év alatt öt millió korona csinnadrattára egy oly országban, A régi mese. i. A fürdőbe uj vendég érkezett. Egy hatalmas, széles vállú, gyönyörű asszony, ama feltűnő asszonyok fajtájából, akik különös gondolatokat ébresztenek a férfiakban. Puha járása, mozdulatai, amelyek olyanok voltak, mint a tigrisé, villámló szemei azonnal rabul ejtették a férfiak szívót s megérkezése után rövid fél óra muWa nem volt a fürdő tájékán ember, aki ne azon a kérdésen tűnődött volna: Ki ez a pompás nő? Nekiestek a kurlistának és csakugyan az aznap érkezett két-háromszáz vendég közül szerencsésen ki is böngészték a következőket: Mme Subotics kisleányával és szolgaszemélyzetével Moszkvából, lakik az Aphrodité villában. — Teringettét, tehát orosz! — állapította meg magában lelkendezve de Jeanville vicomte, a fiatal francia diplomata. Illik megismerkednem vele. A francia orosz barátság csak erőseb b lesz ezzel az uj kötelékkel. Délután a zenepavillon előtti sétányon egyre ott lábatlankodott az asszony körül. Mikor a zenekar egy orosz indulót játszott, zajosan feltűnést keltve tapsolt, azután ahoz a már nem szokatlan módhoz fordult, hogy erős barátságot kezdett az asszony kislányával. Titokban bonbonokat csúsztatott a kislány kezébe, néha viráj got s így már csak pillanatok kérdése volt, hogy elhatározó lépéssel odaálljon az asszony elé s finoman meghajtva magát, bemutatkozzék a következőképpen: — De Jeanville viconte, aki Franciaország hódolatát leteszi ime a legszebb orosz asszony lábaihoz. Szórói-szóra így is törtónt. De Jeanville excellált azokkal az illatos és könnyed bókkokal, amelyeket a franciák a hajósok korából hagyományként őriztek meg s a pompás orosz asszony felkacagott: — Vicomte ur! Önnek nem lehet ellentállni. A mai reunionton öné a második négyesem . . . II. De Jeanville vicomte a szép orosz asszony lovagja lett. Madame Suboticsról általában tudták, hogy oda haza, Moszkvában igen nagy befolyása van. Férje, aki posztószállítója volt a japáni harctérre indított orosz seregeknek s barátja a nagyhercegeknek, akik|Subotics ur posztóit rendszerint nem is küldték a harctérre, hiszen ugy is ronggyá lőtték volna a japán golyók — szóval a moszkvai posztógyáros igen nagyfontosságú személyiség volt Oroszországban. A fiatal francia diplomata már azzal is finom érzéket árult el, hogy egy igen nagyfontosságú személyiség feleségének udvarolt. Ezzel bejutott az orosz háború pártba és a maga diplomáciai pályájának uj szféráiba emelkedett. Madame Subotics az Aphrodité villának első emeletén lakott. Huszonkét szoba volt az első emeleten s azt mind ez a pompás orosz nő lakta. De Jeanville minden délután vendége volt orosz barátnőjének. Öt órakor az estebéd előtt megjelent a szalónjában és várta, amíg a szép asszony a kis Darinkával, a nagy csontú kis orosz leánykával és az angol társalkodónőjével megjelenik s elfogadja karját, hogy az ebédlőbe vezesse. III. — Ej, ej, irigylésre méltó ember ön, vicomte! — mondotta a hórihorgas fólborzolt bajszú német gárdakapitány, aki a német császár gárdistái közül való volt, s civilruhában ugy festett, mintha kölcsönkérte volna. — Irigylósre méltó ember . . . — Miért ? — Ilyen szép asszony barátja! Hogy csinálta? A vicomte finoman raisolygott és elhárítólag intett a kezével. A német császár katonája folytatta : — Az egész fürdő irigyli önt. Napoleon Josephine nem lehetett pompásabb asszony, mint Madame Subotics. Hiába, önök franciák értenek az ilyesmihez. Mi, németek nehézkesek vagyunk az olyan párbajhoz, ahol az asszony az ellenfél. Önök könnyű, sima, fürge vítőrrel harcolnak, mi nehéz lovassági kardokkal . . . A derék gárdakapitány komolyan el volt kese-