Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-10-08 / 41. szám

1905. október 8. -»Zalam egye, Zalavármegye Hírlapi 3 déglős pedig — tisztelet a kivételeknek — nz üzleti érdekek mellett egyébbel alig törődik. Ott vesz, ahol néhány garassal olcsóbban kap. Sőt nem ritkaság az sem, hogy idegen cégór alatt hozza forgalomba a sört, mert a schweháti, puntigámi és egyéb osztrák gyárak gyártmányait kőbányai gyanánt fogyasztjuk. És Magyarországon nincs olyan hatóiág, amely ebbe beleszólna. Pedig idegen cégért használni tiloí. Nincs közönség, amely a hazai gyártmányt követelné s nem engedné magát lópten-nyomon becsapni ós kijátszani. Pedig az osztrák torzsalkodásra nekünk is kellene felelnünk. Ha ők nem isszák meg a mi borunkat, ne igyuk mi sem a sörüket. Éz a paritás. Érdekes, hogy a vendéglősöket hogyan igyekeznek lekötni az osztrák sörgyárak. Helyiségeiket berendezik, nagyobb hitelt nyújtanak, amelyet ugy törlesztőnek, hogy minden hordó sört bizonyos összeggel drágábban fizetnek. De kötelesek kizárólag a hitelező gyár sörét mérni. Duuántul alig van olyan város, ahol egy két ilyen lekötelezett vendéglő ne volna. Es mind fényesen megéli Mert a magyar publikum a legnagyobb balek a világon. A vendéglősök kongresszusán beszéltek erről a témáról is. Kissé komikusan hatott azonban a dolog, hogy a vendéglős urak, akik mind bőven mérik a sört és szívesen adják pénzért a habot, hazafias felbuzdulásukban kifakadtak a saját hazafiatlaneáguk ellen. Mert manap valósággal hazafiatlanság számba megy az osztrák gyárak portálása, különösen akkor, mikor a magyar sörgyártás semmivel sem áll hátrább az osztráknál. De hogy szűkebb hazánkban maradjunk, csak a zalamegyei városok sörfogyasztására hivatkozunk. Van egy nagy sörgyárunk IS tgykanizsán, amely bőven elláthatná a falusi korcsmákat elég olcsó sörrel. A legtöbb helyen mégis stayerországi vagy liesingi sört mérnek. A városokban pedig szintén fogy a liesingi és schweháti — kőbányai gyanánt. A közönség nagyon bölcsen cselekednék, ha mindenütt magyar sört követelne. Ha fel akarják ültetni, torolja meg. Lám a némettel nem lehet olyan könnyűszerrel elbánni, mint velünk. Néhány évvel ezelőtt még a legfőbb törvényszék is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyi habot szabad egy pohár sörrel adni, mi podig drága pénzért megvesszük a liesingi sör habját, mert urak vagyunk és fizetünk. A szőlősgazdáink azonban panaszkodnak, hogy nem veszi meg a német a bort. A cigány rögtön észrevett és sugárzó ábrázattal, lassan-lassan egész hozzánk súrlódott. Azt kérdem most a Kupecztől: — Nem tudja kérem, melyik a Frida nótája? — Ejnye na . . . dehogy nem tudom . . . az izé: * Hullámzó Balaton tetején*. — Hé cigány, ácsi! Ezt a nótát huzd el: Hullámzó Balaton tetején. A maszatosok elég jól elhúzták. — Jól van fiuk 1 Most menjetek ki és az ajtónál várjatok meg. Majd megyünk valamerre. Kupecz csak hüledezik. — Kedves Kupecz, egy szívességre kérem még csak fel. Legyen oly kegyes és vezessen el engem a Fridáék lakásához. Kupecz még azt is megígérte. Borongós, betörőknek való éjszaka volt. A kókesfekete égbolt palástján csak itt-ott csillámlott egy pár szerelmes csillag. A szerelmesek protektora, a hold bebujt valami felhő mellé. Sőt mintha a távolból valami halvány villámlás cikázott volna által. De mindez nem tartóztatott fel bennünket. — Megálljunk! — susog Kupecz. — Itt vagyunk. Egy igénytelen kis zöld zsalus, az utcára rácsos kerítéssel elzárt kis házikó állott előttünk. — De kedves barátom, hisz azt mondta . . . emeletes házban ... a főtéren . . . — Igen, igen ... de nyáron itt nyaralnak. — ugy? R/ndben van! Hát az ablaka merre van? A magyar ísnger. I Régen, ötvennyolc esztendő előtt, a nagy eszmék hatalmas forrongása idején Kossuth Lajos föltűnést keltő cikket irt a Pesti Hírlapba e oím alatt: Tengerre magyar! Kossuth akkor tájban bejárta a magyar tengerpartot s nagy magyar lelkét hatalmas erővel ragadta meg mindaz, amit ott látott. Ahogy állott a zugó Adriának akkor még kopár és elhagyatott partján, látnoki tekintetét a jövőbe vetette s erőteljes kifejlett magyar tengeri kereskedelmet jósolt népének. S hazajővén, remek cikkben fejtette ki, hogy mennyire szüksége van a hazának arra a kis darab tengerpartra s mennyire törekedni kell, hogy ott. kikötőváros és tengeri kereskedelem legyen. Nagy gazdaságot és nagy jövőt jelent nekünk a mi Adriánk. Ez a cikk akkor nem talált valami túlságosan élénk viszhnngra az országban. A magyar ember természetétől meglehetősen távol áll a tenger fogalma. A vitáz állattenyésztő, földmivoiő ós politizáló nép nem ismerte a tengert és nem rokonszenvezett vele. Több mint félszáz esztendő mult el ama cikk óta. Hatalmasan fejlődő kikötő város épült ez idő alatt az Adria partján s a remek, sok millió forintnyi áldozattal kiépített magyar kikötőben megfordul a világ minden nemzetének hajója. Mindennek dacára a tenger móg ma sem az a magyarnak, aminek lennie kellene. A modern, művelt magyar nép lelke ma is oly távol áll a tenger szeretetétől ós megértésétől, mint egy félszázad előtt s ha a 67 óta szereplő kormányok mesterségesen nem teremtettek volna hangulatot az Adria mellett s ha a saját inioiatívájukból nem költöttek volna milliókat Fiúméra, az ma is csak halászbárkák és vitorlások jelentéktelen megállóhelyéül szolgálna. Ezelőtt néhány évvel sok szó esett az Adriáról, azon szerződés révén, melyet az állam kötött a magyar tengerhajózási részvénytársasággal. Hoaszu és kinos szenvedélyes jelenetekben gazdag vita volt ez, amely míg egy részről számos hasznos tanúsággal szolgált, másrészről azt bizonyította, hogy Magyarországon a közhangulat még mindig nem érett meg a tenger számára. Sokan vaunak még, akik kidobott pénzt látnak azokban a milliókban, melyekkel kormányaiul* a magyar kereskedelmi tengerpartot megteremtették s nem tudják kellően méltányolni a rohamosan fejlődő Fiume fontosságát. Bizony itt az ideje már annak, hogy a maradi fogalmak szótoszoljanak. Magyarország tengerpart nélkül soha nem lehet az a kereskedelmi — Az u legutolsó az udvarban. — Fiuk ! Be fogtok mászni. De szép csendben ! Ha a nagybőgő el nem bődült volna a kerítés átmászása közt, arra meg egy kutya nem vakkantott volna, hát egész csendben történt volna meg az elhelyezkedés. Ezt leszámítva, nem is hallatszott semmi nesz. Csak az éjjeli szellőnek volt valami vósztjógló susogása. Megállottunk Frida ablaka előtt. Éppen ugy nézett ki, mint egy emeletes ház ós járulékaival rendolkező hozomány tudatában levő szép leány ablaka. A felső ablaktábla nyitva, az alsó bezárva. A homályban ugy látszott, mintha három muskátli lenne benne, közte rezeda és violával. Kupecz meg nem állhatta, hogy hangulatteljesen ftl ne kiáltson : — •» Ablakomban három cserép muskátlit . . . A népzenészeknek sem kellett több. Rögtön folytatták ezt a kedves nótát, mely evvel a refrainnal vógződik: — »Kati gyere ki U Én rögtön dühbe gurultam, de félbe már mégsem lehetet szakítani. — Abba hagyjátok rögtön ós fogtok mindjárt a hullámzó Balatonba! És mintha a természet is akarná a hatást növelni, elhaló dörgés hallatszott. Valami ünnepélyes volt, mikor megszólalt a dal: — »Hullámzó Balaton tetején . . . De már a halász legény nem ért rá csolnakázni. Az előbb halk dörgés éktelen ajtó becsapássá és forgalmi faktor, amelylyé tengerpartja fikálja. Óriási dolog az, midőn hajóinkkal kvaliijóinkkal direkt magyar összeköltetést tudunk létesíteni Grönlanddal éppeu ugy, mint Borneóval vagy Chilivol. Midőn a kalotaszegi varrottast, a bort, vagy a hevesi dinnyét, a busát, lisztet, szóval az összes magyar mezőgazdasági és ipari termékeket ugy tudjuk a világ legtávolabbi részébe elszállítani, hogy a küldött áruk mindaddig, míg rendeltetésük helyére érkeznek, a magyar kereskedelmi lobogó védelme alatt állanak. Példa erre minden ország népe, melynek tengeri kereskedelme van. Foglalkozzunk tehát a tengerrel. Mind több és több embert kell eltartania az anyaföldnek, ne csigázzuk ki az erejét, hatalmas életerő van a tengerben is, merítsünk abból. Az Adria óriási kincseket rejteget a magyar nép számára, kezdjük meg már egyszer a kiaknázását. Persze szó sem lehet erről mindaddig, mig mesterségesen kell hangulatot teremteni köztünk az Adriának. E hangulatnak át kell mennie a köztudatba, hogy váll alkozásra óa befektetésre serkentsen. Forduljunk bizalommal a beláthatlan messzeságü víztükör feló, mely óriási prospektivát nyújt ugy a nemzeti élet, mint az ipar és kereskedelem föllendülése szempontjából. Vasúti hálózatunk ugy terjedelem, mint a berendezés és biztonság tekintetében az elsők között áll Európában. Mégis megtelelő tengeri kereskedelem nélkül ez a vasúti hálózat csonka alkotás s akkor fog csak hivatásának magaslatán állani, ha forgalmának egy igen tekintélyes hányada Fiume felé fog gravitálni. Nem kicsiny mérvben mozdítaná elő a teuger szeretetét nálunk, ha a szülők gyermekeikből tengerészeket nevelnének. A nép fiai, ha (matrózokká lesznek, nem fogják azt soha megbánni, mert a tengeri matróz átlag négyszer annyi pénzt keres, mint a napszámos, kétszer annyit, mint a legtöbb kisipari segéd vagy gyári munkás. S emellett világot lát, tanul, művelődik 8 rnire férfi kora teljében vau, olyan ekzisztenciát teremt magának, aminőről a szegény szárazföldi patkány álmodni sem mer. A középosztály, mely már úgyis élet-halálharcot vív kis hivatalóit, neveljen tengerósztiszteket. Nemcsak a hadi tengerészethez, ahol roppant kevesen vannak a magyarok, hanem még inkább a kereskedelmi tengerészeihez, amely jövödelmezőbb a legtöbb diplomához kötött pályánál. Nem üres jelszó a »Tengerre magyar.« Óriási gazdasági és társadalmi jelentősége van nálunk, ahol napról-napra hevesebb lesz a küzdelem a létért. PSlvue-.VT ^an m. ,-y ' fejlődött át, melyet valami félelmetes hangzavar követett. —- Zsiványok! . . . Hallatlan! . . . Takarodtok innen! . . . Tisztességes ember házát így teszitek csúffá! . . . Jancsi! . . . A petrence rudat hozzad ! Ily helyzetben is illő lett volna a helyzetet tiBztázni. De látva a cigányok észnélküli futamodását, rémes kiabálásukat, melybe Kupecz hangja is vegyült és látni, mint másénak ki a kerítésen hős elszántsággal . . . jónak láttam még őket is megelőzni és az utca sarkáig meg sem állni. Ott megvártam őket. — Hát Kupecz! ... Ez is tán egy módja a kikosarazásnak? — Jaj ugyan hagyja el. Hiszen nem jó helyt jártunk. Vékonyék móg csak az utána való házban laknak. — Hát hova vitt miuket szerencsétlen? — A bizony, az vagyok ! Tudja, hogy a kapitánynak, Kerülő Fridolinnak a portáján voltunk?... Jaj, milyet kaptam a hátamra. — Ázstán nagyságos ur a bógőnek eltert azs oldála — kezdett sopánkodni a cigány. Na hiszen jól nézünk ki! — Eh menjünk vissza a kávéházba! Hány óra van? ... Mi az? . . . Hol van? Na még csak ez kellett! . . . Már . . . nincsen . . . elveszett! Egyszerre elkezdett az eső esni . . . előbb csendesen . . . majd erősen, ugy hogy akarva nem akarva fedél alá kellett igyekeznünk. Már ha be is kell vallanom, de ugy történt.