Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-01 / 1. szám
2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1905 január fl. lehetnek, ami legkönnyebben abból származhatik, hogy sok ellenzéki korifeus nem adja be a derekát az ellenzéki koaliciónak. Az egyesülés dacára megeshetik tehát az, hogy ellenzéki jelöltek állanak egymással szemben. Egyébként: vederemo. Korai még minden találgatás. Jegyzetek az évről. Bőven gondolkodhatunk afelett, hogy az elmúlt év mérlegszámlájára nyereséget, vagy veszteséget irjunk-e fel? Mit nyertünk, mit vesztettünk ? Gazdaságilag rosz esztendő áll a hátunk mögött. Örülünk, hogy elbucsuzhatunk tőle s reméljük, hogy jobb jön utánna. Amikor azonban a rosz gazdasági évől e miékezünk, a szomorű emlékek közé betolakodik egy vigasztaló tapasztalat is. Tele voltunk a mult év derekán panasszal, nyomasztó balsejtelmekkel. Kiapadtak az ég csatornái, a széles magyar rónán kiszáradt a fű; aszott avar zörgött a forró szélben. Ritka volt a kalász, étlen a legelő marha s attól féltünk, hogy Európa éléstárában ezrenként halnak éhen az emberek és rakásra döglenek a barmok. Vészkiáltásokkal volt tele minden újság. Az emberekért még nem rettegtek annyira, mint a lábas jószágért. Mert az ember, ha megszorul, megeszi a rothadt burgonyát, meg a fürészport is; a négylábú állat azonban válogatósabb. És jöttek rémhírek a takarmányhiányról, amelytől agrár államban nagyon meg lehet ijedni. Nem csak a gazdák, hanem minden rendű és rangú ember megijedt, a falusi szatócstól kezdve a nagy gyárosokig; a kiskorcsmárostól a méltóságos urakig. Hamarosan felemelték mindennek az árát; nagy hirtelen néhány kartellt is kötöttek; a tisztviselők fizetését megrendezték s az adóra részletfizetési kedvezményeket adtak. (Máskép ugy sem lehetett volna behajtani.) És mindezt a takarmányhiánnyal indokolták. Hála Isten, az Ínségtől való félelem nem vált valóra. Sehonnét sem érkeznek aggasztó hirek. Szegények maradtunk; talán valamivel szegényebbek is lettünk, de éhen még nem halt meg senki Magyarországon. Sőt a barmok is egészén jól tűrik a takarmány hiányt s a külföldi kereskedők csak olyan szívesen veszik a magyar ökröt, mint előbb. Pedig régen nem volt olyan rosz esztendőnk, mint amelyetői tegnap bucsuztunk el — víg muzsikaszóval. Amiből az a tanulság, hogy áldott földön élünk, amely eltartja azt, aki dolgozni akar s távoli arany hegyek csillogásánál sokkal többet ér a magyar ember biztos kenyere, amelyhez még egy ital magyar bor is jut, különösen ha úgy teremnek a tőkék, mint tavaly. TÁRCA. Szilveszter éjen. Kis szobámban üldögélek, Könyvet forgat két kezem. — Ember élte mért csak álom ? Elmerengve kérdezem . . • Es szemem a bibliában lm megakad egy lapon, S én a könyvet oly mohón, oly Tudni vágyón olvasom: . . . . . . Híre sem volt még az Égnek, Nap sem fénylett, Föld sem állott; Néma csend volt s vak sötét, mit Fül se hallott, szem se látott. Semmi nem volt... de egy mégis, Kinek vége-hossza nincsen: — Uralva a Semmiséget Te voltál az örök Isten! . . . S ím a zordon Semmiséget Hang hasítja csengve-bongva: „Föld szülessék, Ég teremjen, Hintse fényét Nap ragyogva! Bor termett elég is, jó is; az olasz bornak is útját állták, még sincs kelete a zalai bornak. Mi az oka, sokan keresik. Szegény a nép, magas a fogyasztási adó, nincs kivitel. Elég annyi, hogy a pincék tele vannak borral s az árak hanyatlóban vannak. A magyar ipar fellendülését is hiába vártuk. Az iparfejlesztési akció zátonyra jutott az egész vonalon. Több gyár tönkrement; redukálta az üzemet, de nagyon kevés keletkezett. Zalavármegyében egyetlen egy olyan vállalatról tudunk, amely tavaly emelkedett s életrevalóságának jelét adta. Ez az alsólendvai esernyőgyár. Furcsa azonban, hogy kereskedőink még mindig Bécsből hozatják a paraplét, pedig a szomszédban is megkaphatnák. A sok jajgatás közt leghangosabb volt a kereskedőké. A forgalom, a fogyasztás minden cikkben visszaesett, ami természetes következménye a rosz esztendőnek. A stagnáció régen tart, most pedig már elérkeztünk a hanyatláshoz. Bénulás, élettelenség, legfeljebb csendes vegetálás mindenütt. A nép, a gazda küzködik, az ipar nyög, a kereskedelem jajgat, a magas politika urai azonban óriási lármával gyártják a gravámeneket. Igen a politika! A népboldogító politika töltötte be Magyarorszagou az elmúlt évben az egész közéletet. Hogyan elnémult a sok pnnasz a politika lármája mellett, mikor elkezdődött a harc a nép javáért. Hallgass nép, mikor mi beszélünk ! Rejtsétek el sebeiteket, hallgassátok el panaszaitokat, mart a haza vérzik s a nemzet panaszkodik. Mert mi az éhség kínja ahoz képest, mikor nem szabad annyit beszélni, amennyit az ember akar; mi a gazdagság, jólét, egy nemzet hatalma és dicsősége a korlátlan szólásszabadsághoz képest? És a magas politika dühöngött, rombolt, tört, zúzott — nem csak bútorokat, hanem erkölcsi javakat is. Ez töltötte be a mult év nagy részét s ez lesz a jövő zenéje is. Mert a népnek kell Ítélnie a küzdők igazai felett; a nép pedig nem tudja, melyiknek van igazsága. A maga naiv hitével úgy véli, hogy amelyik pap hangosabban prédikál, az jobban tudja az Isten igéjét, mint akinek gyenge a szava. De mégis neki kell eldöntenie : hol az igazság. Annyi szenvedélyt, annyi vádat és piszkolódást a politikai élet még talán soha sem kavart fel Magyarországon, mint az elmúlt esztendőben. Mintha az a sok iszap, amely századokon keresztül a fenékre rakódott, mind a felszínre tömé. Mit is akarnak voltaképpen az urak? Egymást befeketíteni, lepiszkítani a nép előtt? Avval kár vesződniök, megteszik azt helyettük mások: az eljövendő századok nagy evolúcióinak azok a korai előfutárai, akik sejtenek valamit a jövő igazságaiból, amelyeket zavaros ideákkal telt agyukban a társadalmat felforgató tanokká gyúr nak át. A nép már ismeri ezeket a tanokat s mohón rfj , i |HU » mi ii.i owu wn ff.' mi i»i Földnek völgyét, büszke bércét Fű, virág és fa takarja, Földet, léget és a tenyert Lepje állat minden fajta!" És a hangra olvad, omlik Éj sötétje, némasága; Lesz a föld s a kéklő égen Szerte száll a nap sugára. Föld üt horpad, ott nifoirad, Csacska csermely fut a réten, Vad üvöltés, lágy madárdal Száll a röpke szárnyú szélben. szívja magába. Az elmúlt évben nálunk nem vettettek magas hullámokat a szociális mozgalmak, de annál biztosabban terjesztik tanaikat. A városi munkáselem mindenütt telítve van szocializmussal, amelyből csak azt az egy tételt akarják megérteni, hogy: le a vagyonos osztállyal. A sztrájkok hosszú sora jelzi azt az utat, amelyen a szocialisztikus eszmék megvalósulásuk felé haladnak. Zúg már körülöttünk mindenütt a zaj, amelyet a gazdaságilag elnyomott osztályok csapnak. Sokáig olyan volt ez az ország, mint egy sziget a tengeren, amelyen csak a hullámok morajlása hallik, a vihar nem éri. A nyugat romboló eszméi nem találtak talajt. Ma már azonban nem vagyunk mentesek mi sem. Látszólag csendes a nép s ha csak a nagy városok sztrájk tanyáin és szocialista gyűlésein szónokolnak is az apostolok, alattomban terjed mindenütt az »elv«. A kisvárosok szakegyleteiben már nagyon otthon vannak a szocialisztikus törekvések erőszakosabb árnyalatai is. Magyarország arra a szomorú hírnévre vergődött, hogy a világnak példátlan sztrájkot mutathatott. Megállt a vasút. Az állam alkalmazottai megtagadták az engedelmességet azért, hogy nagyobb javadalmat csikarjanak ki, mint amit a kormány ígérhetett. És napokig nem száguldott a vasparipa, megállt egy egész ország forgalma s amíg itthon szitkozódtunk, a külföldön kajánul nevettek a keleti államon, ahol az államhatalommal szembeszállnak a saját szolgái s a hatalom napokig nem képes rendet csiDálni. A mult esztendő eseményei sehogysem voltak alkalmasak arra, hogy Magyarország hitelét megerősítsék. A bizalmatlanság jelei hallhatólag megnyilatkoztak a sajtóbaa is. Németországban fennen hirdették, hogy Mexikóban ée Magyarországon nem tanáosos nagyobb tőkéket beruházni, mert ha ma még tűrhetők is az állapotok, nemsokára felborul ott minden. Nincs ugyan okunk a legrosszabbtól félni, de mindenesetre szomorú, hogy ilyen hangon beszélnek a modern Magyarországról. Haladásról alig beszélhetünk, legfeljebb veszteségeket írhatunk az elmúlt esztendő számlájára. A politikai láthatár beborult, a kereskedelmi szerződések kötése elé gátak emelkednek, az államháztartás szükségletei emelkednek, a nemzet jövödelme pedig apad. Drágaság minden téren, pénzbőség nélkül. Semmi jó kilátás, csak aggodalom. De van vigasztaló jelenség is. A magyar kultura erősödik, tért foglal s bár még beláthatatlanul messze vagyunk az egységes nemzeti állam megvalósulásától, odáig eljutottunk, hogy a magyarság tulsúiya és hegemóniája biztosítva van örökre. A magyarság hatalma előtt immár kezdenek ledőlni azok a régi falak is, amelyeket sokáig hiába ostromolt a nemzet. A magyar szó s a ••» "-• • anuJJi mu.nn u-im —— — Ám hogy tudja, hogy felette Én vagyok Úr földön, égen És amit tesz karral, ésszel, Mint bírája, megítélem. — Úrrá teszem rajt az Időt! S hogy érezze semmiségét: Megszámlálom napja számát És kimérem élte végét! S hogy ne vélje balga ésszel Tudományát bölcsességnek: Födve legyen ő előtte Vég órája életének /" Újra szól a nagy Teremtő — Ünnepélyes csönd a tájon —: „Legyen Ember, aki engem Felismerjen s megimádjon! Legyen Ember, önképemmel, Lélekkel és ésszel áldott, Föld urának vallja öt és Karját félje minden állat! Legyen ember! S merre szem lát Uralkodjék magva-sarja, Legyen ember, ki a földet Istenétől bérbe bírja! Üt az óra, éjfelet ver; Összetéve két kezem Térdre hullok és könyörögve Száll az Égre énekem : — „És bocsásd meg vétkeinket, Mit kezünk tett s szólt a szánk, És vezess a jóra minket Örök Isten, mi Atyánk!" . . . * * Ifj. Porkoláb Gyula.
