Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-01 / 1. szám

1905 január 1. magyar kultura bevonult a katonai intézetekbe, ! a kaszárnyákba, amelyeket nem régen még lég- | mentesen szerettek volna elzárni tőlünk, mert } minden magyarban rebbillist kerestek s aki magyarul szeretné kommandírozni a bakát, azt legalább is Kossuthhundnak vélték. A mult esztendő hozta meg az úgynevezett katonai vívmányokat. Igaz, hogy minden magyar kaszárnyafelirat legalább egy millióba kerül, de ekkora áldozatok árán sem szabad kicsinyelni azt, amit elértünk. Nyitva van a magyar kultura s a magyar szellem utja a hadseregbe is. Le lehet tépegetni a copfot, csak akarat és hazafias szellem kell hozzá, ha a magyar társadalom meg tudja érteni és fel tudja használni jogait, amihez eddig nem sokat értett. A magyar társadalom azonban nem akar öntudatra ébredni. Magyarországon olyan társadalmi élet, mint a demokratikus szellemű országokban van, nincs, még ma nem is lehet. Azok az arisztokratikus hajlandóságok, amelyek a magyar emberrel vele születtek s amelyeket a hozzánk települő idegen is gyorsan felvesz, nem engedik meg a társadalomnak szélesebb alapon való szervezkedését, ahol minél több érintkezési ponton válik érezhetővé az összetartozás, ahol a társadalmi tevékenység érezhetőbb, erősebb s a társadalom gyakran és könnyen megmozdul a nemzeti, kulturális, gazdasági, humanitárius oélok szolgálatára. Nálunk klikkek vannak, nem társadalmi körök. Az egy osztályhoz való tartozás, közös hatalmi érdekek, szükkörű előítéletek kötik össze az embereket, nem olyan általános értékű társadalmi kapcsok, amelyek az emberek társaságának, az élő és szerves társadalomnak erkölcsi tartalmat és létjogot s etikai erőt adnak. A mi társadalmi életünk tele van nagyképüsködéssel, pöffeszkedéssel és hazugsággal, előítélettel és rettenetesen sok gyarlósággal. Ezért vagyunk erőtlenek. Apró kis körök a társadalom vezetőinek fújják fel magukat, de nem egyesítésre törekesznek, hanem kizárólagos hatalomra. Nem keresik az egyetemesebb szervezetet, sőt inkább féltékenyen őrzik a nevetségesen ostoba kinai falakat, amelyekre évszázadok salakjából lerakódott patina gúnyolja a felvilágosodást, a haladást, a demokráciát. Az elmúlt esztendőben sem lettek jobbak az emberek. Sőt mintha erősödnének azok az eszmék, amelyeket a mult század viharai ki akartak küszöbölni a világból. Mintha itt-ott egy darab középkor valami ztígban meghúzódott voloa, hogy onnét alkalmas időben előre törjön; mintha a multak szele fújna felettünk. A felekezeti szempontok elhatalmasodnak, a rangkórság foglyul ejti az embereket s az igazi szabadelvűsóg, a nemes demokrácia tépett zászlói fölött a sötétség madarai vijognának. Rettenetesen megszaporodott Magyarországon az előkelők száma. Nem az arisztoszok, a kiválók lettek sokan, akik kiválóságuk forrását magukban bírják, csak az előkelők sokasodtak, akik címeiknél fogva emelkedtek a tömeg fölé. És szórták a sok üres titulust a tele zsebek és üres fejek felé; osztogatták a sok cifra játékszert felnőtt gyermekeknek, a történelmi emlékek utóizét hiúsággal teljes férfiaknak. Had játszanak? szegényei:, had gyönyörködjenek a magas kegyben, had gondolkozzanak: mivel szolgáltak rá az előkelőségre. Csak legalább minden előkelőség, aki Magyarországot boldogítja, igazán magyar is volna, magyarul is tudna. De ha a magyar díszruhát felölti is, idegen nevétől, idegen szokásaitól meg nem válik. Magyarországon így is jól van. Sok család késői sarja a mult esztendőtől fogja számítani a kamarásságra való igényeit, ha ugyan lesznek akkorra még kamarások. Szűkebb hazánk, szép Zalavármegye egy évi történetéből nem sok feljegyezni való akad. Rosz termés, jégverés, vizáradás, tűzvész volt elég. Ezekre jobb nem emlékezni. Szegényebbek vagyunk, egyébként nem változtunk. Nagyszabású alkotások nem fogják emlékeztetni utódainkat az elmúlt esztendőre, amelyet megsiratatlanul temetünk el a letiiat évezredek közé. Hozzon a magyarok nagy latene jobb évet, több boldogságot. így zárjuk az esztendőt, így várjuk a jövendőt. > Zalamegye, Zala vármegyei Hirlap« Pusztulunk. Amióta az útleveleket az alispáni hivatalnál állítják ki, közelebbről látjuk, milyen mérvet öltött már nálunk is a kivándorlás. Avval szoktunk diosekedni, hogy hozzánk még nem férkőztek be a kivándorlásra csábító lélekkufárok; hogy a mi népünk még nem kívánkozik el hazájából s békésen műveli az őw rögöt. És íme szeptember óta 300 ember kért útlevelet, akik mind külföldön keresnek boldogulást. Jó lesz evvel a kérdéssel közelebbről is fog lalkozni s a népet felvilágosítani: mi vár rá az új világban. Egyre szomorúbb hirek érkeznek vármegyénk vidékeiről. A kisértő, kerítő csáb egy csöppet sem vesztett megejtő varázsából. Amerika még egyre hívja, vonzza, csalogatja az idegeneket. És a nehéz küzdelemben elfáradt, elcsüggedt nép a boldogabb jövő incselkedő szép reményeivel vitorláz át a nagy Óceánon. Aztán jön a keserű csalódás mérhetetlenül nagy fájdalma. Tul a nagy vizekről egyre sűrűbben érkeznek mostanában a panaszos levelek, hogy a magyarságot veri a nyomorúság. Egyedül a new-yorki telepeken közel 75 —80.000 honfitársunk ól. A fele koplal, a másik fele tengődik, nyomorog. Ezer közül alig akad egy, aki véletlenül jó módba jutott, meggazdagodott. A dollárok hazája sovány falatokat nyújt a magyarnak. Honfitársaink erős karja nem tud versenyre kelni az amerikaiak szívós, kitartó izmaival. A szabadság, a demokrácia hazájában hiábu mutogat tel bárki is kitűnő diplomákat, remek bizonyítványokat. Ezeknek ott nincs értékük. Az ily irás üres malaszt. Tul az Óceánon egy könyörtelenül kegyetlen szociális törvény jelöli meg az élet útját: a haszontalan, az erőtlen vesszen éhen, pusztuljon! Spártai barbárság, ó-kori brutalitás ez. Vad, durva, kegyetlen törvény és mégis szép, ragyogó, mert igazságos. A nagy mindenség hatalmas erejének, rendíthetlenül törekvő akaratának megnyilatkozását fejezi ki ez. Az amerikaiak szelleme a liberalizmus felé hajlik, amely eleve kizárja a szocializmust. A XIX. század európai liberalizmusa kizárólag az uralkodó burzsoá érdekeit szolgálta nagy jelszavak alatt, de hamis utakon. A legradikálisab nagy francia forradalom nem birt nálunk „tabula rasa"-t csinálni. Az iszonyatos vérfürdők után az uj emberekkel csak a régi intézményeknek formái változtak meg, de nem egyúttal a lényegek is. A isiben erő és tehetség van, mindig előbbre törekedik. Aki pedig legelői áll, az sohasem ismeri el, hogy ő a legutolsóval egyenlő lenne. A humanizmust a természeti erő abban a formában, ahogy ezt a gyengék szeretnék, sohsem fogja gyakorolni. Vagy nem igaztalan-e a béna, az inaszakadt kivánsága, hogy a fürge, a gyorslábú az ő kedvéért visszamaradjon és vele cammogja végig lassú döcögéssel az élet útjait? Amerika az indiviualizmus hazája. Munkát vállalhat ott bárki bárminőt. Senkisem kérdi: tanultad-e, értesz-e hozzá? Lehetsz ügyvéd, közjegyző, biró, orvos, gépész, borbély, lakatos, ami ép lenni akarsz. Senki sem gátol meg ebben. Egyet kívánnak tőled csupán: a munkát, melyet magadra vállaltál, el is végezd. Jól és rendesen. Ha nem tudod, elcsapnak, elkergetnek, elűznek. Még pedig azonnal. Felmondást nem ismernek Amerikában. Van ebben logika. A diploma haszontalan jószág, csak a tudás erő és csak az erő tudás. Ha nem használhatnak, kiadják a béredet. Mehetsz, a hova neked tetszik. Hogy kint a zúgó zajló életben az éhség, a nyomorúság, a pusztulás lelkesedik reád, ezzel senki sem törődik. Siránkozó panaszodat, kétségbeesésed abajgatását meg nem hallja senki. Legfeljebb lenéznek; mert csak a nyomorult, hitvány ember sír, zajong. Az erős dolgozik. Csak a munka ad kenyeret. Rideg, kegyetlen sorok, de igazságosak. Amerika uralkodó szelleme mindent eltűr, csak a hazugságot nem. Már pedig a legnagyobb hazugság az, ha valaki olyan kötelezettséget vállal magára, amelyekkel sem a tudása, sem ereje, ügyessége megbirkózni nem tud. Tul az Óceánon mindennek a dollár a mértéke. Annyit kap ki-ki a munkájáért, amennyit az megér. Protekció, stréberkedés ismeretlen fogalmak, de a munkát megbecsülik, megfizetik. Minden falat kenyeret nehéz munkával, izzadással kell kierőszakolnod mások kezei közül. 3 A szabad Verseny hazája Amerika. Nem szaladgál ott senki illúziók, üres fantaziák után, a szerencse szekere sohasem ragadja magával az álmodozó, lomha tétlenséget: pusztulni, veszni hagyja, mert a tétlenség maga az élhetetlenség. Hol annyi millió ember hajszolja a vagyont, rettenetes munka ott a megélhetés. NáliAk az ősi vér, családi összeköttetés, egy jól-rosszul összeboronált házasság karjaiba kapja a tunya tétlenséget, a veszedelmes élhetetlenséget és biztos megélhetést teremt neki. A vén Európában az ily szerencse elfogadásánál alig terjed tovább az emberek ambiciója. Amerikában acélkar és józan ész a szerencse neve. Tul a nagy vizén élő honfitársaink az élet eme hatalmas kívánságai között elveszítik összes energiájukat. Az amerikaik rideg gyakorlati szellemét nem birja keleti vérük felszívni. A new-yorki magyar-negyed zeg zúgos sikátorai között mindig legnagyobb a nyomor. Nem tudnak versenyre kelni a többiekkel. Egyre azt panaszolják, hogy otthon nem tanították meg őket dolgozni. Álmok, vágyak vitték át őket a nagy vizén. Aranyhegyek lebegtek előttük egyre, a könnyű meggazdagodás reményei. Helyette a való élet nehéz, nagy csatája, gigászi tülekedése várakozott reájuk. Amerika nem a könnyű megélhetés, a tétlenség Eldorádója, de a munka küzdelmes, könyörtelenül követelő, rideg hazája. Ezer magyar közül egynek sikerül vagyont gyűjteni. A többi nyomorog. De azért a nép még egyre szövi itthon az álmokat az Újvilág mesés gazdagságairól, egy uj élet szebb hajnaláról, amelyet majd tul a nagy vizén fog megkezdeni. Hamburg, Bréma, Fiume kikötőiből a nagy gőzösök egyre viszik a magyarokat Amerikába. Délibábos jövendő hitegeti, csábítja valamennyit, hogy aztán a megejtő, idétlen álmokat könyörtelenül összezúzhassa, darabokra tépdesse túlnan a való élet kemény levegője. Itthon félannyi munkával irigyelt, boldog ember lehetne, ott folytonos küzdéssel csak épen, hogy az életet tengeti. Tanítók, jegyzők, papok erről beszéljenek a népnek. Hirdessék a nyomorúságot, amely az Újvilágban pusztítja fajunkat. Közigazgatási aktákkal a kivándorlást sohsem gátolhatjuk meg, amig népünk meg nem tudja, mi várakozik reájok túlnan. Bennünket magyarokat vérbeli közösség nem csatol egyetlen európai néposaládhoz sem. Faji különállásunkban indivudiális evolúciónk igazi gyökerét sohsem tudjuk a közös fejlődési ívé nyok talajába elplántálni. Ezer esztendő esemó»nyei igazolják, hogy: »a nagy világon e kivül nincsen számunkra hely.« A nagy vizén át panaszos sóhajokat hajszolnak mifelénk a hullámok. A nyomor gyötrelmes érzései mögött egy más fájó érzés is fészkel: a honvágy keserűsége. A nemzet testének elszakadt részei tul az oceánon, ha mindjárt vérmes reményeik valóra válnak is, még akkor is bolygó idegenek maradnak ott, abban az óriási emberrengetegben. Egyet hiába keresnének: a hazát. Azt ott soha meg nem találják . . . Didergő felek. A megyei lapok hasábjain minden évben megujul a panasz, hogy a hatóságoknál, a járás- ós szolgabiróságoknál a felek részére nincsenek fűtött várótermek. A felek nagy számát délelőtt 9 órára idézik meg. A fél a dermesztő téli időben már éjfél után fölkerekedik, hogy a több órára fekvő városba kilenc órára megérkezzék, mert ha osak öt percet késik is, a biróság »elmakacsolja«. Elképzelhetjük, hogy sokszor 10—20 fok hidegben, vékony gúnyában kocsin ülő, avagy gyalogoló ember milyen elgimberedett tagokkal érkezik meg. A metsző fagy, a hóförgeteget hajtó kegyetlen szól át meg átjárja testét, ugy hogy szinte tehetetlenül ér az őt megidéző hatóság folyosójára. A legtöbb zalamegyei hatóság folyosóját nem fűtik. A kegyetlen téli ut befejezóse után a szegény feleknek összefázottan kell a hideg, kietlen folyosóban tiporcolni órákhosszáig, míg : a tárgyaló biró beszólíthatja őket. Ha télen ; megnézzük a megyei hatóságok folyosóit, valóságos szibériai kép tárul elénk. Szegény, sokszor • lerongyolódott parasztok, öreg anyókák, pólyási babákat tartó asszonyok, serdülőbb gyermekek dideregnek a folyosón ós fájdalmasan panaszkod-