Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-10-30 / 44. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1904. október 16. A nagykanizsai I. választó kerületben-. Deák Péter és Tripammer Gyula Nagykanizsa. A nagykanizsai II. választó kerületben: Lengyel Lajos, dr Fried Ödön, dr P'ábián Zsigmond Nagykanizsa. A nagykanizsai III. választó kerületben: ifj. Hegedűs László, Bunezom József* Nagykanizsa. A bellatinci választó kerületben: Vlassics Nándor Bellatinc. A nagylengyeli választó kerületben: Stráusz Sándor Nagylengyel, Takó Mihály* Milej. A ságodi választó kerületben: Tóth Ferenc Nagypáli, dr Rosenthal Jenő ' Zalaegerszeg, Köese István Ságod. A zalaegerszegi választó kerületben : dr Gráner Adolf, dr Szigethy Elemér, Fangler Mihály, Várhidy Lajos* Zalaegerszeg. A novai választó kerületben: Mayer 1 stván, Persay Gyula* Nova, Schneider Gábor* Zalaegerszeg. A baksai választó kerületben: Takács János Czup, dr Darányi Ferenc* Budapest, Takács György* Baksa. A lesencetomaji választó kerületben: Virius Vince, Papp Mihály*, Magyerios István* Lesencetomaj. A mostorapátii választó kerületben: Békeffy István* Diszel, Szentmiklóssy Gyula Tapolca, Kolezonay Antal* Monostorapáti A türjei választó kerületben: Prácser János, Szabó Károly Tűrje. A turnischai választó kerületben: Szalay István, Bartosievicz Lajos* Turnischa, Vugrincsics Boldizsár* Cserencsócz. A stridói választó kerületben: Terbócz István Budapest, Bellecz Ede* Stridó. Az alsólendvai választó kerületben: dr Józsa Fábián, Fuss Nándor, Hadrovics Elek*, Koller Ferenc* Alsólendva. A iciskomáromi választó kerületben: Starzsinszky György Galambok, Koma József Garabonc, Bazsó Bódi* Galambok. A felsöszemenyei választó kerületben: Hajgató Lajos* Felsőszemenye. A csabrendeki választó kerületben: ifj. Tarányi Ferenc*, Lőb Ignác*, Pozsgay Andor* Csabrendek. A kerkaszentmiklósi választó kerületben : Wendl Ede Kerkaszentmiklós, Rieok Román* Lendvaujfalu. A palini választó kerületben: Bedő József Fűzvölgy, Németh Ferenc* Nagyrécse, Viosz Ferenc Nagykanizsa, Lévay Endre* Szepetnek. A bottornyai választó kerületben: Medved Lajos, Hrupics Vince, Franykovics Balázs* Bottornya. A hodosáni választó kerületben : Kovács Rezső Perlak, Kisfaludy Gyula Tüskeszentgyörgy. A zalaapátii választó kerületben: Durgó Gábor* Szabar, Molnár József Zalaapáti, Szerecz Imre* Horváti. A tapolcai választó kerületben: dr Deák Jenő*, dr Fischer Gyula, Tuss Antal Tapolca. A kapornaki választó kerületben : Békeffy Elek* Zalakoppány, Szűcs Móric Nagykapornak, Kreike Ferenc* Dabronc. A muravidi választó kerületben: Kovács Gyula Légrád, Fűzessy Gusztáv* Szentmária, Babics Gábor Muravid. A nemesapátii választó kerületben: Simon Imre, Árvay Gábor*, ifj. Molnár István* Nemesapáti. A karmacsi választó kerületben : Tomka Kálmán Zalaszántó, Tatarek Lajos Vállus, Sarkady Károly Zalaszántó, dr Csák Árpád* Nagykanizsa. A dobronaki választó kerületbenStrausz Flórián, Kovács Sándor* Dobronak. Az ukki választó kerületben: Linter Gyula* Ukk, Badics István* Zalaerdőd, Csencz József Hosztót. A köveskállai választó kerületben: Csemez Pál Zánka, Németh Ignác Szentantalfa, Csemez Elek Köveskálla, Scher József Csicsó. A letenyei választó kerületben : Vajda Manó*, Merkly Antal, Plichta Lajos* Letenye. Az alsóbagodi választó kerületben: Farkas Kálmán* Perlak, Háry Dezső Hóttó. Az alsöörsi választó kerületben : Tálos Dániel Felsőörs, Révész Adolf Csopak. A mihályfai választó kerületben: dr Kulcic Iván Sümeg, Kiss Boldizsár Mihályfa. A csesztregi választó kerületben: Balázs Béla* Alsólendva, Kánya Lajos* Kerkanémetfalu. A szentgyörgyvölgyi választó kerületben: Kulcsár Miklós*, dr Biró Ignác* Szentgyörgyvölgy. A káptalantótit választó kerületben : Bognár Károly Káptalantóti, Pék János Mindszentkálla, Gschwentner Géza* Mindszontkálla, Orosz Ernő* Gulács. A drávavásárhelyi választó kerületben: Frász Tamás* Drávavásárhely. A népkonyháról. Sokszor irtunk már erről a tárgyról; de újra és újra figyelmébe akarjuk hozni a közönségnek s a város intéző köreinek a népkonyha fontosságát, amelynek nem csalt mint humanitárius célokat szolgáló intézménynek van jelentősége, hanem mint sociális intézmény is figyelmet és áldozatokat követel. Amikor az ősz hideg szele lepergeti a falevelet s a jólét boldog osztályosai fázósan burkolóznak meleg bundáikba; amikor a tél sejtelmei fogják el a kandalló mellé hnzódó embert: minden jó ember lelkében fel kell ébrednie annak a gondolatnak, hogy sokan vannak köztünk, akik éheznek és fáznak. Mennyivel inkább eszünkbe kell jutni a szegényeknek az idén, amikor az inség, a nyomor rémeivel fenyegetnek bennünket. A rosz termést logjobbsn a szegény ember érzi meg. Kevesebb lesz a munka, drágább az élet. Ezen a nyomorúságon átsegíteni a szegényeket, a proletárok seregét nem csak emberbaráti kötelesség, hanem a józan megfontolás követelménye is. A társadalmi rend fentartása mindnyájunknak közös érdeke. Akiknek nincs mit veszteniök; akik nyomorúságuk, tehetetlenségük miatt még a mindennapi kenyeret sem kapják meg a társadalomtól, mit törődnek azok a renddel, kultúrával? De ha látják, ha érzik, hogy őket is szivébe zárja, jótéteményeiben részesíti a társadalom ; ha nem hiába nyújtogatják kezeiket segélyért a boldogabbak felé: akkor közös lesz az érdekük azokkal, akik bőségben úsznak, mert a bőség morzsái enyhítik a nyomorúságukat. Ar. emberi nyomor, a szűkölködők és ügyefogyottak Ínséges helyzete fel kell hogy keltsen minden nemes emberi érzést, az emberi szívnek minden részvétét, lelki tulajdonainak minden jóságát. íme itt 'van a küszöbön a tél. Ezer nyomorúság sötét árnya fenyegeti a szegényeket. Rettenetes kép az, amely szemünk elé tárul, ha betekintünk azokba a nyomorúságos hajlékokba, melyekben sok embertársunk sinylődik. Hát ilyen az ember, aki magát az Istenhez meri hasonlítani és ilyen az ember, aki el tudja nézni ezt a szenvedést, az élettel való keserves kiizködést akkor, amikor maga a jóléttől csömörlik meg? A lelkiiameretufck meg kell szólalnia akkor, amikor a dús asztal mellől, kényelmes lakás fényes ablakaiból nézünk a nyomorgók felé. Hány ember didereg piszkos, sötét odúkban s boldog volna, ha száraz kenyérrel csillapíthatná éhségét. A nyomor, a kétségbeesés szülő oka a bűnnek és az viszi lejtőre a legtöbb embert. Aki éhezik, nem meditál: bűnt cselekszik-e akkor, ha lop, mert éhségét csillapítani akarja. Az éhes ember nem jobb az állatnál, mely a prédára les és ha hatalmába keríti az állati ösztön, keveset ér akkor előtte mindaz, amit valaha prédikáltak neki a hitről, az erkölcsről, a túlvilág boldogságáról és szenvedéseiről, amikor e földön való legkínosabb szenvedést, az éhséget akarja elkerülni. Sötét kép ez nagyon, de igaz. Ne ringatózzunk abban a boldog hitben, hogy köztünk nincsenek ilyen szűkölködők, akiknek nyomorát a kétségbeesésig fokozhatja az éhség. Vannak nálunk is éhező emberek. Aki nem hiszi, látogasson el a zalaegerszegi népkonyhába, ahol egész csomó ember lesi-várja azt az egy tál meleg ételt, amelyet a jótékonyság juttat nekik. Mi is az a zalaegerszegi népkonyha ? Mindenki tudja, hogy van nekünk egy ilyen humánus intézményünk, ahol a téli időben sok ember kap meleg ételt, sok ember könnyes szemekkel gondol arra a jóságra, amellyel ott fogadták és táplálták; de hogy ki tartja fenn, ki ad enni a nyomorúsággal teljes szűkölködőknek, az iránt bizony kevesen érdeklődnek. Vannak városok, ahol jótékony egyesületek, nőegyletek tartják fönn a népkonyhát. Naponként néhány érző szívű úrasszony osztja a levest a szegényeknek. A kiadásokat tagsági díjakból és adományokból fedezik. A mi népkonyhánk nem ilyen. Nincs egyesület, nincs elnök, nincs választmány, nincs hölgybizottság. Az ujabb időben a városok a szegény ügyet jobban felkarolták s több város maga állított lel népkonyhákat, melegedő szobákat. A mi népkonyhánkat nem a város tartja fenn. Ad hozzá 50, mondd ötven koronát évenként. Eunyi az egész áldozat. Sem több, sem kevesebb. És még felügyeleti jogot sem tartott fenn magának ezért a rengeteg szubvencióért. A zalaegerszegi nékonyháuak ezektől teljesen elütő szervezete van, ami abban áll, hogy egyegyáltaljában nincs szervezete. Egy jótékony urnő, néhai Stern Henriette, szerette a szegényeket. Sok áldozatot hozott értük. Adott a magáéból, gyűjtött jótékony emberbarátoktól a fenntartotta a népkonyhát, amelyet — szegényeivel együtt — halála után szent örökségképpen utódaira hagyott. Dr Isoó Jánosné úrasszony elfogadta az örökséget s most ő a népkonyha szentlelke. Ő gyűjti össze az adományokat, ő ügyel fel a szegények ebédjére, szóval ő képviseli a jótékonyságnak azt az ágát, amely az egész társadalomnak kötelessége. Az adományok nyugtázása alkalmával látjuk, hogy sokan vannak, akik szivesen áldoznak a népkonyhára; de fájdalom, még többen vaunak azok, akik a jótékonyságra szorulnak. Valóságos ostrom folyik a népkonyha szegényes ebédjeiért, amely az idén még valószínűleg fokozódni fog. Ebben az esztendőben tehát fokozottabb mértékben kell a jótékonyságnak áldozatokat hoznia. De a társadalmi jótékonyság nem lehet sokáig képes az éhezőket kielégíteni. A szegéuyügyet rendezni kell a városoknak még nagy áldozatok árán is. A legelső szükséglet az étel. A legnyomorultabb az éhes ember. Művelt társadalomban éhező embernek nem volna szabad lennie. A népkonyhák felállítása, fentartása szociális feladat s addig, amig a szegény ügy végleg rendezve nem lesz, a helyi hatóságokra legalább annyi kötelesség hárul, hogy a társadalmi jótékonyságot hathatósan támogassák. Amikor a közönség jó szivébe ajánljuk a népkonyhát, a városhoz is avval a kérelemmel fordulunk, hogy segélyezze méltóan ezt a jótékony intézményt. Talán az aggápoldában elhelyezett szegények élelmezésével együtt lehetne egy rendszeres népkonyhát szervezni s a város támogatásával a társadalmi jótékonyság nagyobb eredményeket tudna elérni. Akinek pedig érző szive van, ne tagadja meg filléreit a szegények asztalától. A magyar kivándorlás. ii. A mult számban e lap hasábjain rámutattam a magyar kivándorlás szomorú s más nemzetek testéből történő népkiválásoktól annyira különböző voltára, jellegére, most még néhány szóval ama kérdésekre akarok válaszolni, hogy tulajdonképen mit veszítünk és mit nyerünk mi a kivándorlás okozta cserével; továbbá hogy az 1903: IV. t.-c. keretében államigazgatásunk minő eszközökkel igyekszik a kivándorlás kérdését helyesen megoldani; mi a társadalom feladata az állami munkálkodás támogatásában, és végül miként helyezkedjünk bele mi közigazgatási tisztviselők ezen munkálat végrehajtásába ? Más szempontból nézhetnénk mi a magyar kivándorlást, ha abban a szerencsés helyzetben volnánk, hogy láthatnánk annak ethikai célját is, amelynek főképpen abban kellene nyilvánulnia, hogy a faji öntudat és nemzeti büszkeség ébren tartaná a kivándorlókban az elhagyott hazához való szeretet, vonzalom, ragaszkodás ős hűség érzületét; hogy ezt az érzést a kivándorlók lelkéből ne oltsa ki, ne mossa ki a tőlünk őket elválasztó tenger. Pedig ezeknek az kellene annak a sziklának lenni, melyet érzületeknek csapkodhatna az óceán hatalmas hulláma; tehetetlenül törne meg lábainál minden porcikája, mert minél többet érintené csábos csókjával, annál tisztább és élesebb lenne minden része, annál inkább domborodnék ki a magyar faj megdönthetetlen honszerelme. Aggódó szemeink azonban reszketve tekintenek a véreinket vivő hajókra. Visszatérnek-e ők s hogyan, minő érzülettel ? Fontos e kérdés, mert fájdalom, de úgy van, hogy nincs a világnak csábosabb országa mint Amerika ; nincs ország ós állam, mely nagyobb bűverővel, csodásabb beolvasztó- s felszívó erővel biraa, mint Amerika. Hiszen ki van mutatva,