Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

8 >Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1904 december 25. Galambos gyorsan átfutotta a sorokat, azután ingerülten fordult nejéhez. — Igazad van, okosabb lett volna, ha kereken megtagadtuk volna Micinek részvételét a menyegzőn. Kellett annak a leánynak ott lenni ? Barátnőjének esküvője meg lett volna nélküle is. Az a leány tisztára megbolondult, ha azt hiszi, hogy egy-kettőre bele kell szeretnie valami fiatalemberbe. Abban bizik talán, hogy ezen ostobasághoz egyszerűen igent mondunk? Ismered azt a fiatalembert? — Honnan? Mici egyetlen levelében sem említette. Az a szeleburdi leány, mily meggondolatlanul cselekedett. — Azonnal haza kell jönnie. Egy tizenhét éves leány ne gondoljon még ilyesmikre. Hogy éppen most kell lenni az aratásnak is, egy lépést sem mozdulhatok. — Ugyan ne rémítsd magadat; hátha az a fiatalember tisztességes; miért állnánk Mici boldogságának útjában? Várjunk be mindent. — Legelőször is haza kell jönnie, azonnal irj neki és a levelet mindjárt küld el valakivel a városba, nekem ki kell mennem az aratókhoz. Galambos György izgatottan simítá hátra öszbevegyülő fürtéit, azután lehajolt feleségéhez és megcsókolta. Midőn este visszajött a mezőről s vacsorához ült, az étel sem ízlett neki úgy, mint máskor. Vacsora közben váratlanul belépett a sürgöny-hordó. Felesége átvette a táviratot s midőn a küldönc távozott, felbontotta. Holnap reggeli vonattal jövök, atyám jöjjön ki az állomásra. Mici — Úgy látszik mégis észretórt az a leány . . . * • • Másnap reggel Galambos éppen akkor ért az az állomásra, mikor a vonat berobogott. A gyeplőt odadobta kocsisának és gyorsan a kijárathoz sietett. — Csak hogy itt vagy te kis haszontalan — mondá jókedvűen ós megcsókolta piruló leányát. — Engedd papa a kocsit előre, beszólni akarok veled. Galambos intett a koosisnak, ők pedig letértek a gyalogutra. — Apám, láttam nagyanyámat . . . — Nagyanyádat? — kérdé Galambos elhalaványodva. — Igen . . . boldogult édes anyámnak anyját, s tőle tudtam meg, hogy mostohám egész életemen át eddig mennyire megcsalt. — Az Istenért Mici, ne használj anyád ellen olyan szavakat, melyeket nem érdemelt meg tőled. — Atyám ne nevezd őt többé anyámnak. Volt anyám, de ő már régen a föld alatt porlad .. . — Mielőtt felelnék, szeretném tudni előbb, mi törtónt veled Szilvásyéknál ? — Óh atyám én semmit sem gyanítottam ós oly boldog voltam, mikor azt anyá . . . nektek megírtam, hogy Major Ernő szeret. Janka lakodalmán az én párom volt. A menyegző után is mindennapos vendég volt Szilvásyókn: , s aki csak ismeri, tiszteli és becsüli. Holnap meglátogat benneteket és arra fog kérni, hogy adjátok neki Micikéteket. Látod atyám Ernő maga sem tudta, hogy én unokanővére vagyok. Tegnap délután jelenté, hogy nagyanyja meglátogatta. Ő beszélgetés közben előadta terveit és midőn j nevemet említette, az öreg nő alig tudott hova lenni örömében. Azonnal látni akart engem, mert én az ő unokája volnék. Elmentem Ernővel hozzá, igen szivélyesen fogadott ós könyek j közt feltárta előttem azt a képet, melyről sej- ] telmem sem v lt. Én volnék legfiatalabb leányának gyermeke, a kihez feltűnően is hasonlítok. Most már tudom, hogy anyám meghalt akkor, midőn nekem életet adott. Nagymamám létezése csak azért lett előttem elhallgatva, hogy azt a „másikat" szeressem. Ő sokszor akarta látni unokáját, de ti mindannyiszor visszautasítottátok kérelmét ós nekem nem volt szabad róla tudnom, csakhogy az a „másik" bitorolhassa szeretetemet. Oh atyám, hát nem volt ez tőletek kegyetlenség? Mikor ezt megtudtam, minden szeretetem egyszerre gyűlöletté változott és nagyon szeretném, ha nem kellene többé látnom azt a „másikat" . . . A fiatal leány egészen belepirult haragjába, midőn beszélt. — Édes gyermekem nem tagadhatom, igazságtalanok voltunk veled szemben, de tudd meg az okokat is. Midőn édes anyád veled megajándékozott, már a halállal vívódott. Egyik legjobb barátnője, mostani anyád, ápolta. Akkor még nem volt saját birtokom, s az ország másik felében laktunk. Anyád születésed után néhány napra meghalt és ón nagyon kétségbe voltam esve, hisz úgy szerettem őt. Most egyszerre egyedül állottam. Nagyanyád folyton betegeskedett ós ón nem tudtam magamat arra határozni, hogy hozzá adjalak, mert te voltál mindenem, ami boldogult édes anyádról rá>7i maradt. Szerencsémre az első időben rri^g nálam maradt anyád barátnője, és első lélekzeted óta híven ápolt, Bőt kérésemre még tovább időzött nálam. Midőn lassanként életre vergődtél, megkérdeztem, nem volna-e hajlandó anyádat pótolni? ő beleegyezett, de csak azon feltétel alatt, ha mint igazi édes anyád szerepelhet. — Mily szerény feltétel! — szólt közbe a leány gúnyosan. — Édes gyermekem a „mostoha" szó igen ridegen hangzik. Azután átköltöztünk egészen más vidékre, hol senkisem ismert és ahol osakugyan mint édes anyád szerepelhetett. Mostoha anyád nagyon beleélte magát az anyai kötelességekbe s mivel mindig attól félt, hogy elvesztheti szeretetedet, igen azért vonakodott előtted feltárni a valót. Most ismered Micikém azon igazságtalanságot, melyben mindkettőnknek részünk van . . . — Mily hammisság volt tőletek, hogy eltagadtátok előttem anyámat. Szerettem volna azt a »másikat» is, mint eddig, ha meg is mondották volna nekem az igazat, de érzelmeimet, szeretetemet megrabolni nem engedem . . . Szegény anyám ! . . . Életemet az övével váltotta meg és én tizenhét éven át élveztem ennek az életnek minden örömét anélkül, hogy csak egy pillanatot is szentelhettem volna annak emlékének, akinek mindezt köszönhetem . . . Ez embertelensóg volt s nem birom többé szeretni azt a »másikat* . . . — Édes Mioikém, vajha sohasem lenne okod megbánni e kemény szavakat 1 . . . Szótlanul haladtak tovább egymás mellett, csak midőn az udvarba értek, akkor szólalt meg újra apja. — ti,gyre kérlek még édes leányom . . kíméld azt, aki nemsokára előtted fog állni és oly jóakaró volt mindig irántad . . . A mostoha anya a veranda nyitott ajtajánál állott türelmetlenül várta őket. — Végre valahára itt vagytok' . . . Isten hozott kedves Micikém . . . édes gyermekem — mondá szeretettel kitárva feléje karjait. A leány némán megállott, elfordítá fejét és elkerülte tekintetét. Galambos mórhetetlen fájdalommal gondolt feleségére, nem tudta tovább nézni azt a néma vergődést és hirtelen hozzájuk lépett. Akkor a nő ... az anyai szeretet ösztönével . . . megértette, mi történhetett, s mi idézhette elő a fiatal leány lelkében a hirtelen változást. Elhalaványodott, karjai lehanyatlotj tak és érezte, hogy elvesztette szeretett leányát... * • * Két óv mult el azóta. A kert kaviosos utján anyja kezét fogva egy kis fiúcska gyakorolta magát a menés első művészetében . . . Váratlanul kocsizörgés hallatszott a ház előtt és nemsokára Galambos lépett a kertbe. — A nagypapai — kiáltá örömmel a nő, felvett® kis gyermekét karjára ós atyja felé sietett. Galambos szeretettel ölelte át leányát, unokáját és felkacagott, midőn a kis fiú kezeit nyújtotta feléje ós élénken kiáltá: — Papa . . . papa . . . — No lám te kis huszár, már beszólni is tudsz ? Ezért jutalmat órdemels« — mondá és megajándékozta piskótával. — Régen voltál nálunk atyám. Ugye megnőtt a fiam? Most már járni kezd ós a mily j érthetően kimondja a „papát, a mamát" nem j tudja, bár annyiszor előmondtam neki. „Mamá"' nak kellene lenni az első szónak, amit a gyer| mek elsajátít — mondá Mici átadva a gyermeÍ

ket dajkájának, azután atyjához sietett. A verandán gyorsan reggelihez terített és atyjával szemközt foglalva helyet, mindenféléről | kérdezősködött. Apja mostoha anyjától is hozott I

üdvözletet, Mici megköszönte, de arról a „másikról" mindig csak mint atyjának feleségó• ről beszólt. Az „anyám" szót azon szomorú | emlékű nap óta egyetlen egyszer sem használta. — Mici! — mondá Galambos hirtelen. — Te bánkódol, hogy kis fiad még nem tudja kimondani a „mamát", de arra nem gondolsz, hogy egy valaki szintén mennyire szomorkodik, hogy te, aki pedig tudnád, nem akarod „anyádnak" mondani ós ő sem szeret kevésbbé, mint te fiadat . . . A fiatal asszony nem birta ki atyjának tekintetét, elfordítá fejét és a kertbe bámult, de megijedt, midőn a dajkát a gyermekkel a szökőkutnál látta, amint a benne úszkáló aranyhalakat mutogatta. A kis fiút a szokatlan látvány nagyon mulattatta, többször felhangzott víg kacagása és apró kezeivel mohón kapott utánuk. Anyja hirtelen a nyitott ajtóhoz lépett. — Menjen el a viztől n gyermekkel . . . A kiáltást hallva a gyermek figyelni kezdett és felnézett; akkor meglátta anyját, kívánkozva nyújtotta feléje kacsóit s mintha eszében most kezdene derengeni, vékony sipító hangon kiáltá: — Mama . . . mama . . . Ez volt az a boldogító szó, amely után Micike annyira vágyódott. Mindent feledve gyermekéhez akart rohanni, de egyszerre egy kiáltás . . . s a viz loccsanása hallatszott. A kis fiu beleesett a medencébe. A fiatal anya még kiáltani sem tudott. Odarohant a medencéhez, lefeküdt melléje ós karjait egészen belemélyeszté a vizbe s kutatott, mig ujjai közé nem akadt ruhája. Bármily gyors volt a mentés, a kis fiu már kiszenvedett és élettelenül feküdt anyjának ölében. Mici görcsösen magához szorította s lehetetlennek hitte, hogy azok a szemek örökre lecsukódtak; az a kis száj, mely még kevéssel ezelőtt őt hívta, örökre megnémult. Borzalmas változás volt. Egy kétségbeejtő lépés a legédesebb boldogságtól a kimondhatatlan fájdalomig. Férje ós atyja zokogva see mlólték a kis fia holttestét, mig Mici szemeiből-jegyetlert egy könv sem hullott. Nem kesergett, nem siránkozott, de fájdalmában volt valami merevség, mintha a halál keze ő' is érintette volna-, mely minden : könyét jéggé fogyasztotta. Nem távozott gyermeke mellől; őrt állt mellette könylelen, szótlanul, s midőn atyja egyszer vigasztalta, remegő hangon válaezolá: