Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)
1904-03-13 / 11. szám
El Márciusi napok. A hazafias lelkesedés tör ki a szivekből a márciusi eszmék emlékezetének ünnepén. De kétszeres ünnep a magyar nemzetnek ez a március, mert a magasztos emlékeket megszenteli az a béke, amelyre másfél éven keresztül hiába várt az ország. Ezelőtt ötvenhat esztendővel öntudatra ébredt a nemzet. Megérezte magában az erőt, amelyet századok elnyomó rendszere nem engedett érvényesülni. Feltámadt a nép alvó lelke s a szabadság szelleme kitört a sírboltból. Megtudta a nép, hogy szabadnak született; egyenlő jogokkal biró emberekből áll a szabad nemzet; a gondolat és meggyőződés szabadsága nem a földi hatalom ajándéka, hanem elkobozhatatlan emberi jog. Csodás idők voltak azok és csodás emberek. Akik nem éltünk akkor, amikor a szabadság még csak vágy és remény volt, akik már szabad országban szabad polgároknak születtünk, talán nem is tudjuk felfogni azt a szenvedést, amelyet a leigázott öntudat okoz ; nem vagyunk képesek annyira lelkesülni a márciusi eszmékért, mint azok, akiknek a szabadság volt egyetlen ideáljuk, életcéljuk, vágyuk és reményük. Nem tudjuk talán felfogni azt sem, hogy milyen a lelkesedésnek, a lelkek tuláradásának az a mámora, amely mint a láng a száraz avaron, ugy terjedt, ugy csapott végig pillanatok alatt milliók szivén s felgyújtotta a népeket, nemzetté, szabad országgá tette a szolgahadat, az uralkodók birtokait. Magyarország szabadnak vallotta magát mindenkoron, de a valódi közszabadság csak ötvenhat évvel ezelőtt született meg, amikor a nemzet örömujjongása között felszabadult békóiból a gondolat, darabokra törtek a kiváltságok láncai s a szabad Magyarország megkeresztelteték a demokratikus eszme, a testvériség jegyében. Egy ezredévet éltünk és sokat küzdöttünk a fennmaradásért. A világbirodalmak őrült hatalmi vágya, amely folyton kisért a történelmi idők belátható ezredévei alatt, sokszor le akarta törölni a térképről Magyarország nevét. És ez a maroknyi nép, ez a kis faj, amely idegen nemzetek, száz milliónyi ellenfél közé fészkelte magát, amely nem támaszkodhatott fajrokonokra, barátokra, szomszéd hatalmakra, először puzdrájával, íjával, buzogányával utat tört magának, azután megvédelmezte magát, országát, faját, nyelvét a világhódítók ellen ; só't mikor a török végig akart gázolni Európán s országutat keresett Magyarországon át a nyugothoz, elébe mert állni és ha nem is tudta visszaszorítani, de feltartóztatta az áradatot, mert rajtunk merült ki az ereje s a magyar szenvedte el azt a jármot, amelyet Stambul a kulturnépeknek készített. A hódító fegyver éle megtörött; Magyarország szenvedett, népe vérzett, de magyar maradt. A világuralom őrjöngő tobzódása, a népeket romboló hódítási vágy nem tudta elsöpörni a nemzetet. Az ujabb kor hódítói már nem gyilkos fegyverekkel, hanem lassan ölű méreggel támadtak ránk. Keni sokat törődtek a geográfiai fogalmakkal és nevekkel; ők nemzeti létünket fenyegették. És annak a százados, alattomos munkának, amelyet a fejlettebb nyugoti kultura köpenyébe burkolva kitartóan űztek öntudatosan a magyarság ellenségei és öntudatlanul a nemzet fiai is, nagyobb volt a sikere, mint a tatárjárásnak, török hódoltságnak. A tatár pusztítás után akik megmaradtak, magyarok valának; a török basák szolgái szomorúan énekelték dalaikat az elveszett hazáról és sem a tatár, sem a török nem tudta átalakítaui a nemzet lelkét ; nem hagyott rajta nyomot, csak a szenvedés emlékezetét. De mikor lassan, észrevétlenül megrontották, megmérgezték a nemzet lelkét; mikor eltespedt, megrothadt a közélet s a magyar hazának csak a neve volt már, a lelkét kilopták és csak a lelkek mélyén, a keserűség, vagy az eltompulás hamuja alatt maradt meg az ősök áldozati oltáráról lepattant szikra ; mikor bénultság, zsibbadás ült a nemzeten s rombadó'ltek a hazafiság oltárai: akkor voltunk legköze lebb a végső pusztuláshoz. A korhadás helyein csak lidércfény lebbent fel s gyorsan eltűnt újra. De ezek az apró lángocskák, amelyek porladó hó'sök szivéből törtek fel, gyújtogattak, míg végre vihar lett belőlük. Felébredt egy nép s Mai számunk 12 oldal. megszülettek március 15-ének nagy eszméi, amelyek nemzetté forrasztották Magyarország lakóit; a főurat, a nemest, a polgárt, a jobbágyot, árat és parasztot a legmagasztosabb emberi célok, a demokratikus ideálok szolgálatára hivtak. Olyan volt ez a nap, mintha a természet játékot űzne s a fagyos éjszakán nyugvóra térő ember napsugaras, virágillatos hajnalra ébredne. Csodálatos ereje van ennek a kis nemzetnek, hogy annyi balsors után el nem pusztult, dacára annak, hogy nem csak ellenségeivel, de önmagával is meg kellett küzdenie. Ősi hibánk, ősi biinünk a visszavonás. Pártoskodó nemzet vagyunk s a bizalmatlanság, vádaskodás sokszor ütött léket a közélet hajóján. De az a nemzeti géniusz, az a hazaszeretet, amely nem engedi elfajulni a magyart, válságos pillanatokban egymás megértésére vezetett. Felemelő, hazafias hevület által sugalt jelenet játszódott le Magyarország parlamentjében ezekben a napokban, amikor a szabadság napjának emlékünnepére készül a nemzet. A márciusi napok ismét megújhodást hoztak s békét teremtettek. Ami felemelő van az obstrukció leszerelésében, a béke megteremtésében, ami könyeket csalt a honatyák szemébe s elragadja a nemzetet, nem csak maga az a tény, hogy visszatért a béke és a rendszeres nemzeti munka ideje, hanem az a mód, amellyel kezet fogott az ország minden politikai pártja a rombolás megakadályozása végett. Nem előre megbeszélt, gondosan jelenetezett politikai tény játszódott le a nemzet előtt, hanem a hazafias érzés ereje ejtette hatalmába az egész képviselőházat s amikor az obstrukció lerakta a fegyvereit, a kormány pedig visszavonta a házszabály módosítására vonatkozó indítványát, az az ősi nemzeti vonás tört elő, az az évezredes hagyomány érvényesült: hogy a nemzet igazi komoly pillanataiban mindnyájan magyarok vagyunk. Pártokra szakadhatunk, más utakon járhatunk, tévútra is tévedhetünk, de amikor nagy nemzeti érdekek forognak kockán, mindnyájan egyek vagyunk érzésben és cselekedetben.
