Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-07-05 / 27. szám

1903. junius 21. > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 3 megbámulják, mint az első Íbiszt a Balaton vize fölött. Ennek pedig sokféle oka van, amelyeket egy csapásra eltüntetni nem lehet, de nem is nagyon törekszünk arra, hogy eltüntessük. Igaz, hogy Ausztriában, valósággal tervszerűen riasztgatták el a hozzánk kívánkozó idegeneket, de ez a rémítgetós ma már nem sok emberre hat. Nem azért, mintha nem hinnék el rólunk, hogy még mindig barbárok vagyunk, hanem sok örökké bolygó külföldi manapság épen a szokatlant, a keletit keresi. Autentikus forrásból szivárgott ki egy érdekes epizód a bécsi nemzet­közi automobil verseny alkalmával. Néhány angol és francia sportember kirándulást terve­zett Budapestre. Egy nagy szálloda portása jó­akarólag figyelmeztette az automobilon utazó angolt, hogy jól lássa el magát fegyverekkel, mert nem bizonyos, hogy az uton magyar rabló­bandák le nem húzzák a masinájáról. És ahogy a szomszédban értik az idegenek elriasztgatását Magyarországtól, olyan kevéssé tudjuk mi a reklamcsinálás módját s egyáltaljá­ban nem akarunk ahoz érteni, hogy mikóp kell a világjárók útját felénk terelni és itt benn egyengetni. Pedig ha bejárjuk Európát északtól délig, kevés olyan országot találunk, amely természeti szépségekben annyira bővelkedjék, mint Magyar­ország. Csak szűkebb hazánk, szép Zalavárme­gye remek vidékét, a Balaton partját nézzük. A Balaton Európa egyik legszebb tava. Schweiz tavairól minden művelt nyugati ember tud, leg­alább hallott, hiszen minden kis vasúti állomá­son, minden szálloda folyosóin látja a remek vidékek szinezett képeit, olvassa a reklámokat, a Balatonról azonban soha sem hallott semmit. Mi természetesen azt hisszük, hogy a Balaton­ról az egész világnak kell tudni, minek kürtöl­jük világgá, hogy létezik. Ne beszéljünk ezúttal arról, hogy a külföldi ember kényelem és ellátás tekintetében nem is találja meg nálunk azt, amit a külföldön ; hogy a tőke irtózik a magyar fürdőkbe, üdülőhelyekbe való befektetéstől. Ezek felett kár dissertálni. Az idő meghozza a kényelmet; ha bekövetkezik valamikor a tőkében való bőség ideje, beruhá­zások is lesznek. Mindezek lassú fejlődés ered­ményei. Van azonban egy olyan sarkalatos hiba is, amelyet ki lehetne köszörülni egy kis józan spekulációval és körültekintéssel. Magyarország a legdrágább hely a külföldieknek. Valóságos nyuzás folyik mindenfelé. A vendéget csak a meggazdagodás eszközének tekintik s hallatlan díjakat szednek el tőlük. Schweiz, Helgoland, Olaszország olcsó helyek hozzánk képest. Ott már sokkal reálisabbak az üzletemberek, nem spekulálnak a gyors meggazdagodásra, megeló­gesznek a szerényebb és ezért állandó haszonnal. Ez az oka részben annak, hogy nem csak az idegeneket nem tudjuk ide csalogatni, hanem még a magyar ember is külföldre viszi megtaka­rított pénzét. Az élvezni vágyó ember önző ; nem elmélkedik afelett, hogy amennyivel a külföl­det gazdagítja, hazáját annyival szegényebbé teszi; hanem azt keresi, hol adnak neki nagyobb kényelmet kevesebb pénzért. A külföldre járó magyar azonban még avval sem elégszik meg, hogy a pénzét künn költse el. Rendszerint szükségesnek látja megindokolni azt is, hogy miért szereti annyira az idegent és leszólja a magyar fürdőhelyeket tehetsége szerint, nem gondolván meg, hogy amit mi itthon egy­másnak szemrehányáskép elmondunk, az csak javíthat, amit külföldön szórunk világgá, az csak árthat önmagunknak. Középeurópa minden jelentékenyebb helyén akadnak magyar turisták, üdülők s a magyar ember könnyen ismerkedik. Mekkora reklámot lehetne ezen uton is csinálnunk. De — mond­hatom alig van rá eset, hogy a magyar ember, aki itthon veri a mellét s nacionális büszkesé­get emleget, idegeneknek olyan rajongó szere­tettel beszéljen hazájáról és ennek szépségeiről, mint idehaza. Nem akaija talán dicsérni a ma­gáét, vagy ugy van meggyőződve, hogy a mi országunk nem érdemli meg a turisták fárad­ságát s az üdülésre vágyók pénzét? Pedig jó lesz mindeD cselekedetünkben meg­szívlelni azt a gazdasági igazságot, hogy amely ország elzárkózik a külföldtől, amely ország tisztán a saját erőiből táplálkozik, annak emel­kedése, gazdasági fejlődése már eleve ki van zárva. Külső jövödelem hoz erőt a kiapadt gaz­dasági forrásokba, ez hoz lüktető életet a fejlő­dés kiszáradt ereibe. Amely országnak bevételi forrásai el vannak zárva, az előbb utóbb gaz­dasági válság elé kerül. Az idegenforgalom fontos bevételi forrássá válhat, hasson tehát oda minden magyar ember, akár közvetlenül érdekelt akár nem, hogy a külföld is tudomást szerezzen arról, hogy nem az osztrák határnál végződik a nyugat. Adórendezés. (Fg.) E hó közepén kezdi meg munkálatát az a bizottság, a mely a 44093/902. sz. pénzügy­miniszteri rendelet értelmében hivatva lesz a felszaporodott egyenes adó és hadmentességi díj hátralékot rendezni. A rendezés kétféleképen történik. Vagy maga a bizottság jár el a ren­dezés dolgában, vagy — a mennyiben a bizottság ilynemű jelentést tesz — egy kiküldött fogalmazói tag. A magános felek adóját a bizottság rendezi, a jogi személyekét az igazgatóság, míg a volt úrbéres községekét a minisztérium fenntartotta magának. Mint a miniszteri rendelet nyíltan megmondja, az adóhátralékok rendezésének legfőbb célja a szerettek volna. Házilag orvosolták a bajt, senki sem akart belőle zajt csapni. Mi sem említettük volna fel az irgalmasság cselekedetét, sem a visszaéléseket, de a hallgatás többet ártott volna az ügynek, mint a mennyit elmondtunk, mert azt beszélik szerte a városban, hogy a város kasszájából sok ez«r forintok szivárogtak illeték­telen zsebekbe. Kötelességünk konstatálni, hogy pénz nem veszett el. A pénz a váro3 kasszájá­ban van, anyagi kár nincs. Hogy erkölosi kára kinek van, az nem fontos kérdés a nyilvános­ságra nézve. A város polgármesterét és tisztviselői karát elismerés illeti azért, hogy a visszaéléseket üldözi s a közvagyon minden garasát erős kézzel ol­talmazza. De ne elégedjenek meg evvel. A teljes erkölcsi integritást is védelmezzék meg s elég­tételt is követeljenek önmaguknak. Nem hisszük, hogy rájuk nézve is mindegy legyen, hogy ha hosszú és becsületes szolgálatuk után ép ugy távoznak el a városházáról, mint azok, akiknek lemondási kérvényére ráírják, hogy tudomásul vétetik. A tisztviselő becsületes munkájának jutalma a megélhetést biztosító fizetés, erkölcsi elégtétele az öregkorának pihenését biztosító nyugdíj. Jusson eszükbe a városatyáknak, hogy a bűn melegágya a nyomorúság; az önérzet legjobb nevelő, a közhivatalnok tisztességének legerő­sebb vértje az anyagi függetlenség. A nyomo­rúsággal küzdő ember könnyen elbotlik és bű­nét ezért mérlegeljük sokkal enyhébben mint azét, akit csak bírvágy vezet, akit polgártársai bizalma vett körül s ezt a bizalmat eljátszsza, megrendíti. Idegenek Magyarországon. A nyár elején megindul a turista sereg s a nyugati hatalmas kulturállamok gazdag világ­járói, akiknek az élvezetek hajszolásánál nincs egyéb dolguk, vagy akik ismerni akarják a vilá­got s tapasztalatokat gyűjtendők bejárják Európa minden jelentékenyebb helyét, ellepik keletet, nyugatot, a délvidéket, az északi tengerpartokat, sietnek a fjordok felé. Ez a vonulás, mint a vándormadarak utja, évről-évre ismétlődik. Millió­kat költenek el a turisták idegenben s akárhány svájczi vidék, olaszországi falu és tengerparti fürdőhely lakosainak főjövödelmi forrása az ide­genek tömött erszénye. Nyáron a legjelentéktelenebb svájczi falu vendéglőjének is van néhány angolja, Tirol és Stájerország apró fürdőhelyeiben is hemzseg a sok idegen; még a Balkánfélsziget is gyakorol akkora vonzó erőt, hogy a világjárók programm­jukba felvegyék, csak Magyarországot kerülik ki az aranytollú vándormadarak, akikből ha egy-két példány eljut valamelyik magyar fürdőbe, nak a gyakorlati megoldására, hogy miképen lehet a fogalmazói, vagy albirói fizetésből meg­élni három, talán négy embernek. Ezzel viszont nem akarom magát megsérteni, de az első má­maros hetek után nagyon boldogtalan lesz. Nap nap után érezni, látni fogja, hogy az ura nél­külöz, magáért, maga nélkülöz az uráért, egy szegény özvegy asszony mind a kettőjükért és mégis annyi mindene hiányzik valamennyiőjük­nek. Gondolkozzék szavaimon Ilonka. Igazat fog nekem adni ós nem fog eltaszítani engem, a ki annyira szeretem. Ilonka gondolkozott, gondolkozott és mikor Bács megkérte a szüleitől, igen-t mondott. Egy hót múlva már egy sor más irás nélkül arany­szegésű kártya vitte meg az eljegyzés hirót egy kicsi faluba, a hol a kiesi földön, a kicsi fehér házban utolsó perceit élte egy szegény öreg­asszony. — És ha majd én nem leszek fiam, beszólt a haldokló, ne sirass, ne gyászolj túlságosan. A rózsás arcú szép szőke leány majd pótol engem, hiszen te montad, hogy ő is szeret téged. Mond meg neki édes fiam, hogy a te szegény öreg anyád a halálos ágyán áldását hagyta neki. Legyetek boldogok , . . legyetek áldva . . . Bozóthné meghalt. Miközben a fia áldólag kiterjesztett kezét keresztbe tette mellén, meg­jött az aranyszegésű kártya. Bozóth csak más­nap bontotta íöl a borítékot válaszolt reá, s elküldte az édes anyja gyászjelentését. S temetés után mindent eladott. Aztán feljött a fővárosba vigasztalást keresni. A mámorban nem találta meg, tudományos munkára képte­lennek érezte magát. Igy esett aztán, hogy egy jóbarátja tanácsára, elfogyott akkor már kis öröksége is — beállott a minisztérium irattárába. Várta a feledést a számok egyhangú végtelen­ségébe temetkezve s e közben csöndesen ráalko­nyodott. Megjött a jubileum napja . . . Huszonöt óv ! Mindenki örömet akart neki szerezni, s ime föl­szakadtak a régi sebek. Elmélázva ballagott hazafelé az utcán, s mialatt szivébe sötét fölleg szállott, elborult odafönn az ég is. Hirtelen na­gyot dördült és sürü zápor szakadt a fekete föllegekből. Bozóth vizesen menekült be egy fényes palota kapuja alá. Ott már állottak né­hányan. Eleinte nem ügyelt rájuk, de egy női hang csengésére fölkapta a fejét. Nagyot dob­bant a szive: ott állott előtte a tanácsosék leá­nya üdén, fiatalom, mintha csak tegnap váltak volna el a Balaton partján. A mig a leányt látta azt is hitte . . . huszonöt évről egy perc alatt megfeledkezett egy percre. Csak ennyi ideig nézhette a leányt. Akkor ele­gáns fogat állott meg a kapu előtt. A leány felkiáltott: — Itt a mama! és sietett fölszálni kísérőjé­vel, egy öreg úrral együtt. Bozóth csak bámult a robogó fogat után. Azután fölzaklatott szívvel ment haza. Éjjel nem tudott aludni. Kínozta a gondolat, a vágy, hogy még egyszer lássa a lányt, hogy a szemébe nézve még egyszer fe­ledje a letűnt huszonöt évet. Erre gondolt, erre vágyott másnap reggel az irattár néma csöndjében is. A nyitott ablakon keresztül hűvös októberi szellő csapta meg lázas homlokát. Fölkelt, hogy betegye az ablakot. A mig kinézett, a szeme megakad az útszéli akácok lombtalan ágain, melyekről egyre szórta az el­sárgult száraz levelet a szellő. Az öreg irattáros szeméből egy könnycsepp gördült alá, s miköz­ben betette az ablakot, búsan susogta maga elé: Késő ősz . . . lehullott a fának virága . . . levele . . . Nemeskéri Kiss József.

Next

/
Oldalképek
Tartalom