Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-07-05 / 27. szám

2 > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap < 1903. május 10. melyek értékét a jelzáloghitellel megterhelt magyar földbirtok biztosítja, a kötelezett magas kamatláb dacára se vásárolták a külföldi tőkepénzesek, mi itthon pénzkrizist és azt eredményezte, hogy a földbirtok beruházásokra szolgáló pénzigényeit se tud­ták kellő mértékben fedezni a hazai pénz­intézetek. E vigasztalan körülmények közt szük­séges volt az erélyesebb, tevékenyebb agrár politika, mely egyrészről a mezőgazdaság érdekeit támogatja, bizalmat és reményt ébreszt a csüggedő mezőgazdákban, más­felől pedig a külföldet is meggyőzi arrról, hogy a magyar földbirtoknak még mindig vannak kiaknázatlan kincsei, melyeket helyes gazdasági politikával s a magyar mezőgazdák támogatásával fel lehet tárni. Ugy is látszik, hogy Darányi politikája és a felébresztett agrárius közszellem már annyiban is sikereket ért el, hogy a magyarországi birtok után való kereslet növekedik s ezzel arányban a birtok ára is emelkedik. Valóban érdekes dolog volna statisztikai adatokból összehasonlításokat tenni, vajon néhány évtized óta hogyan változott a földbirtok ára Magyarországon. Valószinü, hogy ez adatok azt bizonyítanák, miként a legutóbbi tiz év alatt nagy volt a hullám­zás s arra korán se volt befolyása se a gabnaárnak, se a jobb vagy gyengébb terméseknek. Az a tény, hogy a tőkepénzesek, kik készpénzüket a legbiztosabb módon könnyen kamatoztathatják 5—6 százalékkal, birto­kot vesznek, noha komoly számítás mellett alig remélhetik, hogy pénzük a birtokban 3—-4 százalékot fog jövedelmezni: feltét­lenül annak az ujabban megerősödött köz­felfogásnak ad igazat, hogy Magyarorszá­gon mégis legbiztosabb vagyon a földbirtok, mely itthon tekintélyt, befolyást, előkelő TÁRCA. Feledő szerelem. Huszonöt éve már, hogy nap nap után ott ül az irattárban s a kollégái most jubilálják. Szomorú jubileum: ez után a huszonöt év után, a mit a minisztérium irattárában töltött. Mi az irattár? A ki csak egyszer-kétszer fordult meg benne, nem tudhatja. Rokona a börtönnek, talán a temetőnek, katakombának is. Nagy ott a csönd, elhal a beszéd hangja. Egyforma rendben egy­más mellett nagy szekrények állanak. Sírboltok, a melyekben annyi ember ügyes bajos dolga van eltemetve örökre. Egy egy aktaszám olykor az életboldogság sirfölirata. A számok lélekölő egyhangúsággal következnek egymásután, esz­tendőről esztendőre; mint a halottak a temető­ben. És a buosuztató oly rövid; ad akta. A nyomtalan enyészet e csöndes előcsarnokába Bozóth Ferenc is temetni jött valaha. A bánatot akarta eltemetni és önmagát temette el, miköz­ben keserves sóhajtása gyakran vegyült össze az akták suhogásával . . . Sok sok év suhant el azóta, megöregedett, meggörnyedt. És a kollégái most jubilálják. A díszebéden társadalmi pozíciót nyújt s még arra is reményt ad, hogy a viszonyok változásá­val a legmagasabb vételár kamatait is busásan megfizeti. Ez a bizalom, mely a magyar földbirtok értékét felemelte s a mezőgazdaságnak kétségtelen lendületet adott, eltagadhatlan sikere annak a politikának, melyet Darányi miniszter követ és amely ma annyira nép­szerű Magyarországon. A közvagyon. Aki nem látja, hogy az utóbbi évtizedek alatt a közvagyon kezelése körül a pontosság és meg­bízhatóság erősödött, hogy a közvagyonnal sok­kal takarékosabban bánnak Magyarországon s nem kallódik, csepeg el az ország és a városok, községek pénze illetéktelen helyeken, azt a sors vaksággal verte meg. A javulás szembetűnő, amit természetesen azoknak az intézményeknek is kell köszönnünk, amelyek szigorúbb ellenőrzést hoztak be az egész vonalon s azoknak a keserű tapasztala­toknak, amelyek az intéző köröket megtanítot­ták arra, hogy a feltótlen bizalom sokszor vissza­élésekre ragadta az embereket. De ha a viszonyok javultak is, még mindig sok a visszaélés, gyakori a sikkasztás. Az utóbbi évek alatt sokan vitorláztak Amerika felé a közpénzekből teletömött zsebbel. Amíg emberek lesznek a földön, a bűn nem pusztul ki. A sikkasztók faját végleg kipusztí­tani nem lehet s miután nincs olyan tökéletes intézmény, amely a közvagyonban turkáló keze­ket minden pillanatban ellenőrizhetné, a házi tolvajok ellen betörés mentes vasszekrény, a lelkiismeretre való hivatkozás és pontos ellenőr­zés sem fog mindig használni. De hát a sikkasz­tókat lehet üldözni, a tolvajlásra való alkalma­kat lehet kevesbíteni s a közvagyon keze­lése körül ideális állapotot csak az egyéni tisz­tesség képes ugyan teremteni, de intézmények­kel, pontos kezelési rendszerekkel ós ellenőrzés­sel közelebb juthatunk az ideális állapothoz. A nagy sikkasztók kora Magyarországon hovatovább lejár. Sokan tanultak az eddigi károkon és jobban vigyáznak a pénztárakra. Ahol az állam millióit kezelik, nem nagyon fél­nek már a megbízhatatlan kezektől, mert az ellenőrzés olyan órzókeny, hogy a szabálytalan­ságokat azonnal megérzi. Azokat az apró cseprő visszaéléseket azonban, amelyeket a közvagyon rovására elkövetnek, nehezebb kiirtani, mint a nagy sikkasztásokat egymást érik a felköszöntők. Mind azt hangoz­tatja: huszonöt év, huszonöt év! . . . Bozóth szinte fölriad. Valóban ennyi volt már? Alig tudja hinni. S miközben az ebéd vége telé es­tébe hajló délután megszökve a társaságtól, hazafelé ballag, eszébe jut a mult, az a régi fáj­dalom, mely huszonöt óv előtt költözőit szivébe. Másodéves jogász volt. Szegény özvegyasszony egyetlen reménye, mindene. Hazulról kevés tellett, hát instruktorságot vállalt egy miniszteri taná­csosnál. Boldogan irta az édes anyjának, hogy itt mennyire megbecsülik, nem is tekintik afféle közönséges instruktornak. Igy esett aztán, hogy magukkal vitték a jogász majálisra is, a hol a délceg Bozóth nagyon sokat táncolt a tanácsos ur leányával Ilonkával. Szép, szép, nagyon szép volt ez a leány. Bozóth beleszeretett és viszont­szerelemre talált. Komolyabb volt ez a szerelem, mint bárki hitte volna, akár maga Bozóth is. A tanácsosék azonban mosolyogtak rajta, mikor a leányuk egy meghitt téli estén pirulva bevallotta, hogy mennyire szereti a fiatalembert, az meg őtet. Hogy ha majd Bozóth évek múlva végez, hozzámegy, máshoz soha senkihez. — Tizenhat éves mult, hadd ábrándozzon — mondotta a tanáosos ur nejének, a ki jóváhagyólag bólintott. Eltelt egy esztendő. Bozóth szivében megerő­södött a szerelem. A leányból pedig csodamód megakadályozni, mert ezeknek a visszaéléseknek a gyökere a közfelfogásban, a közerkölcsök züllésében s meglazulásában van. A kis tolva­jokat nehezebb üldözni, mert nagyon sokan vannak; kezeik láthatatlanok, cselekményeik ismeretlenek. Valóságos irtóháborút kell ellenük viselni, de számuk csak akkor fog csökkenni, amikor a közfelfogás, a társadalmi itólet szigo­rúbb lesz velük szemben, mint eddig. A visszaélések forrása az, hogy a közvagyon sokak előtt még mindig Csáky szalmája, amely­ből egy két szálat kihúzni nem is bün ; közpréda, amelyből szabad a zsákmányolás s arra, akit rajta nem csipnek, dicsőség. A közvagyon harácsolása sokszor üzleti speku­láció tárgya. Annak a rovására kartellek, össze­beszélések, napidíjazások, illetéktelen jövödelmek folytak lelkiismeretlen emberek zsebeibe. Mert hát ki tekintette bűnnek, ha valaki az államnak háromszoros díjért dolgozik; ki tartja erkölcs­telenségnek, ha a községekkel, városokkal dup­lán fizettetnek meg minden szolgálatot ? És ki csi­nál magának lelkiismeretbeli furdalást, ha sike­rül az államot vagy a községet kijátszani avval, hogy adó alá t'trtozó jövödelmót eltagadja, vagy bármely egyéb jövödelmet a közpénztáraktól elvon. Magyarországon a csempészet ezerféle faja s az államkincstár terhére elkövetett ezer­féle visszaélés nem diffamáló dolog, sőt dicsőség. Felesleges személyi kiadásokat kimódolni, érték­telen, felesleges munkáért napidíjat szaporítani és felszedni nem bűn, mert a terhet csak a köz­pénztár viseli. Aki a közvagyont közprédának tekinti, szíve­sen nyújt segédkezet ahoz, hogy abból minél több jusson illetéktelen helyre. Nem keres er­kölcsi skrupulusokat, csak hasznot. £jS a társadalom nagyon is elnéző, vagy irgalmas a megbotlottak iránt. Nem az erkölcstelenséget magát tekinti, amelyet még tüzes vassal is ki kell pusztítani, hanem személyi és egyéb okok­ból magyarázatot keres a bűnnek, menti, takarja, palástolja. Lehet, hogy humanitárius szempontból talán ez a helyes eljárás és ha egyes emberek gyakorol­ják, nem is lehet ellene kifogás, sőt gyakran elismerésre méltó. De azok részéről, akik a közerkölcs feletti őrködésre ós bírálatra vannak hivatva, sajnálatos gyengeség, mert nem egy emberről és annak a sorsáról van szó, hanem elvekről, egy romlott rendszer utolsó maradvá­nyainak kiirtásáról, a közerkölcsök javításáról ós a közvagyon védelméről. De hát az ember csak irgalmas ember marad akkor is, amikor a túlhajtott szigor volna a legnagyobb erény s önkénytelenül is teret enged az enyhébb felfogásnak. Példa volt rá az utolsó városi közgyülés,°ahol a tanács s a képviselőtestület minden tagja a védő szerepót vállalta el, pedig vádolnia kellett volna azokat, akik a közvagyonból zsákmányolni bájos teremtés lett. Körül is rajongták a bálo­kon, különösen ha Bozóth nem volt ott.' A fiatalember bizalommal tekintett a jövőbe. Sok­szor ült nehéz munkába merülve, miközben a leánynak élet halálra udvaroltak a tánoteremben. A legkitartóbb udvarló Bács Jenő cs. és kir. kamarás, földbirtokos volt. A farsang után a házhoz is járt, de Ilonka azt mondta, ki nem állhatja. Elkövetkezett a nyár. A tanácsosék ilyenkor rendszerint lementek két három hónapra Balatonfüredre. Velük szokott menni Bozóth is, de most már egy hónapja nem látták, mert hazautazott az anyjához, a ki nagy beteg. Ez­alatt Bács Jenő udvarolt Ilonkának ós egy forró nyári délután vallomást tett. — Nem szeretem, szólt Ilonka. Soha sem leszek a felesége. — El voltam készülve erre a feleletre is, Ilonka — szólt Bács. Tudom, hogy Bozóth Ferencre gondolt. Pedig hát nem jól teszi. Ez a derék fiatalember még nagyon fiatal. Most szereti, de ki tudja szeretni fogja e akkor is, ha évek múlva átlép a komoly férfi korba. Nem akarom őt megsérteni, de hiszen maga Bozóth sem tudhatja még, hogy mi történik a szivével majd évek múlva. Különben ha sze­retni fogja és maga hozzá megy, mi lesz ebből ? Maga nem született Ilonka annak a problómá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom