Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-07-05 / 27. szám

2 > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap < 1903. május 10. melyek értékét a jelzáloghitellel megterhelt magyar földbirtok biztosítja, a kötelezett magas kamatláb dacára se vásárolták a külföldi tőkepénzesek, mi itthon pénzkrizist és azt eredményezte, hogy a földbirtok beruházásokra szolgáló pénzigényeit se tudták kellő mértékben fedezni a hazai pénzintézetek. E vigasztalan körülmények közt szükséges volt az erélyesebb, tevékenyebb agrár politika, mely egyrészről a mezőgazdaság érdekeit támogatja, bizalmat és reményt ébreszt a csüggedő mezőgazdákban, másfelől pedig a külföldet is meggyőzi arrról, hogy a magyar földbirtoknak még mindig vannak kiaknázatlan kincsei, melyeket helyes gazdasági politikával s a magyar mezőgazdák támogatásával fel lehet tárni. Ugy is látszik, hogy Darányi politikája és a felébresztett agrárius közszellem már annyiban is sikereket ért el, hogy a magyarországi birtok után való kereslet növekedik s ezzel arányban a birtok ára is emelkedik. Valóban érdekes dolog volna statisztikai adatokból összehasonlításokat tenni, vajon néhány évtized óta hogyan változott a földbirtok ára Magyarországon. Valószinü, hogy ez adatok azt bizonyítanák, miként a legutóbbi tiz év alatt nagy volt a hullámzás s arra korán se volt befolyása se a gabnaárnak, se a jobb vagy gyengébb terméseknek. Az a tény, hogy a tőkepénzesek, kik készpénzüket a legbiztosabb módon könnyen kamatoztathatják 5—6 százalékkal, birtokot vesznek, noha komoly számítás mellett alig remélhetik, hogy pénzük a birtokban 3—-4 százalékot fog jövedelmezni: feltétlenül annak az ujabban megerősödött közfelfogásnak ad igazat, hogy Magyarországon mégis legbiztosabb vagyon a földbirtok, mely itthon tekintélyt, befolyást, előkelő TÁRCA. Feledő szerelem. Huszonöt éve már, hogy nap nap után ott ül az irattárban s a kollégái most jubilálják. Szomorú jubileum: ez után a huszonöt év után, a mit a minisztérium irattárában töltött. Mi az irattár? A ki csak egyszer-kétszer fordult meg benne, nem tudhatja. Rokona a börtönnek, talán a temetőnek, katakombának is. Nagy ott a csönd, elhal a beszéd hangja. Egyforma rendben egymás mellett nagy szekrények állanak. Sírboltok, a melyekben annyi ember ügyes bajos dolga van eltemetve örökre. Egy egy aktaszám olykor az életboldogság sirfölirata. A számok lélekölő egyhangúsággal következnek egymásután, esztendőről esztendőre; mint a halottak a temetőben. És a buosuztató oly rövid; ad akta. A nyomtalan enyészet e csöndes előcsarnokába Bozóth Ferenc is temetni jött valaha. A bánatot akarta eltemetni és önmagát temette el, miközben keserves sóhajtása gyakran vegyült össze az akták suhogásával . . . Sok sok év suhant el azóta, megöregedett, meggörnyedt. És a kollégái most jubilálják. A díszebéden társadalmi pozíciót nyújt s még arra is reményt ad, hogy a viszonyok változásával a legmagasabb vételár kamatait is busásan megfizeti. Ez a bizalom, mely a magyar földbirtok értékét felemelte s a mezőgazdaságnak kétségtelen lendületet adott, eltagadhatlan sikere annak a politikának, melyet Darányi miniszter követ és amely ma annyira népszerű Magyarországon. A közvagyon. Aki nem látja, hogy az utóbbi évtizedek alatt a közvagyon kezelése körül a pontosság és megbízhatóság erősödött, hogy a közvagyonnal sokkal takarékosabban bánnak Magyarországon s nem kallódik, csepeg el az ország és a városok, községek pénze illetéktelen helyeken, azt a sors vaksággal verte meg. A javulás szembetűnő, amit természetesen azoknak az intézményeknek is kell köszönnünk, amelyek szigorúbb ellenőrzést hoztak be az egész vonalon s azoknak a keserű tapasztalatoknak, amelyek az intéző köröket megtanították arra, hogy a feltótlen bizalom sokszor visszaélésekre ragadta az embereket. De ha a viszonyok javultak is, még mindig sok a visszaélés, gyakori a sikkasztás. Az utóbbi évek alatt sokan vitorláztak Amerika felé a közpénzekből teletömött zsebbel. Amíg emberek lesznek a földön, a bűn nem pusztul ki. A sikkasztók faját végleg kipusztítani nem lehet s miután nincs olyan tökéletes intézmény, amely a közvagyonban turkáló kezeket minden pillanatban ellenőrizhetné, a házi tolvajok ellen betörés mentes vasszekrény, a lelkiismeretre való hivatkozás és pontos ellenőrzés sem fog mindig használni. De hát a sikkasztókat lehet üldözni, a tolvajlásra való alkalmakat lehet kevesbíteni s a közvagyon kezelése körül ideális állapotot csak az egyéni tisztesség képes ugyan teremteni, de intézményekkel, pontos kezelési rendszerekkel ós ellenőrzéssel közelebb juthatunk az ideális állapothoz. A nagy sikkasztók kora Magyarországon hovatovább lejár. Sokan tanultak az eddigi károkon és jobban vigyáznak a pénztárakra. Ahol az állam millióit kezelik, nem nagyon félnek már a megbízhatatlan kezektől, mert az ellenőrzés olyan órzókeny, hogy a szabálytalanságokat azonnal megérzi. Azokat az apró cseprő visszaéléseket azonban, amelyeket a közvagyon rovására elkövetnek, nehezebb kiirtani, mint a nagy sikkasztásokat egymást érik a felköszöntők. Mind azt hangoztatja: huszonöt év, huszonöt év! . . . Bozóth szinte fölriad. Valóban ennyi volt már? Alig tudja hinni. S miközben az ebéd vége telé estébe hajló délután megszökve a társaságtól, hazafelé ballag, eszébe jut a mult, az a régi fájdalom, mely huszonöt óv előtt költözőit szivébe. Másodéves jogász volt. Szegény özvegyasszony egyetlen reménye, mindene. Hazulról kevés tellett, hát instruktorságot vállalt egy miniszteri tanácsosnál. Boldogan irta az édes anyjának, hogy itt mennyire megbecsülik, nem is tekintik afféle közönséges instruktornak. Igy esett aztán, hogy magukkal vitték a jogász majálisra is, a hol a délceg Bozóth nagyon sokat táncolt a tanácsos ur leányával Ilonkával. Szép, szép, nagyon szép volt ez a leány. Bozóth beleszeretett és viszontszerelemre talált. Komolyabb volt ez a szerelem, mint bárki hitte volna, akár maga Bozóth is. A tanácsosék azonban mosolyogtak rajta, mikor a leányuk egy meghitt téli estén pirulva bevallotta, hogy mennyire szereti a fiatalembert, az meg őtet. Hogy ha majd Bozóth évek múlva végez, hozzámegy, máshoz soha senkihez. — Tizenhat éves mult, hadd ábrándozzon — mondotta a tanáosos ur nejének, a ki jóváhagyólag bólintott. Eltelt egy esztendő. Bozóth szivében megerősödött a szerelem. A leányból pedig csodamód megakadályozni, mert ezeknek a visszaéléseknek a gyökere a közfelfogásban, a közerkölcsök züllésében s meglazulásában van. A kis tolvajokat nehezebb üldözni, mert nagyon sokan vannak; kezeik láthatatlanok, cselekményeik ismeretlenek. Valóságos irtóháborút kell ellenük viselni, de számuk csak akkor fog csökkenni, amikor a közfelfogás, a társadalmi itólet szigorúbb lesz velük szemben, mint eddig. A visszaélések forrása az, hogy a közvagyon sokak előtt még mindig Csáky szalmája, amelyből egy két szálat kihúzni nem is bün ; közpréda, amelyből szabad a zsákmányolás s arra, akit rajta nem csipnek, dicsőség. A közvagyon harácsolása sokszor üzleti spekuláció tárgya. Annak a rovására kartellek, összebeszélések, napidíjazások, illetéktelen jövödelmek folytak lelkiismeretlen emberek zsebeibe. Mert hát ki tekintette bűnnek, ha valaki az államnak háromszoros díjért dolgozik; ki tartja erkölcstelenségnek, ha a községekkel, városokkal duplán fizettetnek meg minden szolgálatot ? És ki csinál magának lelkiismeretbeli furdalást, ha sikerül az államot vagy a községet kijátszani avval, hogy adó alá t'trtozó jövödelmót eltagadja, vagy bármely egyéb jövödelmet a közpénztáraktól elvon. Magyarországon a csempészet ezerféle faja s az államkincstár terhére elkövetett ezerféle visszaélés nem diffamáló dolog, sőt dicsőség. Felesleges személyi kiadásokat kimódolni, értéktelen, felesleges munkáért napidíjat szaporítani és felszedni nem bűn, mert a terhet csak a közpénztár viseli. Aki a közvagyont közprédának tekinti, szívesen nyújt segédkezet ahoz, hogy abból minél több jusson illetéktelen helyre. Nem keres erkölcsi skrupulusokat, csak hasznot. £jS a társadalom nagyon is elnéző, vagy irgalmas a megbotlottak iránt. Nem az erkölcstelenséget magát tekinti, amelyet még tüzes vassal is ki kell pusztítani, hanem személyi és egyéb okokból magyarázatot keres a bűnnek, menti, takarja, palástolja. Lehet, hogy humanitárius szempontból talán ez a helyes eljárás és ha egyes emberek gyakorolják, nem is lehet ellene kifogás, sőt gyakran elismerésre méltó. De azok részéről, akik a közerkölcs feletti őrködésre ós bírálatra vannak hivatva, sajnálatos gyengeség, mert nem egy emberről és annak a sorsáról van szó, hanem elvekről, egy romlott rendszer utolsó maradványainak kiirtásáról, a közerkölcsök javításáról ós a közvagyon védelméről. De hát az ember csak irgalmas ember marad akkor is, amikor a túlhajtott szigor volna a legnagyobb erény s önkénytelenül is teret enged az enyhébb felfogásnak. Példa volt rá az utolsó városi közgyülés,°ahol a tanács s a képviselőtestület minden tagja a védő szerepót vállalta el, pedig vádolnia kellett volna azokat, akik a közvagyonból zsákmányolni bájos teremtés lett. Körül is rajongták a bálokon, különösen ha Bozóth nem volt ott.' A fiatalember bizalommal tekintett a jövőbe. Sokszor ült nehéz munkába merülve, miközben a leánynak élet halálra udvaroltak a tánoteremben. A legkitartóbb udvarló Bács Jenő cs. és kir. kamarás, földbirtokos volt. A farsang után a házhoz is járt, de Ilonka azt mondta, ki nem állhatja. Elkövetkezett a nyár. A tanácsosék ilyenkor rendszerint lementek két három hónapra Balatonfüredre. Velük szokott menni Bozóth is, de most már egy hónapja nem látták, mert hazautazott az anyjához, a ki nagy beteg. Ezalatt Bács Jenő udvarolt Ilonkának ós egy forró nyári délután vallomást tett. — Nem szeretem, szólt Ilonka. Soha sem leszek a felesége. — El voltam készülve erre a feleletre is, Ilonka — szólt Bács. Tudom, hogy Bozóth Ferencre gondolt. Pedig hát nem jól teszi. Ez a derék fiatalember még nagyon fiatal. Most szereti, de ki tudja szeretni fogja e akkor is, ha évek múlva átlép a komoly férfi korba. Nem akarom őt megsérteni, de hiszen maga Bozóth sem tudhatja még, hogy mi történik a szivével majd évek múlva. Különben ha szeretni fogja és maga hozzá megy, mi lesz ebből ? Maga nem született Ilonka annak a problómá-