Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-03-01 / 9. szám

XXII. évfolyam. Zalaegerszeg, 1903. március I. 9. szám. Előfizetési dij : Egész évre 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. Z A L A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlassics-utoa 25. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utea 25. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. IRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. A bün. Az emberi lélek csodás összetétele a jónak és rosznak. Ott születik a szeretet, a legmagasztosabb érzés a világon; ott van elrejtve a gyűlölet, a bün csirája is, amelyet sokszor nagyra növelnek az ember önzó', gonos indulatai. Van-e felemelőbb érzés az emberszeretetnél, van-e lesújtóbb látvány, mint az a bün, amelyet az emberiességből kivetkőzött ember utálatos szenvedélyeitől űzve elkövet; mikor öl és vérrel fertőzteti meg a kezét, amelyet mások javára kellett volna használnia: hogy dolgozzék azokért, akiket a gondviselés reá bizott, hogy vezesse őket az élet utjain. A civilizáció nemesebbé tette az embert; elnyomta a vad indulatokat; szeretetre tanította a népeket s magasabb célokat jelölt ki számukra. Az ember vad indulatai azonban még mindig élnek és sokszor utat törnek maguknak, hogy elrémítsék a jókat: mennyi gonoszság megfér az emberi lélekben, A mult héten bírái elé állítottak egy aszszonyt, akinek szivében nem voltemberi indulat; aki halálára vágyott annak a férfiúnak, akit az Isten élettársul adott melléje, aki atyja volt a gyermekének. Ez a némber évek hosszú során át főzte a terveket az ura elpusztítására és egy romlásra hajló emberrel végrehajtatta szörnyű tervét. Megdöbbenve áll meg az érző ember a szörnyű bün előtt és elveszti a hitét a civilizáció hatalmában. Es mikor a legundorítóbb gonosztetteket látja felburjánzani azon a talajon, amelyen a haladás munkájának nagyszerű nyomai látszanak; amikor az erkölcsi fogalmak tisztultabb világát hirdetjük s a társadalom békéjét gyilkosok veszélyeztetik; feltámad a kétely, vájjon eljut-e valaha odáig az emberiség, ahová a nagy lelkek vezetni akarták; vájjon az emberi szenvedélyek és indulatok felett fog-e valamikor feltétlen uralmat nyerni az erkölcsi jó s a béke szelleme. Ugy látszik, hogy a szenvedélyeknek csak kifejezése változik, de a szenvedélyek ugyanazok maradnak. Káintól kezdve mind e mai napig a gyilkosok lélektana változatlan. A szerelem, a boszu, a birvágy s a vak indulat ontották a vért és ontják ma is. Ezeket az érzelmeket az ember szivéből kiirtani nem lehet soha, de ellenállóvá lehet tenni az embert, hogy uralkodjék önmagán és bűnös ösztönein. A társadalom védi magát a gonosztevők ellen; törvényekkel bástyázza körül az emberek jogait és javait, de a bünt a törvények sem fogják teljesen kiirtani s csak az emberiség fokozatos nemesbülése, az önfegyelmezésre való szoktatása fogja kevesbíteni. A társadalomnak védekeznie kell a bűnösökkel szemben, mert büntetés nélkül féket vesztenének az indulatok. Ez az önvédelmi harc örökös, de mindig • a jó fog győzni, mert a bün undort kelt és megbecstelenít. Egy gonosz asszony s egy bűnös férfi ellen hívta fel a társadalmat a törvény, hogy szolgáltasson magának igazságot. S tizenkét esküdt lelkiismerete kitaszította a gonoszokat a társadalomból. A törvény halált mondott az asszonyra; örökre kizárja a férfit a jobbak közül. S ugy érezzük, hogy ez az igazság, csak arra a gondolatra borzad össze az ember, hogy a törvény erőszakos halállal pusztítson el egy embert az élők sorából. Yan-e joga a társadalomnak, az államnak, a hatalomnak ölni ? Nem elég-e, ha védekezése a szabadság elvonásáig terjed s beleavatkozhatik-e az ember az alkotó munkájába ? Az ujabb büntető törvények mellőzik a halálbüntetést; még a gyilkostól is azt T ARCA. A boszu. írta: Sümeghy Zoltán. Az ablak előtt kényelmes hintaszékben hanyagul hintázó szép, szőke asszony fázva fogta össze keblén könnyű saviját, a mint a nyitott ablakon át beözönlő hiivös esti levegő arcába csapódott. Ajkai körül fölényes, gúnyos mosoly játszadozott s szép sötét szemeivel haragosan tekintett a mellette egy alacsony bársony-puffon ülő férjére, a ki fejét kezeibe hajtva hallgatott mélységesen ... A hálószoba fényes bútorzatát díszes művű függő éjjeli lámpás diseret rózsaszín fénye világította be s a homályos háttérben látni lehetett az aleoven nehéz gobelin függönyeibe szőtt fantasztikus képek elmosódó körrajzait. A férj kellemetlenül érezte magát; bántotta a néma csend, mely a közöttük történt heves szóváltást követte — engesztelő hangon szólalt meg: — Tehát nem akarja belátni, Irén, hogy ártatlan vagyok? A fiatal asszony hófehér kacsóival tagadólag intett. — Nem és nem — mondta határozottan. — De édes Irén, ne dacoskodjék. Maga okos asszony, a ki megtudja érteni, feltudja fogni azt, hogy vannak pillanatok, mikor a legerősebb jellemű férfi is ingadozik ós elbukik — nem tudva ellentállni a vágynak, ösztönnek. Nekünk férfiaknak közös biinünk az, hogy nőkkel szemben nem tudjuk tartani és védeni magunkat. Szavuk parancs, akaratuk szent s nekünk, gyarló embereknek — engedelmeskednünk kell egy örök törvénynél fogva, a mely alól kivonni magunkat épen gyarlóságunknál fogva nem tudjuk. Mielőtt meggondolhattuk volna magunkat, már bent vagyunk a bűnben s vétkeztünk. Egy szép asszony szemeinek csábos tekintete, vérpiros ajkainak igéző mosolya, mézédes csókja rabul ejti és mámorossá teszi a legerősebb férfit is. — Ugy? — szólt közbe hirtelen az asszony — és mit mondana, mit szólna maga uracskám ahhoz, ha én tettem volna ugy, mint maga tett s mikor kérdőre vonna érte, oly ostobául naiv érvekkel védekeznék, hogy: „Ne dacoskodjék, Géza! maga okos férfi, a ki meg tudja érteni, fel tudja fogni azt, hogy vannak pillanatok, mikor a legerősebb jellemű asszony is ingadozik és — elbukik nem tudva ellentállni a vágynak, ösztönnek" — s igy tovább, a hogy itt maga az előbb elszavalta. Mentené a maga örök törvénye az ón bűnömet, vétkemet, mondja ? A férfi türelmetlenül vágott egyet a fejével. — Eli! Az egészen más, maga nem férfi — válaszolt indulatosan. — Az igaz — folytatta a nő — csakhogy mi ép ugy ki vagyunk szolgáltatva a bűnnek, mint maguk férfiak — sőt jobban — mégis mi sokkal erősebbek vagyunk a kísértésekkel szemben. De azért magukat tartják az »erős« nemnek, holott gyengébbek tízszer, százszor a nőknél, mert úgy hajlongnak erre-arra, mint a nádszál a szélben. Mi nők olyanok vagyunk, mint a repkény, mely egy bizonyos tölgy derekához köti magát. Élete a mi életünk, halála a mi halálunk. De erős vihar legyen aztán az, mely bennünket letépjen a tölgyderékról; míg maguk férfiak — a törékeny nádszálak — földig hajladoznak a legelső szél gyenge luvalmára is. — Igaza van Irén — felelt mosolyogva a férfi, miközben hanyagul pödört egyet szépen gondozott szénfekete bajuszán. Hozzám is odakötötte magát egy »repkény« s nem volt olyan heves vihar, mely letudta volna tépni a derekamról. Az asszony arca elhalványult. — Reám célzott ezzel? kérdezte izgatottan, remegő hangon. — Nem. Arra a szinésznőre értettem. A fiatal asszony nem felelt. Szép szőke fejét Mai számunk 12 oldal.