Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-03-01 / 9. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlapc 1903. március"22. várják, bogy megjavuljon; alkalmat akarnak adni a megbánásra. Vájjon nem emberibb, nem méltóbb-e ez a felfogás, mint a könyörtelen törvényes ölés? Felébredhet még a leggonoszabb ember lelkében is a teremtő kezéből hozott isteni szikra, hogy javulásra intse, mogbánásra vezesse. De kérdés, hogy a társadalmat eléggé védi-e az emberies bánásmód s az irgalom gyakorlása? Nem szükséges-e az elrettentő példa s a halál réme azokért, akik a bűnre könnyen hajolnak, akiknek erkölcsi világa sötét s úgyszólván csak a testi büntetéstől félnek? Vitatkozzanak felette a hivatottak. Talán eljön az idő, hogy az erkölcsi halál lesz a legnagyobb büntetés s nem lesz szükség a bitófára. Igazságuk lehet azoknak, akik a mi országunkban a büntetés elrettentő hatását feltétlenül szükségesnek látják. Ha valaki ismeri a népet, igazolhatja, mekkora ingere van a lelkiismereti fékét vesztett, bűnre hajlandó embernek abban, ha azt, akit bűnösnek tud, büntetlennek látja, vagy irgalmasságot lát gyakorolni a legnagyobb bűnössel szemben. A gonosz indulatok könnyen tervvé válhatnak a tervek elhatározássá érhetnek. Jaj annak a társadalomnak, amely a bűnt elhatalmasodni engedi. A rettenetes bitó a társadalon önvédelmi harcának egyik fegyvere, elrettentő eszköze. Nem az igazság követeli a bűnös halálát, hanem a megtorlást kereső ember s a magát védő társadalom. Az ember azonban egyelőre nem engedi a kezéből a boszuállás eszközét kiütni. De eljön az idő, hogy a szégyenfa eltűnik az igazságszolgáltatás mezejéről s a bűnök büntetése s a társadalom önvédelme nem olt ki egyetlen életet setn. Kivitel. A magyar nemzet, így mondják az államférfiak és tudósok, gazdasági átalakulás előtt áll és a gazdasági megizmosodás utjain szépen halad előre. A magyar nemzet óriási gazdasági bajok között él és ezek ellen folytat évtizedek óta harcot a létért; így érzi a nép. Meglehet, hogy a nyomorúság az átalakulás következménye, mert minden evolúció rombolással is jár és tönkretesz egyes néprétegeket. Amint az eszmék átalakulása leszorítja a felszinről a régi ideálokat, úgy az uj gazdasági rend csak a réginek romjain épülhet fel. De kérdés, hogy a rombolás után biztosan felépül-e az uj rendszer, amely széles néprétegeknek juttat jólétet? Ott, ahol a kidűlt fal helyére azonnal uj épül, ahol a haladás a rombolással párhuzamos, ahol minden elvesztett keresetforrás helyén uj nyilik, ott nem félnek a jövőtől. Mi azonban nem ugy cselekedtünk, mint más nemzetek, amelyek már gazdasági virágzásuk tetőpontján arra irányítják figyelmüket, hogy a jövedelmi forrásokat szaporítsák s a jólét rosz időben se szűnjék meg. Mi nem cselekedhottük ezt, mert gazdasági életünk megállapodottságra, önállóságra, az ország politikai kialakulási viszonyai miatt, nem vergődhetett. Viszont igaz az, bogy a javítást mindig az utolsó pillanatra, a legválságosabb időre hagytuk és ugy azoknak az eszméknek felvetése, melyeket most a szükség parancsol ránk, sikeres keresztülvitelre valá kilátással a gazdasági bőség- időjében lett volna alkalomszerű. Ma már arra a meggyőződésre jutottunk, bogy csak kivitelünk emelése által lehet népünknek nagyobb jólétet teremteni. A védvámok, a termelés fokozása, az állami szubvenciók mind nem képesek az általános jólét fokát emelni, legfeljebb egyes osztályoknak tereintenek biztosabb existenciát a többiek rovására. Egyedül a kivitel emelkedése jelenthetne az egész nemzetre nézve ujabb ős nagyobb jövedelmi forrást. A kivitel emelésére sok tanácsot adtak a nemzetgazdák ; sok tervvel állnak elő hivatottak és nem hivatottak. Valamennyi tervnek azonban egy sarkalatos hibája van, mind ragaszkodik a mostani gazdasági viszonyokhoz; egy sem ad irányt arra, hogy mikép lehetne ós kellene a ránk nézve hátrányos viszonyokat megváltoztatni. A radikális újítások, úgy látszik, Magyarországon ki vannak zárva s ahány ankét, kongressus lejátszódik, valamennyi kicsinyes tanácsokban, jelentéktelen intézmények sürgetésében csúcsosodik ki. Mikor arról volt szó, hogy a kisgazda nem képes olcsó kölcsönt szerezni, azt a tanácsot adták, hogy a kataszteri birtokíveket bélyegmentessé kell tenni. Mikor a kiviteli kereskedelem emeléséről tanácskoztak, azt hoznák fel, hogy a konzuláris intézmény nem kedvez a magyar érdekeknek, hogy a kereskedelmi információ-szolgálat rosz, amelyek kétségtelen igazságok ugyan, de jelentéktelenek. Ha ezek a bajok orvosoltatnának is, kiviteli kereskedelmünk egy lépést sem tenne előre. Hogy kivitelünk emelkedjék, ahoz először kivitelre képes ipar és mezőgazdaság, azután megbízható, tőkében gazdag nemzeti kereskedelem s végül biztos piacok kellenek. A mezőgazdaság, ipar és kereskedelem fejlesztése napirenden levő kérdés; tudjuk is, hogyan lehetne a külömböző gazdasági ágakat tengődésükből felsegíteni. Ma már sokkal fontosabb a kiviteli piac kérdése. Kiviteli piacaink pedig nem hogy szaporodnának, hanem félő, hogy a lábra kapott védvámos irányzat mellett a meglevőket is elveszítjük. A legnagyobb kiviteli cikkünk eddig a liszt. A nagy malmok évi mórlegeiből azonban azt olvashatjuk ki, hogy ezek kiviteli terrénumaikat már teljesen kiaknázták s az üzem kiterjesztésére kilátás alig lehet. De tekintsük a dolgot kicsinyben, a mi viszonyainkra alkalmazva. A konzuli jelentések arról számolnak be, bogy Németországba milliókat órő gyümölcsöt importálnak. A hamburgi piacra évenként óriás tömeg csemegeszőlő kerül. A gyümölcs legnagyobb részét Olaszország viszi ki. Nézzünk körül szőlőtermelőink között; vájjon hányan tudják a csemegeszőlőt értékesíteni s akik készleteiket eladják, mennyit visznek külföldre? Úgyszólván semmit. A belfogyasztás igényeivel kénytelenek vagyunk beérni. Iparcikkeink számára a legjobb kiviteli tér a kelet, amelyet azonban kiaknázni nem tudunk a külügyi politika sskkhuzásai miatt. A nagy európai államok gyarmatrendszerükkel olyan gazdasági helyzetet teremtettek maguknak, hogy természeti kincsekben dús hazánk nem képes jólétre szert tenni. Kénytelen folyton azt hangoztatni, bogy Európán kivüli, tengeren túli piacokat kell szerezni a magyar termények részére. És ha már önálló vámterületünk nem lehet, a vámközösségnek legalább azt a hasznát szeretnők látni, hogy a gazdaságilag még ki nem használt területekből a mi javunkra is jusson valami. Ha a belfogyasztás nem boldogíthat bennünket, keressük a boldogulást kifelé. Eddig a mi népünk csak a kivándorlás révén keresett hasznot a külföldtől s evvel is annak erejét, gazdagságát gyarapította és míg más nagy nemzetek gyarmatokat teremtettek a saját javukra, mi gyarmata lettünk egész Európának. A jövőre vonatkozó jóslatok kedvezők; céljainkat és reményeinket közeledni látjuk s talán néhány évtized múlva beköszönt a fellendülés, mert érdekeinket ma sokkal jobban előtérbe tudja tolni a kormány a nemzetközi egyezményekben, mint harminc évvel ezelőtt. Öntudatos munka folyik a magyarság gazdaaz ablak felé fordította s nézett ki sokáig, szótlanul a sötét, hangtalan éjszakába. Az ablak alatt álló akácfák illatos fürtéit meg-meglebbentette a halk éjjeli szellő, mely koronkint végigsuhant a szunnyadó tájon. A kele'.i égboltozaton tovalengő felhőfoszlányok közül egy pillanatra kibukkant a hold telt korongja és sápadt fénysugaraival bevilágította a vidéket . . . Hirtelen odafordult a férfihez, aki mozdulatlanul ült helyén, fejét kezeibe hajtva, lopva lesett ujjai között a szép asszony arcába. — Géza, maga nem szeret engem. Nyugodtságot erőltetve mondta, de hangjában benn rezgett a végtelen fájdalom és keserűség, mely lelkét elfogta. A férfi felkapta fejét s mélyen a szemébe nézett a nőnek. — Szeretem — mondta elkomolyodva. — Nézze Géza, nekem hiába esküszik ezentúl égre, földre, csillagokra, hogy így szeret, úgy szeret, hiába térdel előttem s csókolja még a lábaim nyomát is — én csak nem tudok magának hinni többé. Eddig hittem, mint egy Istennek s mégis megcsalt. Mondja, tudna maga hinni az Istenben, ha egy szép napon arra a tudatra ébredne, hogy Istene, kit szeretett, imádott, kihez fiatal szive, lelke összes vágyával rajongásával ragaszkodott — nem egyéb közönséges embernél, a ki hús és vérből van, mint mi és vétkezik — mint maga tette? A férfi pillanatra meghökkent; még ily szenvedélyes tónusban nem hallotta nejét beszélni. De ajkai körül ismét megjelent a különös alattomos mosoly, mely bizonyos szelid dacot kölcsönzött férfias szép arcának. — Én nem vagyok Isten, Irén, csak gyarló ember, a ki nem lehetek ment a hibáktól és tévedésektől. Önkénytelenül és akaratunkon kivül is bűnbe juthatunk, ha a körülmények ós viszonyok úgy alakulnak. — Önkénytelenül és akaratán kivül vétkezik az — kérdezte maró gunynyal az asszony — a ki több mint féléven át nyilvánosan viszonyt folytat egy színésznővel, lakást bérel, fogatot tart számára, ruházza és ez idő alatt nejét, kinek örök hűséget, szerelmet esküdött — otthon elhanyagolja? Vagy talán nem volt ideje a gondolkodásra, megfontolásra egy teljes félesztendő alatt? Nem érezte, nem látta be, hogy a mit tesz, cselekszik, az ellenkezik a tisztesség és becsület, a férj és családapa fogalmával? A férfi úgy tett,, mintha oda sem hallgatna az asszony szavaira. Hanyag mozdulattal nyúlt zsebébe s vette elő cigarette dobozát; mialatt ujjaival a bronzszínű dohányból nyugodtan cigarettet sodort — egykedvűen szólt oda nejének: — Nem lesz kellemetlen a dohányfüst magának, Irén, ha rágyújtok? Az asszony haragosan fordította el fejét. Módfelett boszantotta férje mosolygása és közömbös viselkedése. Fájt lelkének az a sértő közöny, melylyel férje iránta viseltetik s alig tudta visszatartani, hogy sirva ne fakadjon. — Mit törődik maga én velem! — tört ki végtelen keserűséggel — ha kellemetlen is. Kellemetlenebb ugy sem lehet, mint az én életem. A férfi eldobta a cigarettát. Felállt az alacsony puffról és megfogta a nő kezeit. — Nézze Irén, maga ma nagyon rosz hangulatban van. Ily kedélyállapotban nem lehet tisztázni az ügyet, mely közöttünk van. Most úgy is későre jár az idő már, nem zavarom tovább, pihenjen le. Holnap elintézzük, rendbe hozzuk a dolgot. Addig is megnyugtatására kijelentem, hogy nekem azzal a nővel csak látszólagos viszonyom volt. Sohasem szerettem azt a hölgyet, sem meg nem öleltem, sem meg nem csókoltam, még beszólni sem igen beszéltem vele. De most még a lakást, kocsit, szóval a pártfogást is megvontam tőle . . . Azért tettem az egész dolgot, hogy magán, Irén — boszut álljak,