Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 1-26. szám)

1897-02-28 / 9. szám

XVI. évfolyairt. Zalaegerszeg, 1897. február 28. 9. szán). Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. ir A társadalmi, közművelődési e? gaászatí hetilapA lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunkel. Kéziratokat nem küldünk vissza. „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyletéinek hivatalos közlönye! UVC egj el enik: m inden -y-asárnap. Kivezető ut. Amil ior a társadalom legfontosabb és alig nélkülözhető tényezőjének, a gazda osztálynak helyzetéről akarunk szólni : reá mutathatnánk arra az általános vonásra, amely a föld mélyétől a csillagokig — valahol csak élőlény létezik — mindenütt föltalálható s amelyet a mai kor ezzel a szóval jelez: küzdelem a létért ! Reá mutathatnánk mi is a gazdaközönség küzdelmére ; az okokra, amelyek e küzdelmet előidézték ; a különböző törekvésekre, amelyeknek rugói vagy a régi rendszert megváltoztatni akaró világnézetekben, vagy, még pedig igen sokszor, egyes egyéneknek önző érdekeiben találhatók, de amelyeknek közös pontjuk, közös vonásuk : a gazdaközönség ennek a küzdelmének a megnehezítése. Reá mutathatnánk arra a sajátságos körülményre, hogy míg más pályán a jutalom önkényt követi a kifejtett szorgalmat és megtett fáradtságot: addig a gazdálkodásnál ez a jutalom nagyon gyakran illuzóris; sokszor ennek elérése oly sok akadályba ütközik, hogy a nyert eredmény nem áll arányban a reá fordított költséggel és fáradozással. Reá mutathatnánk azokra a jóslatszerüleg hangzó javaslatokra, melyek minden reális alapot nélkülözve, megtévesztik és saját énjéből kiforgatják a muukássában irányt kereső gazdát, amely javaslatoknak szavát érteni lehet mindenfélekép, vitatkozni lehet rajtuk hetekig, azonban sem az egyik, sem a másik formában megvalósítani, vagy életbe léptetni nem lehet. Reá mutathatnánk azokra a tendentiósus, minden alapot nélkülöző ráfogásokra, amelyek a létező társadalmi bajok okául a gazdaközönséget jelölik ki, talán azzal a célzattal, hogy ezt az osztályt úgy tüntessék föl, mint a mely már megtette kötelességét s így tovább szükség nincsen reá ; vagy talán azzal a célzattal, hogy ama bajok leküzdésének terhei egyedül annak vállaira halmoztassanak ? De abból az elvből kiindulva, hogy csak az érdemli meg az életet, akinek azért naponként küzdenie Kell : vegyük fel a harcot úgy, amint az jelenleg foly és a megtámadott félnek, a gazdaközönségnek, A „Zalamegye" tárcája. Vissza néz-e? Az ablakredőnyön átszűrődő világosság állhatatos kitartással addig lábatlankodott, hogy Szörényi aljegyző úr elvégre fölnyitotta szemeit. Félmámorában a fölébredés testvéréül szorongó sejtelem szegődött, hogy az éjjel bolondságba ártotta magát valaki, a ki az aljegyző úr személyétől nagyon távol alig áll. Hogyan is történt? Este poharazgattak a „Fehér oroszlánnál". A „Fehér oroszlán" vörös bora kitűnő és tiszta ; e két ritka erényt ritka módon viszonozták^ beboroztak kitűnően és tisztára. Aztán elmentek a „villamos estélyre", örömünnepére annak, hogy az érdemes magistratus elvileg elhatározta a villamos közvilágítást, ekként maga a határozat fényes tüzoszlopúl világítván be a messze jövendőbe. Azután mintha az estélyen a fentemiitettei személyazonosnak tetsző valaki a csodaszép Zágonyinéval kacérkodott volna, egész éjjel csapva körülötte a szelet, sőt mintha a tánc szédítő forgatagában az ingerlően fedetlen hóvállakra csókot is lehelt volna! Ha csakugyan igy történt eddig, ez fontossá az által lesz, hogy mi fog történni ezután? Csak az a könnyen felfortyanó aranyos kis jószág, Nelli, ne tudná meg! Ami elképzelhetetlen ; Erzsike, Miczuka, meg a fel- és alhangú kicsinyítő végzetek bájos és bájtalan összes viselői a legserényebb postagalambok. Nem is mert náluk se délután, se másnap mutatkozni. Másnap délután azonban elővette botját, kalapját, meg az összes bátorságát és kisétált a szőlőhegyre, ilyenkor ott időznek ; a mama fáradhatlanul kötöget vagy olvas. Nelli is leányosan tesz-vesz, olyast, a mi munka, és semmittevés között középen áll. Maga a szőlőhegy olyan egyenes, mint akár a tenyeelőnyére keressük a tömkelegből a már sokak által megpróbált kivezető utat. Társuljunk ! Amíg a nap felragyog az égen, a legkisebb rovar is gondtalanúl futja élet útját; de zivatar közeledtére egy csonóba fut, hogy így biztosítsa a létezésére szükséges meleget, védelmet. A gazdaközönségre is eljöttek a zivataros napok. Elkülönítve, kézen nem fogja egymást, aligha állhatnak meg ! A mindinkább tökélyesbülő gazdasági üzem ma már oly követelményekkel lép fel a birtokot berendezni akaró gazdával szemben, amely követelményeknek a megvalósítására az elengedő költséggel nem rendelkezik. Elmondhatni, hogy mindjárt a kezdő lépés elé oly akadályok tolulnak, amelyek hideg zuhanykényt lehűteni képesek a tettvágytól ösztöuzött gazdának minden lelkesültségét. És ami még szomorúbb, bizonyos fájó érzést hagynak maguk után e meddő kisérletek ! A tétlenségre kárhoztatott erő lassanként elveszti élénkségét, rugalmasságát; saját útját iszapolja be, mint a visszafojtott forrás. Ne nyúljunk ily helyzetben azonnal hitelhez, hanem a németországi gazdák példájára felosztva magunk között a szükséges beszerezni valókat, azoknak közös használatára szövetkezzünk, társuljunk ! Amikor már bearattuk termel vényeinket, a magunk részéről féltő gondossággal megtéve mindent, ami a hozam nagyobbodását elősegítheti ; megloptuk magunktól azt az időt, melyet ma már a haladó kor a pénz értékével mér ; az előállításra elvontuk tőkéinkből azt az összeget, amelynek megszerzése időbe és fáradságba került; őrködtünk, mint a fősvény kincse fölött; amikor minden felöl áldozatokat hoztunk : miért hozzunk még akkor is áldozatot, amidőn a termel vényeket értékesíteni akarjuk ? Hogy nagyobb tömegben, nagyobb árért adhassuk el munkánk gyümölcsét, szövetkezzünk, társuljunk ! Ha új eszme támad a mezőgazdaság körében, amely a tavasz fuvalmaként végig leng a puszta térek fölött, talán lehelletére megolvad a közöny jege, megnyilatkoznak a rejtett erők és nyomában észrerem; dehát mit bizonyít egy laikus tenyér a hivatalos akták emlegette „hogy gazdával" szemben. Amaz csak egy tenyér, emez egy egész ember. Tehát az aljegyző úr fölindult a sikfekvésü hegyre, nem épen a rendes dűlőn (fele útba esett volna a Zágonyiék galibája); jó messzire elkerült. A mamát találta először, a kerti asztal mellett, a ki láttára pamutot, kötőtűt az ölébe ejtett, sőt a pápaszeme is leesett a rendes helyéről; egyúttal egy tekintetet vetett reá, mely alaposan rácáfolt a hiedelemre, hogy a fénysugár nyil-egyenesen halad: görbén, nagyon görbén nézett reá. De fejcsóválva annál egyenesebben szólította meg: Te . . . te . . . ország korhelye! — Az a' néni! Azért is jöttem, hogy lehordjon, a hogy megérdemlem! Hát megpróbáltam, hogy magam korholjam le önmagamat. De ez soh'se olyan tökéletes munka, mintha más teszi meg. — (Nem mondta, csak utánna gondolta, hogy különösen az asszonyok; főleg pedig a néni). — Tudod öcsém ! Érett vén eszemmel fiatalkori bolondságokért senkit se küldenék máglyái a. De a leányok! Eleven képzeletük, íáltékeny szivecskéj ük elefántot lát a szúnyogban. Az aljegyző úr szórakozottan gyújtotta meg a szivarját, vagy már huszadszor. — Mit gondol néni, Nelli szóba áll-e velem? — Bizonyosan szóba. De az bizonytalan, hogy milyen lesz az a szó ? Téged nem emleget s víg szinte az idegességig. De ime itt jön! Itt hagylak benneteket; okoskodjatok ki, ha tudtok, a te bolondságaidból. Jön Nelli, fedetlenül hagyott karjain eperrel telt kosárkával, ügyet sem vetve arra, hogy időnként egy-egy szökevénj eperszem kihullott. Valami szomorú nótát dúdolgatva (amint illik egy csalódott imádotthoz) érte el az asztalt, melytől Szörényi dobogó szívvel húzódott felre. Bosszúsan dobta le kosarát az asztalra, a dúdolt nótát utolsó sora helyett azzal a kitöréssel fejezvén be : vehetőleg új élet, jólét fakad; hogy akadály ne léphessen elénk ennek az eszmének a megvalósításában s a vállvetett munkálkodásban erőt fejthessünk, mint a parányok miriárdjai: — szövetkezzünk, társuljunk! Ha ipar, kereskedelem más kívánalmakkal lép elénk, mint a mezőgazdaság régebbi korában; ha szállítási vállalataink a termeivényeknek előttünk eddig ismeretlen feldolgozását igényelik; ha nagyobb kereskedőink minden közvetítő kizárásával, egyenesen hozzánk fordulnak; egy szóval amikor piacot kínálnak nekünk : érzéketlenek maradjunk-e e felhívásokkal szemben, elzárva magunkat a külvilágtól, mint a fejét homokba rejtő struc madár? Avagy készséggel megragadjuk a kedvező alkalmat és annak lehető kihasználására tartózkodás nélkül szövetkezzünk, társuljunk ! Amikor társadalmunkban osztályharc plántálja tovább napról-napra gyűlöletét s a gazdaközönség életképességéről sokan kételkedve szólanak : e nehéz viszonyok között nem az-e az egyedül helyes kivezető ut, hogy szövetkezzünk az egyetértés helyreállítására és minden, tőlünk kitelhető készséggel a mezőgazdaság oly fokú fejlesztésére társuljunk, hogy ez a közel jövőben nélkülözhetlen erő forrása legyen a tulajdonképeni társadalomnak, az iparnak, a kereskedelemnek, a világpiacoknak! Képviselőtestületi ülés. A városi képviselő testiijet Botfy Lajos polgármester elnöklete alatt f. hó 25-én délelőtt 10 órakor rendkívüli közgyűlést tartott. Miután a mult közgyűlés jegyzőkönyve felolvastatott s jóváhagyólag tudomásul vétetett, a közgyűlési jegyzőkönyv hitelesítésére dr. Obersohn Mór és Udvardy Ignác városi képviselők választattak meg. A közgyűlés első tárgyát a tanácsi előterjesztés képezte az 1897. és 1898-ik években építendő új lakházak városi pótadómentessége tárgyában. A tanács előterjesztésében javaslatba hozza, hogy a szóban forgó két évben egészen üres funduson építendő házakra tiz évre a városi pótadómentesség adassék meg. A képviselők közül többen hozzászóltak az előterjesztett tárgyhoz. Közülök dr. Obersohn Mór képviselő indítványba hozta a pótadómentességet öt évre kiterjeszteni és pedig nemcsak az üres telken — hol eddig még ház nem volt — építendő házakra, hanem a város belterületén levő öreg kertészt. De — Mégse jön ... a kiállhatatlan ! De itt vagyok, hangzott a váratlan válasz. Meglepetten fordult vissza, hogy fölbiggyesztett ajakkal feleljen : — Nem magát várom; Jánost, az jónapot aljegyző úr! Láttam, mikor a szőlőn kiviiljött, de persze azt hittem, hogy a fél-uton megáll. Se körzőre, se mérő láncra nem volt szükség, hogy kiszámíthassa, hol, kinél állott volna meg a fele utján ? — Eljöttem Nelli bevallani, mennyire égeti lelkemet a könnyelmű botlás és . . . Megakasztották a leány csodálkozó tekint'te s érdeklődést és tudatlanságot színlelő szavai: — Botlás? Két könyökét az asztalra támasztva, tenyerei közé temette rózsás állát. — Ah valami érdekes! Ugyan mesélje el — nekem. A leányosan ravasz tettetésre az aljegyző úr türelmének a fonala sodródni kezdett. Hát ő sorolja elő e tulajdon bünlajstromát? Nyersen visszaszólt: — Eh jól tudja. — Aztán higgadtan folytatá: Holnapután megyek — hiszen együtt beszéltük meg — az anyámhoz, áldását kérni frigyünk üdvösségéhez. — No ez az üdvösség ugyan remek nyitánynyal indult meg — tört ki a leány, felejtve tettetést, közömbösséget s egy hajszállal innét a határon, hogy sírással nyisson utat a megbántott szerelmes szív őszinte érzésének. — Meggondolja Nelli! Ha megkérlelhetleniil elűz a a boldogtalanságba, visszajönnöm önérzetem sem engedné meg. S mennem kellene, hogy közellétét tudva, újra és újra ne nyíljon meg a sajgó seb, melyet szivemen saját könnyelműségem s engesztelhetlen leánydac ütöttek. Kezét nyújtotta a leány felé kibékülésre. Mintha a kicsiny kéz emelkedni kezdett volna, hogy ]VIai számúi ílcl iox fél iv rriellélclet vau csatolva