Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)

1896-10-04 / 40. szám

XV. évfolyam. Zalaegerszeg, Í896. október 4. 40. szári). in Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. társadalmi, Érivtüü v gazU hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Réziratokat íiem küldünk vissza. m • A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik: minden vasárnap. Nemzeti küzdelmek. A mi nemzetünk történeti fejlődése olyan sajátságos viszonyok közé sodort bennünket, hogy századokon keresztül majdnem szakadatlanul harcot kellett folytatnunk nemzeti létünk és itt a haza földjén : supremaciánk érdekében. Ez a harc folyt szakadatlanul, különböző eszközökkel, Minden csatánk a jog csatája volt. Vivtuuk a kultura erejével, vívtunk élesre fent karddal. Mindkettővel voltak dicső győzelmeink ; de a legszebb, legdicsőbb mégis csak az volt mindig, amit a nemzeti kultura erejével vivtunk ki. Es ez a nemzeti küzdelmünk most is tart. most is fölajzottan tartja idegeinket. Az a bosszú és a nyakig fegyverben álló európai nagyhatalmak által garantirozott béke, mely a népek, nemzetek nyugalmát, haladását őrzi, nekünk főképpen arra jó, hogy teljes erővel belemerülhetünk saját nemzeti küzdelmeinkbe. Az utóbbi két évtized alatt olyan volt ez a mi édes hazánk, mint valami hatalmas bánya, hol a különböző rétegeket át-, meg átfúrva, fáradhatatlanul hordtuk össze, siettünk kiaknázni, egyesíteni a rokon elemek erejét. Sokszor, nagyon sokszor fenyegetett bennünket a bányában fejlődő bányalég, de attól mindig megóvott bennünket okosságunk, józan mérsékletünk Dawis-lámpája. Kivülről nem zudult ránk sem „vlheder", sem „zuhatar", békében dolgozhattunk nemzeti megizmosodásunk verejtékütő munkáján. Hogy milyen hatalmas, korszakalkotó munkát fejtettünk ki, arról ragyogó betűkkel tesznek tanúságot a mi közművelődési egyesületeink évkönyveinek fényes lapjai. Mert a nemzeti célok érdekében alakult közművelődési egyesületek voltak ez idő alatt a mi nagy erkölcsi erővel küzdő bajnokaink. Pompás harcterük volt, mert nemzeti alapon küzdöttek. Ezt az alapot pedig milliók vére szentelte meg; ennek az alapnak erős kövei voltak a karddal kivívott ősi jogokban. A „Zalamegye" tárcája. Félév nii^va. Szép tavaszi est volt. A kastély jói gondozott parkjában sétáltam, a hová a földesúr jó sziviiségéből minden intelligens embernek szabad bemenete volt. A növények illatlehelete, a madarak változatos, kedves concertje bizonyos kellemes zsibbadtságot okoztak. Leültem egy terebélyes platánfa alá, melynek vas tag törzsén embermagasságnyira az abc nagybetűi többszörösen is megvoltak örökítve, a melyekről — talán talán nem is tévesen — úgy vélekedtem, hogy egy egy kedves névnek kezdő betűi lehetnek. Magam is éppen mo3t vettem elő gyöngyháznyelü késemet, hogy egy Let tétovái jak a vén fa bőrére. Ez az L kezdő betűje egy kedves lény nevének, a ki szivemot teljesen elfoglalta s a ki nélkül — érzem — élni nem tudnék, vagy életem legalább is sivár, boldogtalan lenne. Éppen őt vártam ide. Itt kaptam tőle az első édes részegítő csókot, itt akartam a bucsucsókot is ajkára O > lehelni. Szivem kimondhatatlanul fájt arra a gondolatra, hogy el kell tőle válnom. Némi vigasztalást csak főnökömnek azon ígérete nyújtott, hogy félév múlva, a mikorra előléptetésemet vártam, ismét visszakér ide, a mi annál nagyobb sikerrel kecsegtetett, mert egyik kollegám mög elkívánkozott innét. Félév pedig — gondoltam — csak nem hosszú idő! Attól meg nem kell tartanom, hogy Laouám hűtelen lesz hozzám. Dehogy leli! De ha mégis . . . Gondolataim tovább fűzését gyönge zörej szakította meg. Ő jött. Most még szebbnek Dicséretökre legyen modva, hogy a dicső harctéren dicsőséggel megállották helyöket. Ha az ő munkásságukról szóló jelentések fényes lapjait oda teszszük a nemzeti célokért, jogokért küzdött (most már pihenő] kardok mellé : egyformán sugárzanak a dicsőségtől, a magyar hazafiság és önfeláldozás fényes tetteinek emlékeitől. Vajha már jóval előbb tömörültek volna jobbjaink a nemzeti kultura béké3 táborába ! Talán sokkal kevesebb vér emléke tapadt volna a nemzeti supremáciáért küzdő kardokra. Mert kétségtelen az, hogy valódi hóditást mindig csak a kultura intenzív eszközeivel, a nemzeti szellem erejével lehet végezni és biztosítani. Kaiddal lehet foglalni; de hódítani csak a szellem erejével. Erre mindenkor a nemzeti géniusz békés küzdelme kellett. Azok a közművelődési egyesületek pedig, melyek hazánk kritikusabb pontjain a magyarosodás, a nemzeti egygyéolvadás céljával keletkeztek és munkáltak, — mind a nemzeti géniusz odaadó munkásai voltak. Es azok most is ! A magyarság, a nemzeti egység eszméjének hatalmas védő várai. A régi várak, a hatalmas sziklavárak, melyek karddal vivott nemzeti küzdelmeink korszakában hazánk különböző részeiben védték és szolgálták nemzeti törekvéseinket, — immár csak romemlékek. Szerepöket átadták a nemzeti kultura, a nemzeti géniusz még erősebb várainak, mik a szellem gránit alapjain épültek föl : a közmivelődési egyesületeknek. Most ezeknek falai között foly a soha nem pihenő nemzeti küzdelem. Aki ismeri, tudja azokat a nehéz viszonyokat, mikkel a mi közművelődési egyesületeinknek meg kell küzdeniök ; aki tudja, hogy a talaj, melyen munkálnak, ellenséges kezekkel van aláaknázva : tisztelettel, lelkesedéssel hajol meg munkájok nagysága előtt és lelkébe irja kitartó önfeláldozásukat. Az ott működő, az azokat támogató hazafiak véráldozattal is fölérő hazaszeretete, áldozatkésztünt fel előttem, mint eddig. A szomorúság, mely ma szokatlanul halvány arcán ült, még érdekesebbé tette. Szó nélkül, csak fájdalmas tekintettel és hosszas, meleg kézszorítással üdvözöltük egymást. Egy ideig némán néztem Leonára, kinek alabastrom arcán néhány könycseppet láttam végig gördülni. A fájdalom e jelére vigasztalni kezdtem. — Ne szomorkodjál, édesem; félév múlva viszont látjuk egymást és aztán nem választ el többé bennünket semmi, csak a sir. — Félév, sóliajtá, nagyon elég arra, hogy engem örökre elfelejts. — Nem foglak, de nem is tuduálak elfeledni. Képed oly mélyen vésődött szívembe, hogy sem az idő, sem másféle viszontagság nem bírja azt onnét kitörölni. -— Ezt csak most mondod. De ha majd nálam szebbet vagy gazdagabbat látsz, másképpen fogsz gon dolkozni. — Ne aggódjál, édesem, mondáin neki, gyöngéden magamhoz vonva őt. Nekem szebbet nem hordoz a föld Ó3 a világ minden kincsénél gazdagabbá tesz a te bírásod. Kissé megvigasztalódott ugyan, de teljesen megnyugtatnom nem sikerű't. Valami kinos előérzet tartotta fogva szivét, a -melyet — mint mondá — nem képes eloszlatni. Eszembe sem jutott, hogy én is viszont állhatatosságra intettem volna. Ezzel csak fokoztam volna fájdal mát. Hisz féltékenysége, aggódása és künyei elég bizto sícékot nyújtottak, hogy emlékem rövid félév alatt nem mosódhatik el szivében. Szép szőke fejecskéjét keblemre bocsátva, lehunyta szemét, én pedig édes, szerelmes szavakat suttogtam neki, melyekre nem felelt, ugyan, de néha néha reám vetett szép szemei a szónál hangosabban beszélték, hogy ő is szeret, nagyon szeret. sége karolja föl, melengeti, ápolgatja, őrzi, izmosítja a mi, mindenfelül megtámadott, aláaknázott nemzeti egységünket. A mi közművelődési egyesületeink szoritják ezt keblökre a magzatját féltő anya minden áldozatra kész szerelmével. A mi közművelődési egyesületeink végzik most azt a nemes, fönséges küzdelmet, melynek hagyományos célja : az ősi jogon birt szent földön diadalt, fölényt biztositani a magyar nemzeti szellemnek. Nem lehet csudálni, ha e nemes küzdelemhez oly példás odaadással sorakoznak nemzetünk jobbjai, ki-ki a maga tehetsége szerint : erkölcsi és auyagi erejének összeségével. Siessenek is tömörülni mindenfelül! Azok, akik közmivelődési egyesületeink missiójának rendkivül nagy nemzeti fontosságát tisztán látják, teljesen átértik és erkölcsi vagy anyagi áldozatra képesek, már eddig is megtettek minden lehetőt; de azért még a tömörülés nem hatolt be mindenüvé, még az eszme nem találta meg hóditó útját a nemzet minden rétegébe. Az intelligensebb elmeknek kellene oda hatniok. hogy a közművelődési egyesületek nemzeti küzdelméből ne maradjon ki a magyar nemzettestnek egyetlen, legparányibb tagja sem. Az eszmének oly mindeneket átható erővel kellene behatolni a magyar társadalom minden rétegébe, hogy a legszegényebb magyar ember is olyan önérzettel, olyan lelkesedéssel tenné le áldozatfilléreit, mintha egy-egy drága vércseppel járulna a haza megvédéséhöz. Egy hatalmas, fegyvertelen táborrá kellene tömörülnie az egész magyar fajnak, hogy vértelen diadalra juttassa a magyar nemzeti szellemet azon a földön, melyet magyar vér szerzett és magyar vér védett ezer éven át. Csak is igy lehetne a közművelődési egyesületeknek olyan igazán nagyhatású, békés küzdelmet kifejteni, aminőt bizonyára eddig is kifejtettek volna már, ha feladatukhoz mérten kissé szűk keretben nem volnának kénytelenek mozogni. A handabandázás, az üres hősködés értéke lejárt. A ki hazafiságát, hazaszeretetét tettekkel akarja megpecsételni, most már ne a kardjára, Az idő gyorsan eljárt. Azon ürügy alatt, hogy ba rátnéjától van valami kérdezni valója, jött el hazulról s ha csak nem akarta magát a keresés veszélyének kitenni, vissza kellett sietnie. Mély sóhaj szállt fel hullámzó kebléből ós e szavakkal: „mennem kell", felállott. Karjaim ekkor karcsú dereka köré fonódtak, erősen szivemre szorítottam s azután lázas ajkunk hosszasan összetapadt. Két nagy könyesepp gördült végig az izgatottságtól most már piros arcán és hirtelen kiszakítva magát karjaimból s egy fájdalmas esdeklő pillantást vetve reám, gyorsan távozott. Szerettem volna utána rohauni s még egyszer bele nézni azokba a bűvös szemekbe, melyekből annyi boldogság sugárzott felém, de lábaim, mintha a földbe gyökereztek volna, megtagadták a szolgálatot. Nagyon sokáig álltam ott elmerengve. Végül Isten hozzádot mondtam boldog perceim e kedves tanyájának és a vén platánfa iránt való kegyeletem jeléül egy levelét emlékül tárcámba téve, lakásomra indultam, hogy megtegyem a holnapi korai utazásra a suükséges előkészületeket. * * * Uj tartózkodási helyem kellemes benyomást tett reám. Igazi kis kiadású nagy város volt. Palotaszerü középületei, kirakatainak sokasága és változatossága, a sok csillogó egyenruha, melyeknek látásától már néhány év óta egészen elszoktam, pár napig fórfí létemre is kellem mesen szórakoztattak De csak pár napig. Csakhamar unalmassá lett előttem minden; sőt ellenszenvet kezdtem érezni az egész város iránt, mintha ez lett volna az oka, hogy Leouámtól válnom kellett. Hivatali főnököm mindjárt első tisztelgésem alkalmával jóindulatának és barátságának minden jelével elhalmozott, a nagyságos asszony pedig már a következő napra egy „szerény és rövid" ebédre invitált. E feltűnően kegyes fogadásnak csak másnap jöttem nyitjára, a mikor Mai számunkhoz fél iv mellél-tlet van csatolva.