Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-03-03 / 9. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. márczius 3. 9. szám. társadalmi, közművelődési ss gazdászal: li hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesiilet", a „Zala-egerszegi Ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A ponyvairodalom. Hosszú évek során át, mint gúnyos fogalmat, ismertük. Azokat a fércmunkákat értettük alatta, amiket a nép józan eszének kiforgatására, kedélyvilágának megejtésére, képzeletének szörnyalakokkal való benépesítésére teremtettek az irodalomnak hivatástalan kontárjai. Árulták olcsó pénzért a vásári ponyvákon, nagyhangon, az irodalmi reklám legolcsóbb módjával : csődületet keltő kiabálással. Két-három krajcárért nagyszerű, idegizgató rablóhistóriákat lehetett kapni, amik megtették a közönséges rablógyilkosokat legendás hősökké, vérlázító dolgaikat : hőstettekké. Kétségtelen az, hogy nálunk ezek a ponyvairodalmi termékek teremtették meg és tartották fenn a betyár-romantiákat. Ezeknek lehetett köszönni, hogy a nép bizonyos nimbuszszal vette körül a közönséges gonosztevőket, az incarnatus akasztófavirágokat. A magyar népben az nem elitélésre méltó pszichológiai vonás, hogy az erkölcsnek elbukottjai iránt bizonyos szánalmat érez ; mert azokban a modern humanismus szelleme is oly alakokat lát, akik legtöbb esetben önmaguktól nem függő véletlen folytán sodortattak a bíín ösvényére, — s akikben amily mértékben elitéli a roszszat : a bűnt, éppen oly mértékben sajnálja az embert, kiben a nagy emberi társadalom végre is minden körülmények között egy munkást veszített, aki a jó, az igaz utján lett volna hi vatva haladni az emberiség közös célja felé. De azután azok a ponyvairodalmi termékek ezt a szánalmat olyan magasra csigázták, hogy a nép képzeletében a gonosztevők, az útonállók és rablógyilkosok bizonyos poétikus fénynyel bontakoztak ki ; népdalok, néprománcok kedvelt alakjaivá lettek. Ez már minden esetre nagyon rossz, nagyon megdöbbentő hatása volt a ponyvairodalomnak. Hogy ezen az uton mily óriási mértékben megmételyezte a nép erkölcsét, azt azok tudják legjobban, akik a nép körében éltek és közvetlen szemlélői voltak kedélyvilága megnyilatkozásának. Ennek megakadályozása céljából az volt az első komolyabb lépés, hogy a nép vezetésére hivatott egyének : a lelkészek és tanítók öszszes befolyásukat érvényesíteni ügyekeztek arra nézve, hogy a nép ezeket az ostoba, kritikán aluli fércmunkákat ne vásárolja. Ámde ezen az uton nem sokra lehetett menni ; mert az a sok szép szó csak annyit ért, mintha az eltikkadt, szomjas embernek azt mondták volna, hogy ne igyék a zavaros vizből, mert megbetegszik tőle. A magyar nép abban a tekintetben sem tagadta meg soha keleti származását, hogy fantaziája mindig erős, élénk volt; mindig szerette a meséket, történeteket, amik eleven fantaziájának munkát adtak. Mivel pedig a jóravaló, tisztes irodalmi munkák megszerzésére pénzzel a mi köznépünk nem rendelkezett: hiába prédikálták neki, hogy ne vásárolja a vásári ponyvák ostoba fércmunkáit, azért csak megszerezte azokat és táplálkozott lelke az olcsó forrásból. A szomjas lélek inni kivánt : ivott a zavaros forrásból, ha mindjárt annak miazmái megrontották is erkölcsi érzékét. Mikor azután nyilvánvalóvá lett, hogy ilyen uton, módon a ponyvairodalom hatását a néppel szemben föltartóztatni nem lehet, — akkor ébredtek csak a nép kulturális fejlesztésére hivatott tényezők arra a sokkal okosabb, sokkal praktikusabb gondolatra, hogy nem a ponyvairodalmi termékek vételétől kell visszatartani népünket, hanem a ponyvára kell olyan irodalmi termékeket juttatni, amik lelkét, szivét nemesíteni fogják s igaz világossággal árasztják el szellemét. így kerültek azután olcsó kis füzetkékben ponyvára nevesebb Íróinknak müvei is, hogy a nép lelkének egészséges táplálékot nyújtsanak. A dolog most már nagyon szépen halad. Népünk derék magyarirók munkáit veheti s igy nemcsak azoknak nevével ismerkedik meg, hanem a jóirányú művekből értelmi hatásköre bővül és érzelmi világa tisztultabbá leszen. Mindamellett egy kis baj van a dologban. Az, hogy a mi iróink legnagyobb részt nem élnek a nép körében, nem figyelhetik meg közvetlenül annak szívdobbauását, nem ismerik közvetlen tapasztalatból annak gondolatvilágát, vágyait, hajlamait s igy nem is igen találhatják el, hogy minő tárgyak, minő hangulatok találnak utat szívébe. A néprajzi munkák adatai alapján irt munkák pedig (azzal a bizonyos kozmopolitikus szellemmel) nem igen hódíthatják meg a mi köznépünket, ha még olyan olcsón árulgatják is neki. Égészen más dolog : a müveit közönségnek, az olvasó szalonok számára irni és annak a népnek, mely gondolkozásában, érzésében még nagyon erősen megőrizte ős-eredetiségét. Erre nézve a tárgyat csak az választhatja meg jól a hangot csak az találhatja meg igazán, aki ott él a nép körében, vele egy levegőt szív, vele bizonyos értelmi és érzelmi közösségben él. Ha tehát azt akarjuk, hogy a nép számára irt munkák a nép körében nagyobb elterjedettségnek örvendjenek, akkor oda kell hatni, hogy e tekintetben teret nyissunk az irói versenynek. Wlassics Gyula kultusz-miniszterünk, egyik országgyűlési képviselő felszólalására kijelentette, hogy hatáskörében kiváló súlyt és gondot fog fordítani a ponyvairodalomra s e tekintetben szivesen meghozza az anyagi áldozatokat is; mert őszintén belátja annak nagy fontosságát a nép-kultura szempontjából. Némi anyagi áldozattal pedig könnyen meg lehetne cselekedni, hogy a ponyvairodalmi termékek olyan kezekből kerüljenek ki, amik azoknak utat nyitanának a nép lelkéhöz. Csak mentül sűrűbben kellene pályadíjakat kitűzni ilyen termékekre s aként intézkedni, hogy a pályanyertes munkák mellett a dicséretre érdemes s általában irodalmi színvonalon álló munkák is tisztességes honoráriumban részesülnének. Igy bizonyára szivesen fognának tollat azok A „Zalamegye" tárcája. A publicista. Irta: Torkos László. Dobröközy Bálintot publicistának teremté a mennyei hatalom. Erről Dobröközy Bálint ur maga legjobban meg volt győződve. Már a gymnaziumban is nem versekkel fagy émelygős novelákkal szerepelt az önképzőkör gyűlésein, hanem komoly iránycikkekkel, melyek csakúgy duzzadtak az eredetinél eredetibb eszméktől. Mint joghallgató, már alig birta legyőzni vágyát, hogy szerencsét próbáljon a tekintélyesebb politikai lapoknál ; de nem, nem akart ő lassan nőni az olvasó közönség szemei előtt, nagy készültséggel, teljeseu fölszerelve kivánt fellépni, hogy országra szóló eszméivel rohammal elfoglalja a sziveket s elméket. Végre kezében vo't a doktori diploma, s ő most már elérkezettnek hitte az időt, hogy nemzet-boldogitó publicistikai munkásságát megkezdje. De a sors egyelőre máslelé fordítá élete szekerének rúdját. Éppen psattanós befejező mondatait iilötte nyélbe egy terjedelmes nemzetgazdasági cikknek, melylyel szereplését a publicisztika porondján meg akarta kezdeni, midőn atyjának hirtelen halála haza szólitá s ő mint egyedlili örököse egy öt- hatszáz holdnyi birtoknak, elméleti képzettségét gyakorlatilag volt kénytelen értékesíteni. Sokoldalú elfoglaltsága egy ideig nem engedte, hogy régi álmainak megvalósítására gondoljon ; azonban midőn birtokán akissé zilált állapotokat ugyahogy rendbe hozta, legelső gondja az volt, hogy nemzetgazdasági cikkét még egyszer átdolgozva, az „Ébresztődnek közlés végett elküldje s egyúttal egy uj ezikk sorozat megírásába kezdett. Két-három hétig a cikk beküldése után minden este lázas izgatottsággal váVta a fővárosból érkező újságokat. Az első, melynek keresztkötését mohó vágygyal letépte, természetesen mindig az „Ébresztő" volt. De hiába kutatta át naponként a terjedelmes lap hasábjait, publicista elmeszülettének csak nem tudott nyomára akadni. Végre egy hónapi várakozás után, a szerkesztői üzenetek közt, egy közleményt vett észre, mely minden valószinüség szerint neki szólt. A közleményben cikkéről a szerkesztőség elismerőleg szól, közlését azonbau sajnos, nem Ígérheti meg, mert lapjának tendenciájával nagyon is kirivó ellentétben van. Hasonló sorsban részesült a terjedelmes cikk sorozat is, melyet falusi magányában irt meg. Három lapnak is beküldte, de napvilágot egyikben sem látott. Dobröközy Bálint nyugtalankodni kezdett. — Isten verte sok firkászai — zúgolódott magában — hát minden áron útját akarják állani a legiidvösebb reformeszmék szabad nyilatkozatának? Egyszar csak egy cikken akadt meg a szeme egy szépirodalmi és ismeretterjesztő hetilapban — mert még ilyet is járatott — melyben elégiái hangon panaszkodik egy elkeseredett iró álnév alatt, mennyire elharapódzott a pajtáskodás az irodalom minden ágában s hogy személyes összeköttetések nélkül a legtehetségesebb iró sem érvényesítheti magát. Különösen szánalomra méltó sorsuk van a vidéken tartózkodó Íróknak, kiknek legnagyobb része valósággal elvérzik a pajtáskodó fővárosi irodalom tőrdöfései alatt. A cikk elolvasása után egyszerre ticztán állott Dobröközy Bálint előtt, hogy lakását Budapestre kell áttenni s valamely hirlap munkatársává szegődve, szilárd összeköttetésbe lépnie az irodalmi körökkel. Házát, földjeit s szőlőit egy megbízható ispán gondjaira bizva, csakhamar elindult vágyainak Mekkája felé. Néhány heti házalás és barátkozás után, mely idő alatt tárcája a zsurnalisztika ötöd-hatod rangú csillagainak gyakori megvendégelése által észrevehetően meglapult, végre sikerült neki egy nagyon elterjedtnek hirdetett napilap szerkesztőségébe munkatársnak bejutni. Egyelőre nem volt egyéb dolga, mint a német és franczia lapok nevezetesebb közleményeinek reprodukálása, mi nemes ambíciójának s magas képzettségének nem volt éppen a legmegfelelőbb foglalkozás. Nem is állhatta meg, hogy a reprodukált cikkekhez, ahol csak lehetett, saját észrevételeit ne fiiggeszsze; — csakhogy Istenverte rovatvezetője — kézirataiból mindig azt a passzust húzta át, hol legeredetibb eszméi voltak kifejezve. Ez aunál inkább sértette nemes önérzetét s égetőbb hazafiúi fájdalmat ébresztett keblében, mennél inkább meg volt róla győződve, hogy eszméinek elterjedése és megvalósítása a leghathatósabb orvosszerül szolgálna a beteg társadalomnak. De hát ő mindörökké csak mások gondolatán kérődzék ? — Isten verte megalázó állapot! — Nem, ezt nem tűrheti el sokáig ! Mindennemű fogásokkal törekedett egy egy önálló cikket a lap valamelyik rovatába becsempészni, de hiába, — sehogy sem sikerült. Végre kínálkozott alkalom ily titkos becsempészésre. Egy rovatvezető megbetegedvén, a szerkesztőségnek egyik olyan tagja helyettesítette őt, ki Dobröközy vei a legbizalmasabb barátságban volt. Ez részint kényelemből, hogy magának ne kelljeD a rovatot betölteni, részint Dobröközy iránt szívességből egy terjedelmes köny vbirálatot vett fel tőle a lapba, — s a sokáig mellőzött iró végre önelégülten olvashatta reggelije mellett a művet, melyben szent meggyőződésének adott határozott kifejezést. Mily nyomós okokkal, mily hatalmas ékes szólássa! ítélte el az irányt, mely a megbirált miiben rejtett mérgé vei a társadalmat megmételyezte.