Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 26-52. szám)

1894-10-07 / 40. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. október 7. 40. szám. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől togadunk el. Kéziratokat 110111 kiildiiiik vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A család. Nem hiába tekintették a kultura magasabb színvonalán álló népek a családot mindenkor szentélynek, hol csak a legtisztább, a Iegmakulátlanabb dolgok foglalhatnak helyet : annak rendkívül fontos, nagy szerep jutott az emberi jellemek s igy az egész társadalom kialakulásában. A római és görög nép klasszikus nagyságához kétségtelenül, mint elismert tényező, járult ;i családi szellem. A fiatal tejlődő erő ott nyerte azokat az impressiókat, mik később a teljes kifejlettség korában szellemi, lelki erőinek nemes érvényesítésére hevítették, buzdították. Onnan hozták ki az élet cselekvési terére az általános, nagy érdekekkel szemben tanúsított önzetlenséget, az egyéni előnyökről való lemondást ; ott szívták magukba a hazaszeretetet, az önfeláldozás dicső erényeit, mikkel a nagytettek ideáljaivá avatták magukat, mikkel halhatatlan fényt sugároztak történelműk lapjaira. És viszont az erkölcsi hanyatlás később beállott korszakában a romlás, a pusztulás szálai ott hajtottak ki a családi élet megfertőzött talajában s onnan hatottak szét lassan, de biztosan az egész nemzettestbe. A családból indult ki az a bomlás, mely a történelmi múltnak adta át a klassikus népek egész nagyságát, minden ragyogását, miket ma már csak írott betűkben őriz hz emlékezet, rom-emlékekben bámul meg az utókor. Miként a költő énekli, ma már „Hellasnak kincse egy elomló rom." Így volt ez minden időkben, igy van korunkban is. Hogy nagyon messze ne menjünk példáért, előttünk van a kulturnépek között vezérszerepet játszott Francziaország sedáni pusztulása. Az a féktelenség, mely a nagy francia nemzetet erkölcsi és anyagi erejében meggyöngítve, feltartóztathatlanul, logikai bizonysággal sodorta a katasztrófába: a családi életben kapta impulzusait, a ledérség szelleme a családi szentélyben kezdte meg erkölcsi bomlasztó munkáját ; ott tépte már meg a sziveket átkozott kézzel, hogy szárnyraszegetten a nagytetteket teremtő eszményiség világába nem emelkedhessenek. Es a materiálizmus rögeihez, az anyagi élet posványaiba tévedt lelkek a döntő pillanatokban a nagy elhatározások erkölcsi rugóinak hijával tehetetlenül omlottak össze, disztelenül hulltak bele az általános erkölcsi bomlás ásta sirba. Mert a családi élet erkölcsi pusztulása mindig biztos sirásója a nemzeteknek. Annak a tiszta erkölcsnek, mely Berzsenyink szerint minden ország támasza és talpköve — a család maghintője, plántálója, gondozója, őre, fentartója. Nálunk Magyarországoa, különösen a patriarchalis élet puritán erkölcsű korszakában általánosságban véve mintaszerű pietas volt az a pietas, melylyel a családi tűzhely, a családi szentély makulátlauságát óvták és őrizték min dentől, ami abba a megromlás magvát hinthette volna. S vájjon mi a megpróbáltatások, a nemzetfentartás küzdelmei között megállhattunk volna-e olyan időtlen időkre szóló ragyogó tetteivel az önfeláldozó hazaszeretetnek, ha a családi tűzhely mellett magunkba nem szívtuk volna az erényeket, makulátlan itju korunk szent emlékeinek, a honszerelem első szent rögeinek szeretetét ? ! A magyar családi életnek féltékenyen őrizett és ápolt szellemében volt az a bűvös erő, az a nagy erkölcsi hatás, mely testileg, lelkileg fölvértezetten bocsátotta ki a meg-megujult nemzedéket az élet színpadára, a nemzeti tettek és küzdelmeknek mezejére. Ha vizsgáljuk korszakot alkotott nagy szellemeink, kimagasló jellemalakjaink élettörténetét, azt fogjuk látni, liogy azok a családban kapták halhatatlan tetteikböz azt a belső erőt, mely I életök, műküdésök folyamán a magasabb érdekek mellett vivott küzdelmekben oly példásan nyilatkozott meg. Egy -egy család szelleme kihat közvetlenül a benne élt és fejlődött egyének jövőjére, közvetve pedig az egyes nemzetek társadalmára. Mint mindenütt, úgy ezen a téren is találkozunk ugyan kivételekkel. Nem egyszer megesik, hogy legegészségesebb, legkorrektebb családi szellem hatása alatt növekedett egyének mintegy kiválnak a családból, szakítanak annak hagyományos moráljával. De ezek csak nagyon ritka kivételek és mintegy igazolni látszanak azt uz elméletet, hogy valamint a legelvetemültebb körből is kerülhetnek ki angyalok, úgy a legangyalibb, a legerkölcsösebb családi élet sem adhat a nagyobb életkörnek mindenkor kifogástalan jellemeket. A magyar nemzetnél a családi szentély makulátlanságát hosszú századokon át egész korunkig az a hagyományos keleties szellenrőrizte meg, mely az otthont, a tűzhelyt mindig megóvta minden idegen káros hatástól. A magyar családfők a keleti erkölcsökkel hozták át Nyugat kultur-népei közé azt a felfogást, hogy a család olyan vár, melyet a férfi kormányoz és véd minden ellen s melyben a nőnek kell ápolnia az életre kiható erényeket. Ez a felfogás s ennek gyakorlati kivitele képezte nagy és nehéz időkön keresztül a magyar családi élet zománcát. Ennek lehetett köszönni a családi érintkezés terén azt az ideális magatartást, melylyel más családtagok vagy idegenek a családi szentélybe léptek s mely kizárta annak még lehetőségét, hogy azt valaki megszentségtelenítette volna még csak gondolatban is. A Nyugat^erkölcsei sok tekintetben befolyásoltak ugyan bennünket is, sok tekintetben megváltoztatták a mi szokásainkat, erkölcseinket is, de legtovább megőriztük családi szentélyünk morálját. Ennek megőrzésében a magyar nemzet nemzetfentartó okossága, tiszta Ítélete, belátása nyi. A „Zalamegye" tárcája. Bacchus ál in a. *) Mint ravatal körül bús gyertyalángok, Oly sápadtan dereng az őszi nap. A fürtös felhők, ködgomoly hullámok A tájra szemfedőként omlanak. A szomorú fák hulló lomblevélből Halotti koszorúkat hintenek . . . Avar párnáin csendesen pihenve Az ősz ölében Bacchus szendereg. A vig boristen kedve gyászra fordul, A tájon zord enyészet árnya leng. Hangos szüret vigalmin must nem csordul, Dal, tréfa helyt mindütt oly síri csend. Nem hallszik más, csak szárnyak légverése, Fenn költöző darvak kerengenek . . . S az ősz ölében borról, dús gerezdről Álmodva, Bacchus lágyan szendereg Babér, cserág s a szölőlomb is pusztul, E földön már virulni nem lehet. Mint aranyirás omló oszlopokrul, Ugy tűntek el velük az istenekRom lett a föld s úgy járnak olykor vissa, Mint kastélyromba bus kísértetek . . . az ősz ölében tűnt olympi fényről Álmodva, Bacchus lágyan szendereg. Minek is bor, minek az égi mámor, Mikor nincs már barátság ide lenni Rut, áltató, szemvesztó érdektábor Ütött tanyát az embersziveken. „Fel, fel, kocintsunk!" tűzzel cseng az ajkon. Csak tettetés az, a sziv jéghideq . . . >S oz ősz ötében hű baráti szívről Álmodva, Bacchus lágyan szendereg. *) A szüret alkalmával kö/.öljük a jelesen szerkesztett „Kiilaöld" cimii szépirodalmi- és kritikai hetilap után Gerő Atillának, f lap egyik szerkesztőjének ezen szép versét. , Minek is bor, ez égi tüz a földön, Mikor nem zengi többé büszke dall Rabszolga munka nyűge van a költőn S nyomorba' süpped el dalaival. S ha már" dalol, nem szivéből buzog fel, A hur álérzés hangjain rezeg ... ti az ősz ölében ihletett dalosról Álmodva, Bacchus lágyan szendereg. A dal elnémult és avarba süppedt A szerelemnek rózsa erdeje, Hol nász virult, ha jött a szüret-ünnep, Ez emlékekbe' dőlt tündérrege. Sírig tartó hű szerelemnek násza S nem röpke hévé, mely csak hiteget . . . S az ősz ölébe hű szerelmesekről Álmodva, Bacchus lágyan szendereg. Óh hullott szirmok, sülyedt sziv világok, Örök barátság, dal, hű szerelem ! ! Velük hervadtak a szóíővirágok. S bort e heyyoldal többé nem terem. Arany derűje szétfoszlott a földről, Mert nem érdemlik még az emberek . . . /S az ősz ölében boldogabb jövőről Álmodva, Bacchus lágyan szendereg. Mert lesz talán még ébred,ése egyszer, Csak alszik mint az elevenhalott — Ha az emberszív igaz érzelemmel, Egymást szeretve újra feldobog. Lesz, lesz még szüret ünnep a világon És bortüzétóí felgyúló hegyek . . . S az ősz ölén e nagy feltámadásról Álmodva, Bacchus lágyan szendereg. Őszi verőfény. Irta : Bibó Lajos. Egyedül unatkozik a kisterem egyik homályos zugában s hallgatja a szél sikongását, mely először megrezzenti, azután letépi a Iák hervadt lombozatát és sodorja maga előtt tovább. Ki tudja hová? ... ki tudja merre? . . Kihaltnak tetszik előtte most a puha tészek s mikor teláll, hogy kitekintsen a nyitva teledett ablakon, homlokát megérinti a hideg őszi szétlő. A kert utai elhagyatottan, némán uiereduek reá s egy egy elkésett virág mellett ott gúnyolódik a száraz, zizegő haraszt. Beteszi a széles ablaktáblákat s mikor megfordul, hogy a kerevethez menjen, szemei oda tapadnak a tükör tényes lapjára, mely mintha mondaná ; — Szép vagy ! . . . Arczod érdekes halványsága, szemeid ténye most is a régi, nem látszik s nincsen rajta semmi hervadás I . . . A szép asszony mosolyog, egy pillanatra megvillantja két szép fogsorát, azután tagadólag int s belemarkolva leomló hajának tömött fürtjeibe, izgatottan választ ki belőle egy hótebér szálat s reszkető hangon sngja: — Hazugság minden, itt az — ősz! Szeme meglelik csillogó könnyel s a feltörő zoko gást elnyomja a kívülről beverődő szél sikongás, melyrázza a száraz fának kopár ágait. Kimerülten heveredik le a puha pamlag virágos bársonyára s kihúzva a fantasztikusan díszített kisasztal rejtett fiókját, elmereng a múlton. Apró p irányi emlékek hevernek előtte sorban, melyek mintha mosolyognának reás körülzsougják lelkét a visszaemlékezések, a tovarepült, elszállott ábrándok. Törékeny, hervatag szinü rózsa fekszik előtte. Az átölelő selyemszalag alig oirja összetartani a színehagyott leveleket, melyeknek illata régen elszállott, de egy fájó könycsepp hátrahagyott nyoma még most is sötétlik a száraz virágon. Hollós Laczi adta egy héttel esküvője előttörök emlékül. Az a sarokban meglapuló szegtii pedig egy szerel mes történet utolsó fejezete. Emlékezik még jól mindenre. Ketten ültek Turi Gábot ral a veranda árnyas csendjében, mikor a szelid, bánatos arcú ifjú oda térdelt lábaihoz s félve, remegve mondta el első vallomását. Nem törli ki szivemből ezt a szerelmet sem az idő, sem az enyészet hatalma . . 1 Vegye azt a szegtii^ s ha Mai számunkhoz fól ív melléklet van csatolva.