Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 26-52. szám)

1894-09-30 / 39. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. szeptember 30. 39. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 15 hasábos petiisor egyszef 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Njilller potitsoru 12 kr. ZALAMEGYE társadalmi, közművelődési és gaiiászatí hetilap. Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik. minden vasárnap. II A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiildtíuk vissza. Az illetőség. Ha valaki Magyarországon egy végevárhatatlan népvándorlást vagy helyesebben: népnyüzsgést akarna látni, annak valami uton-módon ki kellene csak eszközölnie egy magasabb rendeletet, hogy bizonyos záros határidő alatt mindenki jelenjék meg illetőségi helyén. Majd csak akkor tűnnék ki igazán, hogy milyen fej nélküli kapkodás állana be egész Magyarországon! Hogy futkoznának az emberek helyről helyre és hosszas futkosás, keresgélés után hogy ébreduének arra a legtöbben, hogy nekik tulajdonképen csakugyan nincsen honjuk a hazában. A természetes eszű parasztember azt tartja, hogy ő odavalő, ahol született. Hát ezzel a hiedelmével és felfogásával nem is gyűlne meg a baja sohasem, ha abból a községből, ahol született, nem menne máshova lakni s ott töltené le egész életét. De igen sok ember vándorol egyik helyről a másikra. Keresi jobblétét. A szegény embert bizony legalább is idő folytán kozmopolitává teszi a szükség. Pedig a magyar népfajban a hazaszeretet mellett a szülőföld, a lakóhely szeretete is uagy mértékben ki van fejlődve. A bérces vidék lakója ragaszkodik hegyes-völgyes szülőföldjéhez s ha a sors attól megválni kényszeríti, a szó szoros értelmében beteggé, búskomorrá lesz, mig új vidékét meg nem szokja. Próbálná csak valaki elhozni az Alföld rónát szokott emberét ide a mi göcseji hegyeink közé, nem lehetne azt itt tartani még kötéllel sem. Viszont a mi dombos, hegyes vidékünk lakója nem bírna sohasem igazán megbarátkozni az alföldi rónasággal. Ugy, hogy e tekintetben a magyar emberben hogy úgy mondjuk : bizonyos lokális pátriotizmus fejlődött ki s már itt a haza határain belül is idegen országnak tartja és mondja az általa meg nem szokott vidéket. Abban az időben, mikor még a közlekedési eszközök fejletlensége folytán hazánk egyes vidékei a más részen lakók előtt teljesen ismeretlen világ volt ; mikor a magyar embernek, ha országa szívébe, Budapestre kellett mennie, utazás előtt szépen elkészítette a testamentomát: akkor még sokkal erősebb volt ez a lokális pátriotizmus s akkor bizony az emberek nem igen hagyták el még falujokat sem, vármegyéjük területét pedig már csak rendkívüli körülmények között. Akkor még bizonyára nem is adott sok dolgot és fejtörést az illetőségi kérdés eldöntése az illetékes hatóságoknak. Hanem azutáu annál bonyolultabbakká váltak ezek az illetőségi kérdések manapság, mikor már az életfentartási nehézségek folytán a lokális pátriotizmussal szemben kifejlődött lokális cozmopolitizmus szerteszét viszi az embereket; mert a haza határain belül legalább most már a magyar ember is tud cozmopolita lenni s a hon határain beliil ő is vallja az elvet hogy: „ubi bene, ibi patria." Most azután nem egy esetben kezd fogas kérdéssé lenni az illetőségi kérdés. Azzal igen természetesen egy község sem törődik, ha valami vagyonos nábob tartozik kötelékébe; de annál szívesebben megtagadja azután az olyan egyéneket, akik vagyontalanságuk folytán költséget okozhatnak. Akik esetleg valahol bepillanthattak valamely köz kórház ügyvitelébe, azok bőséges tapasztalatot szerezhettek arra nézve, hogy Magyarországon mi az az illetőségi kérdés 'i Mikor egy-egy szegény vándorló iparoslegényt valahol útközben meglep a betegség és kénytelen kórházba menni s ott néhány hetet tölteni, akkor elkezdődik az eljárás a kórházi költségek mégtérítése iránt. Rendesen megkezdik az illetőnek szülőhelyén. Onnan az a válasz érkezik, hogy az illető már ennyi és enuyi idő óta nem tartózkodik ott, illetősége megszűnt. Akkor azután sorba veszik azokat a helyeket, hol hosszabb ideig tartózkodott. Azok egymásután megküldik a sablonszerű választ, hogy az illető nem vétetett föl a község illetőségi kötelékébe. Igy megy ez azután egész litania-hosszuságbau. Végre is oda lyukad ki a dolog, hogy a gyógykezeltnek nincsen illetőségi helye s legtöbb esetben a belügyminiszternek kell azután kimondannia, hogy az illetőnek tulajdonképpen hát hol van honja a hazában. Ez még különben a gyöúgébb esetek közé tartozik ; mert végre is a közkórházak nem halnak éhen, ha egy vagy két esztendő múlva jutnak is a költségekhez. De annál kinosabb azután a dolog, mikor árvák, teljesen szülőtlen gyermekek illetőségi helyének megállapításáról van szó. Tegyük föl, hogy egy napszámos-féle ember Zala-Egerszegen született, ott hosszabb ideig tartózkodott is, hanem azután átköltözik .NagyKanizsára s itt tiz évig tartózkodván, meghal s hagy maga utáu három anyátlan, árva 3—9 éves gyermeket. Most a gyermekek eltartásáról kell gondoskodni. Az elhalt napszámos ember Nagy-Kanizsán nem nyert illetőséget; tehát azt mondják, Zala-Egerszegnek kell gondoskodni a gyermekekről, mert az elhalt napszámost zalaegerszegi illetőségűnek kell tekinteni; a gyermekek pedig követik atyjok illetőségét, a törvény értelme szerint. Zala-Egerszegen még azt mondják, hogy az illető 10 évig tartózkodott Nagy-Kanizsán, tehát nagy-kanizsai illetőségűnek tekintendő s ennél fogva a gyermekek neveléséről Nagy-Kanizsa tartozik gondoskodni. A vitát ilyen körülmények között is reudeaeu a belügyminiszternek kell eldöntenie s ez a döntés egy pár esztendőt szokott igénybe venni. Hanem itt már nem úgy van, mint a közkórházakkal szemben, mert azok a szegény illetőség nélküli gyermekek — mig sorsuk fölött a vita foly — szépen éhen is halhatnak és elköltözködhetnek oda, hol nincsen vitás illetőségi kérdés. A „Zalamegye" tárcája. A második fejezet. Irta : Yerner László. Az első fejezet, a melyet csak futólag kivánok elbe' izélni, az volt, hogy Nyomárkay Jenő tegethóí-nyakkendőt kötött iöl, vörös szegtüt tűzött a gomblyukába, arculata bizonyos ünnepélyes kifejezést öltött s ebben az elérzékenyülésre hajlékony külső és belső jelvényekkel búcsú vizitet csinált Weineréknél. ftppen olyan idő járt akkor, mint most. Száraz, hideg Ősz, mely a könymirigyeket sirásra ösztönözte. A földön ördögtáncot járt a zizegő avar; ezüstös bikanyá lak csináltak valami kezdetleges kordont. A tegethófnyakkendős Nyomárkay Jenőben a természet emez elegikus lemondása telébresztette az alvó oroszlánt, akarom mondani a két év óta lecsillapult poétát. Ebben az átszellemült pillanatában látta be, hogy a Jász-Árok Pocsér és Vidékének is van hivatása: különben hol jelennének meg az ő szerelmi költeményei „hozzá" Ilonka elpirult, Jenő elsápadt, a papa mosolygott. Ez volt a helyzet szignaturája, mikor Jenő előterjesztette, hogy bucsólátogatást tesz, siet befejezni tanulmányait, mert érzi, hogy neki hivatása van. (Jelentős pillanatok Ilonka felé.) Ilonka olyan zavarban volt, mintha megértette volna a célzást. A papa pedig mosolygott. Aztán folyt a társalgás érdekes és nem érdekes tárgyak telő). Mikor Jenő azt is megtudta értetni, hogy egy évig száműzi magától a szülőföldet, Ilonka szép szeméből egy künycsepp hullott a himzőráma közepébe. Jóllehet a könycsepp titkos volt, Jenő látta. Oh ha azt a himzőrámát elvihetné drága klenódiumnak. Selyemszá Ion viselné a nyakában, mint a hogy a csodatevő amu • letteket szokás. De egyet gondolt e bizar ötletén. Himző • rámát, akár milyen őrült szerelmes, még sem viselhet a nyakában. Aztán bekövetkezett az ünnepélyes pillanat. Jenő felállott, Ilonkajis. Egymás szemébe néztek. Olyan szépen beszélt a szemeknek delejes sugara. — Ilonka- édes, emlékezzék fogadalmunkra! — Emlékezni fogok és megtartom. — En is! — Akkor Jenő, a kifogástalan szalonember, derékszögben hajtotta meg magát. Nagy tisztelettel emelte föl Ilonka kezét. Könnyű csókot lehelt volt rá, mely gyönyör és fájdalom volt neki. Még inkább az az egy pár csöpp, mely a fejére hullott az Ilonka tiszta ragyogású kék szeméből. Jenő nem birt magával. Tomboló szíve túl áradt és a gyermeki szeretet elragadtatásával vetette magát az Ilonka papájának karjaiba. A papa pedig mosolyogva szólt: — Sohase hittem fiatalember, hogy annyira szeressen — engem. * * * Az alatt a kijelentett év alatt pedig nevezetes dolog történt, hogy Jenő megszegte szavát. Hazajött, mert hívták. A papa hívta, a ki boldog vőlegény volt és llonká nak akart mamát hozni. Egy volt a hiba. Hogy az uj mama majd oly idős volt, mint Ilonka. Csakhogy rafináltabb. Hja, ő nem a himzőráma mellett ábrándozott, hanem modern nyomokon nyerte nevelését, mint egyik ismert szépsége a tő és székvárosnak. Jenőt az uj nászhoz vőfélynek hivták Ilonka mellé, a papa azonban meghagyta, hogy tegyen látogatást Mohácsy Mihályéknál, a Teréz-köruton. Jenő az utasítás szerint járt el és majd halálra ijedt, mikor a leendő anyósában egyik egyetemi bál hirességét, szegről-végről az ő táncosnéját találta. A kis Bertácska is összecsapta harmat kacsóit. Kacagott a köuyezésig. — Hahaha! Hisz ez dicső! Hát maga az?. . No, I

ez koloszszális, hogy én leszek a maga mamája ? . . . Magnifique! Ugyan nevessen már egy kicsit ... No de, hallja ! ? . . Es hogy nevetett a szép pesti leány. A logai egy ékszerkirakat volt. A halvány pirral bevont orcáin kedves gödröcskék támadtak. Jeuő a fogai közt sziszegta : Lelkemre! szép a — kicsike. Mikor félórás vizit után fütyörészve ugrált le a lépcsőkön, igy mouolizált magában : —Fickó! burokban születtél, még az anyósod is imádásra méltó. Az édes papa bizonynyal nem írta elő, hogy az ő menyasszonyánál kikötött első látogatást kövesse a többi, a második, a harmadik, ki tudja hányadik ? A kedves papa, a ki a hivatalos viziteket tette, egyáltalában nem mérkőzhetett Jenő ur több rendbeli előnyeivel. Hullámos fekete haja, villogó, életet sugárzó szemei, fiatalos rugékonyságával szemben messze elmaradtak az, őszbecsavart vőlegénynek szertartásos bókjai. Ámbátor, hogy viszont Jenővel szemben előnye volt az, hogy ő imádottját nem számozatlan kastély-liakerben röpíti haza, hanem négylovas hintóban, csengős bongós szerszámú négy tüzes paripán. Jenő egy pályakezdetén levő jóizű fiúcska : Weiner gazdag és a kit szeret, annak meg tudja szerezni az élet örömeit. Ebben a tudatban, ragyogó szemekkel, fejedelmi menyasszonyi fölszereléssel mondotta el a holtomiglant. De azért olykor odanézett a sápadt ábrándos fiúcskára, ki egy sírdogáló gyermekleány karján a lemondás és keserűség héroszi kínjait szenvedte. Mosolygott reá, hadd ocsúdjék föl. Hiszen nincs elveszve minden. Voltaképpen ezután is szeretheti. A honnan ő élet filozófiáját merítette, ott ezek a helyzetek jóformán mindennaposak. . . És mondjátok bár falusi libának azt az érzelgős falusi leányt, kinek szeméből a bánat igaz könye folyt, ki minden tudatos élettapasztalat nélkül, tisztán a szerelem ösztönével kiolvasta, tisztán látta, milyen nyomorult összeesküvés folyik atyja és ő ellene; látta sötét végzetét egész világosan : hiszen a kacér menyasszony oly biztatóan, oly reménytnyujtóan nézte a gyáva férfit, a kit gyűlölhet végtelenül, de szeret élete utolsó leheletéig. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva,