Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 27-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. szeptember 11. 37. szám. ti Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 írt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora lá kr. T 1, & rM' 1 ' 3i es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldDnk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület'' és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A közelgő vész. A dolgot immár jelenlegi stádiumában szépítgetni, hatóságokat és a közönséget alaptalan közönyösségben tartogatni a közelgő koleravészszel szemben nem lehet, nem szabad. Rémet festeni a közönség elé nem szabad; ez nem lehet szándéka senkinek, aki tudja, hogy a kobravész elleni hatásoknak egyik legfontosabbika a lelki nyugalom. Ámde az sem tesz okosan, ki a fenforgó körülmények között egykedvűen, közönyösen, teljes készületlenséggel várja a fejleményeket. A teljes nemtörődömség éppen olyan hiba, mint a megfélemlítés. A. vészszel szembe kell néznünk az élet és halál urába vetett bizalommal, de nem összetett kézzel. Istenben bizva, de segítve önmagunkon az emberi erő és védekezési képesség határai között, jóakaratunk és igyekezetünk egész energiájával. Igaz, hogy a mi klimatikus viszonyaink nem kedvezők (legfölebb csak itt-ott) az epidemikus betegségeknek ; közegészségügyi állapotaink is türhetőek ; de azért a honpolgári kötelességtudás egész erélyével oda kell hatni mindenkinek, hogy a vész, ha beköszönt is hozzánk, készületlenül ne találjon senkit és nagy mérvet ne öltliessen. Ha visszapillantunk a már hazánkban is dúlt koleravészre, azt tapasztaljuk, hogy itt-ott bizony erősen szedte az áldozatait. De ennek oka nagy részben abban volt, hogy akkor még nálunk a közegészségi állapotok nagyon pnmitiv állapotban voltak s hogy igen sok hely valóságos tenyésztő fészke volt a kolerának. Nem új s már határozottan bebizonyított tény, hogy a kolera komma-bacillusai a piszokban tenyésznek és fejlődnek. A ki már egy-egy kolerás időt átélt, igen jól tudhatja, hogy egyes városokban csak oly utcák lakói között pusztított erősebben, hol a köztisztasági követelményeknek egyáltalában nem tettek eleget. Ahol a kolerás betegek elkülönítése és a tisztaság fentartása érdekében megtették a szükséges mtezkedéseket, ott a vész vagy egyáltalában hatástalanul maradt, vagy csak kis mértékben lépett föl. Ujabban a kolerás betegek elkülönítése iránt történt ugyan előleges intezkedés, amennyiben az egyes községek erre utasítva lettek, de a tapasztalt foganatosítás nagyon hasonlít ahhoz a mosolylakasztó községbirói intézkedéshez, mikor egy-egy falusi tűzvész után vizsgálatot tartanak a helységben, hogy ki vannak-e téve a házak elé a kukorica-sásból készült pemetek. Azok az egyes kolera-házak, miket egyes helységekben talál az ember, inkább tekinthetők jámborul egybetákolt fecskendő-félszereknek. 6őt akadunk városokban is olyan apró koleraházakra, mikbe legfölebb 4—5 beteget lehetne elhelyezni s inkább csak címerül, mint tényleges használatra szánt helyekül tekinthetők. Legnagyobb a készületlenség pedig a vész föllépte eseten követendő védekezés, az első segélynyújtás tekintetében. E sorok íróját már több intelligens egyén megszólította, hogy miért nem bocsátanak ki illetékes helyekről utasításokat a segély-nyujtas módozataira nézve ? jNo hogyha ez az óhaj még az intelligens elemek részér-oi is fenforog, el lehet képzelni, mily fejvesztettség uralkodnék a vész föllépte esetén a nép alsóbb rétegében ! Minden esetre üdvös, sőt égetően szükséges doigot teljesítenének az arra hivatott hatóságok, ha a köztisztasági követelmények szigorú ellenőrzése mellett arról is gondoskodnának, hogy a vész föllépte esetén követendő eljárás és segélynyújtás módját szakértő orvosok utján megállapittatnák s az így készült utasítást a hatóságuk alatt álló lakosok számarányához képest kinyomatva, a nép között kiosztatnák. Ez az intézkedés nagy megnyugtatásul szolgálna minden irányban s részben elősegítője lenne annak a lelki nyugalomnak, melyre a vészszel szemben — mint már hangsúlyoztuk — mindenkinek szüksége van. Továbbá nagy szükség volna a korcsmai borok szigorú vegyi vizsgálatára. Erre nézve csak nagy elvétve történik valami ; pedig köztudomású dolog, hogy a korcsmai italok pancsolása még soha nem tapasztalt fokra emelkedett. Most azután, ha a szegény munkás ember ilyen egészségtelen, pancsolt italt iszik abban a reményben, hogy egy kis erőt szed magába, rendesen úgy elrontja gyomrát, hogy formális beteggé lesz. Tehá az orvosságból mereg válik, mely megtámadja s vész esetére ellenhatásra képtelenné teszi az organumokat. Távol áll tőlünk is a megfélemlítés gondolata ; de kötelességet vélünk teljesíteni, ha az illetékes körök ügyeimét a köz-nyugalom érdekében oly körülményekre is felhivjuk, mik a közönség körében mint alapos aggodalmak fentartói szerepelnek. Kétségtelen, hygy vész idején a hatóság minden irányú erélyes föllépte s jóakaratú, gyors intézkedése teremtheti meg a szükséges köznyugalmat. Polgári leányiskolánk kibővítése. Egy régi óhajuuk nyert örvendetes megoldást, midőn a vallás- és közoktatásügyi minisztérium városunk megkeresésére kegyes volt 188íS-ban a két osztályú telső leányiskolának négy osztályú polgári leányiskolává való átalakítását elrendelni. Ez intézkedésnek üdvös voltát még inkább íeltoghatjuk napjainkban, midőn tudatával bírunk annak, tiogy úgy a tanitóképezdéknél, valamint a posta-, távírda- és vasúti szolgálatnál a nőknél a négy osztályú polgári leányiskolának sikeres elvégzése az eleugedbetlen feltétel, más szóval, ha leány gyermekeink a polgári leányiskola négy osztályát elvégezLek, úgy szerzett ismeretük alapjáu a nők számára ez ideig nyitva álló életpályák mindegyikére léphetnek. Magát az intézményt városunk közönsége rokonszenvvel logadta, aminek legfényesebb bizonyítéka, hogy növendékeinek létszáma a négy osztályban 7U—öO között váltakozik. A „Zalamegye" tárcája. Gy erek-szerele iii. Julcsa. Ha hallom, vagy irva látom ezt a nevet, a szivem körül mindig kellemes bizsergést érzek. Nem hiszem, hogy az Úristen nem az angyalai közül röptette le a menyországból, olyan megenni való volt ez a leány ezelőtt húsz esztendővel. A bátyjával szoros ismeretségem volt. 0 volt az, a bátyja, a ki a minden fegyvernél hatalmasabbat : az ábécét, a markomba nyomta. O indított neki az Olympusnak akkor, mikor megtanított az irkába cifra szarkalábakat húzogatni. Eleinte persze sehogy sem ment a nélkül, hogy si hetivásárba ne készültem volna egy pár pociival. Ő vezetett keresztül Afrika forró sivatagjain s a sötét erdők vadonjain, persze csak theoretice, s a nagy rohanásban sokszor nekiszaladtam, természe tesen a tenyerének is. Mindezek révén kellett megismerkednem szívem legelső bálváuyával. Ez az én kis „ő"-m tizenhárom éves volt akkor, én tizenegy; de ő mindig tizenötnek mondta magát, s hogy az én személyiségemnek is legyen nyomtatéka, hát én is megtoldtam kettővel a magam esztendeit. Többet nem mertem, mert lerítt volna rólam. Ma? Na, ma már néném kedveért kell kettőt-hármat letagadnom, . . . később meg talán már a magam kedvéért is. Es Julcsa is bizonyosan nem íölebbez ma már, a ki csicsergésével, danájával hej, de sokszor kicsalt konyhájukba az iskolából. Egy szavára kész voltam neki behordani — összes vágott fájukat. (Akkor még nem tudtam csillagot hozni le az égről.) Ma is sok bolondot elkövetek egy pár szép szem mosolyáért, szép asszonynak egy csókjáért, de hát már akkor is olyan voltam. A vérem, ... a vérem! . . . Nem csoda, ha ma is ilyen vagyok. — Julcsa kisasszony! Hej, de szépet álmodtam én ! — mondtam neki szemlesütve, akadozó nyelven egyik reggel. — Igazán'? Na mit álmodtál, Miskánk'? — Jaj, de nem merem ám én azt elmondani! — De te édes Miskánk, mondd el, akármilyen! (Edes, . . . meg aztán Miskánk ! Már hogyne mondtam volna el az „akármilyen"-t.) — Hát tudja, mintha magát . . . Isten bizony, nem merem kimondani . . . mintha magát elvette volna — édes apám .... Aztán, izé, maga nekünk de olyan jó buzastercet főzött, olyant, hogy . . . hogy csak no. — Nem igaz, te ezt csak úgy gondoltad ki, — szól szemeit lesütve és nekipirulva. — Hát ördög buj'k belém, elvihet a tüzes kocsi, ha nem igaz, — tört ki belőlem a nemes önérzet a meghazud tolásra. Erre egy olyan mozdulattal tiltakozott a buzastercfőzés ellen, hogy én még ma sem állhatom ki ezt az ételt. Még ma is haragszom magamra, hogy minek is hoztam én elő a buzasterctt s hogy miért nem álmodtam valami cifra ételről, aztán akkor nem lett volna az a harag. Szerencse, hogy egy kis durcáskodás után megbocsátotta az angyal vakmerőségemet még is. Arra ma is büszke vagyok, hogy ő kezdte meg a szót. — Miskánk, gyere kérlek, fújjad egy kicsit ezt a tüzet! Hát 'iszeu fújtam is ám szives örömest a nekipirulásig, tüdőszakadásig, csak ne haragudjék az a leány. — Aztán te Miskánk, — veszi fel újra a szót, — szeretnéd, ha én lennék az anyád ? De szeretném ám! Aztán tudja Julcsa, — kezdtem rá szebben, — én magát úgy, de úgy — szeretném, mint az édes anyámat, de talán még jobban is. Ekkor tagadtam meg az anyámat először. De ezt is bosszú mondatta velem, jól emlékszem rá; mert éppen előtte való nap koppantott az anyám a fejemre a íőzőkanállal, a miért ott kunyoráltam ebéd előtt tőle a tu rós palacsintát. Aztán meg igy adtam tudtára Julcsá nak, hogy én őt ... . De hát ha olyan szégyenlős vol tam, kérem. Hanem siettem is ám ki a konyhából, hogy roppant zavaromat, bűnös lelkiismeretemet csillapítsam a — tabordással. Ugy megrakódtam, hogy szinte nyögtem bele, legalább ez feledtesse velem a nagy lelkimardo, sást. Mit gondolnak kérem ! Az a nagy merészség, az I az illetlenség, az a vétek, hogy én neki . . . Azóta tu! dom, hogy az szerelmi vallomás volt. Ekkor azt a fogadást tettem tizenegyéves fejjel, I hogy Julcsát feleségül veszem. Gyerekekkel egyáltalán i nem pajtáskodtam. Hogyan is, hiszen házasodni készülj tem. Már gyerekészszel is komoly dolognak tartottam a házasságot. Hja, de hát a — bajusz! A kocsisunkat láttam, mikor vasárnaponkint valami szappantélével kente az orra alját. Elkezdtem én is szappanozni titkon a szám környékét minden este lefekvés előtt. Elloptam a kocsisunk zsebtükrét s miden reggel abból tauulinányoztam a bajuszom állását. Egy hét leforgása alatt csakugyan a bajuszom helye —jói kicserepesedett; tájt irtózatosan. Ujabb egy heti mártirságra Ítéltem magamat, de ám bajusznak semmi látszata. Iszonyúan boszantott a dolog. Egy kissé még is vigasztalt az, hogy akárhány mesztelenszáju embernek vau felesége, ergo nekem is lehet minélfogva a bajusztalauság nem képezhet házassági akadályt. Csakhogy más baj is volt. Olyan vékony volt a hangom, hogy tűbe lehetett volua fűzni. Ezen pedig okvetetlen segíteni kell.' Kimernem tehát a mezőre s ott irtózatosan, szívet megrendítő hangou összevissza kurjongattam mindenféle nótát. Vettem észre, hogy kezd jönni a férfias hangom. Már jó alt volt, de nekem basszus kellett. Folytattam még egy nap a kúrát, és csakugyan berekedtem. Még egy kellék még sem volt meg bennem a férfiból; nem tudtam káronkodni. Ezt otthon nem tanulhattam el, kerestem hát magamnak egy olyan kitűnőséget, ki a káronkodás tudományából bízvást letehette volna a doktorátust. A falunak kanásza volt ez az unikum, a ki olyan förtelmesen tudott káronkodni, hogy a mig ő a falunkban lőpásztoroskodott, egy esztendőben háromszor verte el a jég a határunkat. Később rájöttek erre a falu vénasszonyai, de akkor már vége volt a határunknak és engem is tökéletesen kiképzett a káronkodásban. Persze, kezdtem én uton-utfélen hencegni a tudományommal. De hát nem sokáig betyár-