Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 27-52. szám)

1892-07-10 / 28. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, LS92. julius 10. 28. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 trt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélygdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. JL i, ki i i a es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara

u hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az irodalmi vegetatio. Előkelő kritikusi körökben általánosan hangoztatott panasz, hogy a uii irodalmunk jelenleg csak vegetál, hogy az ujabb irói nemzedékből egyetlen óriás sem vál ki s akik még egyikmásik ágban ragyognak, azok majdnem mind a régibb generációból maradtak meg. A panasz — ha talán túlzottan pessimistikus szempontból itéli is meg irodalmi állapotainkat — mindenesetre olyan, mit egyszerűen megmosolyogni, semmibe sem venni nem lehet. Tény az, hogy a mi irodalmunk jelenlegi állapota nem felel meg haladásában annak a színvonalnak, mit pár évtizeddel ez előtt máielértünk. Az akkor elért színvonal a nemzet lelkesedésének, irodalompártolásának eredménye. Abban az időben kevés volt a magyar író, ki teljes odaadással, igazi hivatással áldozott a nemzeti múzsának; ezt a kis tábort a magyar nemzet portálta, lelkesedésével, nagyrabecsülésével ambicionálta. Ha egy-egy könyv magyar nyelven napvilágot látott valamelyik kedvelt, hivatott írótól, a magyar intelligem családok siettek azt megszerezni s úgy becsülték, úgy őrizték, mint az imádságos könyvet. Elővettek téli estéken, vasárnaponkint s olvasgatták ismételten annyiszor, hogy utoljára éppen olyan jól tudták kivülről, mint a megszokott mindennapi imádságot. Az író gondolatai, irányeszméi, a könyv szelleme ily módon átszállott a közönség, az olvasók lelkébe ; egy szivet, egy gondolaiot teremtett ezerekben. Ebből lehet megérteni akkori kimagasló iróink roppant nagy hatását a nemzeti közszellemre. Hogy ez ma már nincsen igy, azt mindenki igen jól tudja. Igen sokan hajlandók a magasabb irodalom pangását a hírlapirodalomnak tul jdonítani, mint amely az irói erőket lefoglalja. Azt mondják, hogy a hírlapirodalom az irodalmi téren ugyanazt a szerepet játszsza, mint az üzleti életben a tőke : saját hasznára, saját jólétének emelésére, fölvirágoztatására kiaknázza az iró-munkásokat. így azután itt is beáll az az állapot, hogy a munkások ereje, tehetsége, minden ambíciója elkallódik, nyoinorgásban vész el ; a tőke pedig egyre nő és hatalmasodik. Hát ez bizony nem igy van. Mert aki figyelemmel kisérí és elfogulatlanul bírálja, hogy a hírlapirodalom a maga eszközeivel mit és menynyit tesz az általános irodalom érdekében, hogy miként ad tért, munkát azoknak a fölismert tehetségeknek, kik egyébként talán teljesen elvesznének az irodalomra nézve : annak be kell ismernie, hogy a hirlapirodalom nem hátráltatója, hanem határozottan támogatója az általános irodalmi haladásnak. A hirlapirodalom nem tehet arról, hogy a magyar közönségnek jelenlegi irodalmi pál tolása neui olyan mértékű, hogy a valóban hivatott erőknek teret, utat nyítana a teljes erővel való kibontakozásra. Nem tehet arról, hogy a mi magyar olvasóközönségünk a szépirodalmi művek olvasására rendkívül csekély. A férfiak alig rázzák le magukról az iskola porát, már elfásulnak arra, hogy egy-egy regényt, költeményt, vagy valamely szépirodalmi művet végigélvezzenek. Az ifjúság kezébe még nem lehet adni minden művet, csak olyat, amit képes felfogni, megérteni. Megmaradnának tehát olvasókul a nők. Ámde a nőknek írni nagyon nehéz dolog ; ahhoz nem mindenki ért. S ha a nők Ízlését nem találja el az iró, akkor nem olvassa el munkáit. Valamely munkának piacot szerezni csak a nők utján lehet. De nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy a nők nem kritizálnak. A nők nagyobb kritikusok a férfiaknál. Es mivel a magyar olvasóközönség legnagyobb részét nők képezik, akik egyúttal kritikusok is, éppen nem lehet csodálni, hogy a mai irodalom pang, hogy szunyadó erőinknek az irodalompártolás nem nyit teret a kibontakozásra. A kiadók megszereznek garmadaszámra benyújtott munkákból egyetkettőt poltron-áron. Azt nem igen birálgattatják: milyen? csak olcsó legyen s ne álljon teljesen irodalmi szinvonalon alul. Ezt azután feltálalják a nagyérdemű olvasó-közönségnek ; megfizetik, kibérhk a kritikát ; maguk írják meg a nagyhangú reklámot. Az olvasó-közönség, a kritikus nők felülnek egyszer, kétszer ; harmadszor már ritkán. A művet elolvassák ; nem tetszik ; félredobják s inkább nem olvasnak, mint rossz munkát olvassanak s ha mégis olvasni akarnak, akkor előszedik Jókai, Józsika, Eötvös régebben irt és elolvasott, regényeit. Azok ismételten olvasgatva is többet érnek, mint valami új, férceit munka. Nem kell a pangás okát sem a hirlap-irodalom, sem a közönség rovására írni teljesen, hanem azoknak rovására, kik az irodalmi vállalatoknál is érvényesítik a tőke és munka közt tenálló socialis aránytalanságot. A hirlapirodalom a maga körében csak annyit tehetne — ha ugyan tehetne, — hogy jobban megőrizné kritikusi függetlenségét. Csakhogy ez is nagyon bajos dolog volna, mert maga a hírlapirodalom is tulajdonképen az irodalmi tőke kezében vau, mely ennélfogva ott is dominál. Ilyen körülmények között éppen nem lehet csodálni, hogy egyes vidéki városokban minduntalan találkozunk törekvéssel : tömörülui ez irodalmi tőke hatalmának, absolutismusának megtörésére. Csakhogy nálunk nagyon kicsiny a tér, kicsiny a publikum arra, kogy a fővárosba concentrálódott irodalmi vállalatokkal szemben állást foglalhatna. De a magyar nép intelligens eleme józanitéletű, éber s be szokott látni a kuliszszák mögé. Ezekben a tulajdonaiban bizhatunk és remélhetünk. Egyszer végre mégis csak megkondul azok fölött a reklámos vállalatok fölött a halál-harang-. A „Zalamegye" tárcája. Búbánat. Esti szellő lengedez, Szívein már rég epedez, Fáj utánad kedvesem: Békét nem lel sehol sem. Távol tőle a remény, Sorsom rideg és kemény, Öröm többé nem is int, Szerte szét csak bú tekint. A búbánat körül vesz! Öröm napom sose lesz, Ködös ej fog takarni . . Mély álomba ringatni. Bár soha se ébrednék ! Halál nékem nem rémkép! Csak ott int a nyugalom : Hol fölöttem sirhalom. Hol a madár énekel, Megtört szív nyugalmat lel, Hol a könyár elapadt, lfju bimbó rá fakadt! Nefelejts. Futó felhő. A leány a malomfőben a korhadt zsilip gerendán támaszkodott. Nézegette, hogy himbálják vizberajzolódott képét a fürge hullámok ; hogy nyúlik hosszúvá, hogy törpül el bennük valódi alakja ; a déli nap vissza vert sugarai fényes foltokban rezegtek arczán, ruháján. Alatta forrott, örvénylett a folyóvíz, a mint a megnyitott zsilipen nekivágott az otromba malomkeréknek, és forgatta, hogy csikorgott belé az egész alkotmány ; bent a malomban fülsiketítő zakatolással működött a garat. A legény meg ott járkált kedvetlenül a folyóparton, a sűrű füzesben. Neki-neki indult, majd megállt; fura, képtelen alakokat bökö ött ki botjával a nyirkos földben. Ez idő szerint -— ugy látszott — minden inkább foglalkoztatta, mint a gondjaira bizott urasági gulya, amely köröskörül tarka-barka egyvelegben legelészett a réten. Az a leány ott a malomtőnél, az volt az eszében. Már három napja nem beszélt vele. Azelőtt mindig együtt hajtottak ki; a leány a Bogár tehenüket, a kis borjújával, ő meg a gulyát. A Bogár tehén elvegyült a gulyában, a lány meg belekapaszkodott a legénybe, s ugy hajtották kettesben a nyájat. Mióta azonban összeharagudtak, a Bogár tehén nem jár a gulyával, kinn is csak magánosan legelész a gazdája keskeny rétföldén ; a lány meg épen feléje se néz. Pedig, ha tudná, mennyire fáj neki ez a szótalanság ! Meg is bánta már százszor, hogy avval a léha ispánfiúval talán alaptalanul gyanúsította. Szemeire húzott kalapja alól sűrűn tekintgetett a inaloinfő felé, csak egy biztató, bátorító pillantásért. De hiába. A lány háttal fordult feléje, és még csak megfordulni sem látszott hajlandónak. Önérzete visszatartotta, valami belső érzés pedig annál jobban sarkalta a lány felé. Végre is győzött az a belső valami. Lassan, önmagával küzködve, oda sompolygott az egy szál deszkából álló biirünek a legvégéhez, melynek közepén a lány állott. Es a lány még mindig nem akarta észrevenni. Még közelebb ment; rálépett a deszkára, és megszólította a lányt. Böske, te ! Volt hangjában valami mesterkéletlen, természetes megbánás, kérés és megalázkodás. A lány nem mozdult. A zsilipgerendáról apró fadarabkákat morzsolt a rohanó vízbe, s látható szórakozottsággal nézegette, mint kapják el azokat a habok. A legény egy lépéssel közelebb ment. Haragszol, Böske? A lány egészen elfordult. Ne haragudjál, no, — folytatta a legény — felejtsd el, ha megbántottalak ; az az ispán fiu tehet róla — hogy maradt volna ott, a hol volt — minek ólákodik utánad, De megbántam már azóta. Istenemre meg. Hosszú csend következett, csak a viz suhogott, és a malom zakatolt irgalmatlanul. A lány néma maradt; a legény gyengédea megfogta karját. Hát mégis haragszol? A lány odább húzódott. De erre már bosszús lett a legény is. Böske — folytatta megmakacsodva — én szeles ember vagyok, ne ingerelj. Az öreg béres megmondja, hogy már három napja se nyugtom, se keltem, a har madnapos ebédemet még most is a tarisznyámban hordom; nem kell nekem azóta semmi sem; a faluban már bolondnak kezdenek tartani, és bizony Isten nem is sok híja van; ha aztán igazán megbolondulok, nem 'tudom, ki bir majd velem. A lány hirtelen visszatekintett, a Bogárt nézte, merre jár. A Bogár jó helyen járt, hanem a gulya az ugyancsak belelegelt a szomszéd táblába. A gulya a luezernásban van — szólt aztán hidegen, és visszafordult. Törődött is ő most a gulyával, ha mindjárt a püspök búzájában legelne is. Egészen a lányhoz lépett, megfogta a kezét. Hát csak ennyi szavad van hozzám ? Több nincs. No gyerünk, Linda ! Füttyentett a bozontos kutyának, és megindult abban az irányban, amerre a nyáj tévedt. A lány megijedve tekintett utána. Ez az ember még valami rosszat tesz. Miska te, Miska! — kiáltott a legény után — de az nem hallotta szavát. Miska! Miska! Várj csak ! én is megyek a Bogár után, együtt mehetünk terelni. És futott, a hogy csak tudott, a legény után. Ped ig a Bogár tehén jámboran kérődzött a füzes ben a kis borjúval. Keresztury József. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.