Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)

1892-01-31 / 5. szám

XT. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. január 31. 5. szám. 1, BE ii rt | n 1 r > r I A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara

u hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A halandóság csökkentése érdekében. Köztudomású és igen elszomorító tény, liogy nálunk öt-hat éves korig a gyermekeknek fele elhal. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy az egyéves korúaknak felénél több, a kétéves korúaknak egyharmadánál több, a hároméves korúaknak egynegyede, a 4., 5. és 6. éveseknek egyötöde elhal anélkül, hogy valami járvány vagy ragályos betegség pusztítana köztük. Valóban Isten csodájának tekinthetjük, hogy ez évtizedek óta uralkodó megdöbbentő viszonyok dacára fajunk el nem pusztult. Hajlandók vagyunk ugyan hinni — bár erre vonatkozólag statisztikai adataink nincsenek — hogy a halandóság e század első negyedében és a mult században nem volt oly nagy, mint korunkban. Az akkori nemzedékek egyszeriiebben éltek, mértékletesebbek voltak ételben, italban, ruházatban és különösen az ifjúságot rongáló, testet és lelket egyaránt emésztő élvezetekben, amelyeknek káros utókövetkezései átöröklenek apáról fiúra és unokára, a család életfájának minden legkisebb ágára kiterjednek. Ha behatóan kutatjuk e nemzeti csapás okát, arra a végeredményre jutunk, hogy a baj oka a nemzedékeknek a külső hatásokkal szemben nemzedékeken át csökkent ellentállási képességében rejlik, mely az anyákról, leginkább pedig az apákról átöröklődik. Azután a gyöngeség magvai, melyeket a kisded magával hozott a világra, a fizikai nevelés mai modern rendszere mellett nőttön nőnek és utóvégre alkati hajlammá fejlődnek, ami a természet gyógyerejét, vagyis a test ellentálló képességét a betegségekkel szemben igen nagy mértékben csökkenti. Ezen elszomorító tény általában sújtja az emberiséget minden különbség nélkül. A műveltebb osztályok családjait épen úgy, mint az egyszerű életmódú és a nap legnagyobb részét a szabad természet ölében munkával töltő köznépet. Sőt ezeknél sok más kedvezőtlen körülmény is befolyásolván a családok életfolyását, minők a tisztátalan talaj, egészségtelen lakások, étel, ital, ruházat, — hét éves korig a halálozás is sokkal nagyobb százalékot tüntet föl. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy az 1876. évi közegészségügyi törvény életbe lépte óta ha javult is az egészségügy valamit helyenként, ez csak a törvény egy-két szakaszának életbeléptetésével történt ; mert fájdalom, a törvény legtöbb szakasza csak papiroson van meg. Egy cikk keretét túlszárnyalja a létező közegészségügyi hiányoknak, valamint e hiányok orvoslására szolgáló eszközöknek tüzetes és részletes megtárgyalása. Mi csak néhányat hozunk fel, melyek a halálozási százalék csökkentésére s így a közegészségügy javulására jótékony befolyást gyakorolnak. Ilyen első sorban a körorvosi intézménynek olyatén átalakítása, hogy a nép szükségletének megfelelő legyen. Tagadhatatlan, hogy úgy magukra a körorvosokra, mint a körorvosokat tartó községekre nézve a jelenlegi állapot míg egyrészt céltévesztett, másrészt tűrhetetlen. Mint kellene az átalakítást a szükségnek teljesen megfelelőleg eszközölni, erről jelenleg szükségtelennek tartjuk foglalkozni; csak utalunk azon fontos javaslatra, melyet e tárgyban vármegyénk kiváló képzettségű főorvosa a közigazgatási bizottság előtt tett s mely javaslat felöleli mindazon tényezőket, melyeknek felhasználásával ezen, egyébként üdvös intézmény a célnak megfelelhetne. A halálozási százalék csökkentésére igen fontos tényező a községi okleveles szülésznői állások életbe léptetése. Köztudomású dolog, hogy a községek okleveles szülésznők hiányában többnyire parasztbábákra vannak utalva, még pedig legtöbb esetben oly tudatlanokra, akik sem a beteg anya, sem pedig az újszülött oly oly igen fontos első ápolásához és táplálásához nem értenek. Hány betegágyas anya és hány kisded sinli meg a tanulatlan, ügyetlen vén asszony kezeit ? ! Hány anya jut azon helyzetbe, hogy gyermekágyában holtiglan tartó baj csiráit hagyja meg, mely később lassan fejlődő betegséggé fajul el, vagy kisdedén történik oly szerencsétlenség, mely miatt örökös nyomorék lehet. Ezen indokoknál fogva szükséges, hogy a körorvosok mellé két-három, egymáshoz közel eső községben okleveles szülésznők alkalmaztassanak, amint ezt maga a közegészségügyi törvény is megköveteli. A szegény emberek gyógyítása hatósági ellenőrzés mellett épen úgy, miut a hét éven aluli gyermekeké, a halálozási százalék csökkentésére szintén nagy befolyással lenne. Ha az 1876-iki törvénycikk szakaszain végig nézünk, sehol sem találunk erre vonatkozó kötelező intézkedést. Sajnos dolog, hogy a törvény szövegezőinek figyelmét e fontos körülmény elkerülte. Csakis a 140. § b) pontja alatt van egy intézkedés, melyet a községi elöljárókra nézve kötelező erejűnek tarthatnánk. Ez így , hangzik : „Gondoskodik a szükséges segély eléréséről betegülések- és szüléseknél." Szükséges tehát a szegény emberek gyógyítását törvénynyel elrendelni, hogy minden község gondoskodjék a maga szegényeiről. A hét éven alul levő gyermekek gyógyítását az 1876. évi XIV. t.-c. megfelelő szakaszai elrendelik. — A statisztika utján azon szomorú tapasztalatra jutunk, hogy a hét éven alul levő gyermekek elhalálozása adja a legnagyobb kontingenst az orvosi statisztika számaihoz. Ebből kifolyólag ki van jelölve az út, hogy a hét éven alul levő gyermekek szabályszerű gyógyításában rejlik egyedül a mentő horgony. A „Zalamegye" tárcája. Influenza. Vad téli szél kergeti a szürke felhőket, szúró hópelyhek arcomba csapkodja. Kergess, kergess csak zord idő, serkentsd kitartásra lankadó tagjaimat; hosszú még az utam, sötét éjszaka lesz nemsokára; késő ne legyen, mire hozzá juthatok. Ő beteg és én nem lehetek mellette; jég hideg kezemmel nem csillapíthatom feje forróságát s forró leheletemmel nem melengethetem föl fehér, fázó kezét. Emésztő láz gyötri, agyában a kóbor influenza síövi rémes meséit. . . . Orozva lopózott a sötét tekintetű oroszok földjéről, a jajgató Szibériából; tán a száműzöttek halálkínjaiból s végsóhajukból nőtt boszuló betegséggé, mely aztán egyaránt bünteti az emberiséget ? De te, ifjú leány, ki még csak jót tettél, szépet láttál, mivel vontad magadra az idegen föld szülte Nemezis haragját? Szenvedsz nagyon, átérzem minden fájdalmadat, egyetlen kínos mozdulatod sem hagy figyelmen kivül; veled érzek, szenvedek; tán többet, mint te, mert a bántó tudat, hogy nem segíthetek rajtad, véghetetlenül kinozza lelkemet. — Védangyalom, szeretett hágom ! siessünk beteg barátnődhöz! Siessünk Irén! most éppen jókor jövünk. 0 jobban van s vár reánk ! . . . Mily sajátságos ház úgy-e, ahol ők laknak ? Kis labyrinthus ... Oh nézd csak, míg nálunk mindent hó borít, szegtű, ibolya elfagyott, itt mind' n virágzik. . . . Sötét piros rózsa ! . . . Leszakítom. Tiizd a kebledre ; illik hozzád, szép testvérem. Vagy inkább azt a szines árvácskát s a rózsát átadjuk ő neki ? ... Ah itt van az ő kedves anyja; halvány az ábrázata, szomorú nagyon ! — Eljöttünk a szegény beteghez, nemde szabad őt nekem is megnézni ? — Fiatal embernek az ő barátnőjét . . — . . . „Nem szabad bemenni hozzá senkinek !" . . . Te testvérem maradj tehát, én nem félek a ragálytól ! . . . Nem engedheti 1 — Letérdelnék előtte, úgy könyörögnék hozzá: Asszonyom, csak egy percre engedje őt meglátnom, egy rövidke percig. De nem, nem szabad elárulnom senkinek, hogy őt imádom; titkomat lelkem legmélyén rejtve őrzöm. . . . Irén húgom, te sirsz, könyeid sűrűn hullanak ; sir az anya is, . . . de én nem sirhatok. Férfi sírása csak nagy dolgokról beszél s nekem hallgatnom kell . . . A szomszéd szobából kihallatszik a lázbeteg sikolya. Oh jaj ! távozok, hogy ne halljam, mert szivem megreped ! — Versenyt futok veled havas szél; süvölts, ordíts, kiáltsd túl a szörnyű hangokat, melyek agyamat kábítják s elzsibbasztják testemet. Ökölre szorítom kezemet. Jaj a sötét szellemeknek, kik körül keringenek s mindinkább közelednek felém. Nem félek tőletek. Ismerem a halált. Zörgő csontjaitok nem rémít el! . . . Csak őt ne bántsátok, a gyönge leányt; ő ártatlan s olyan a szive, mint Isten angyaláé. — — Nem ülJöztök többé kisértetek, haza értem hosszú barangolásomból; fáradt vagyok s gyönge, mint csecsemő gyermek. Nagy utat 'ettem meg; temetőbe tévedtem ; a sírkereszteket eldöntötte az orkán, ei-elbotlottam bennök. Ismeretlen utcák között jártam, alig találtam haza . . . Eresszétek le a függönyöket, ne süssön be a nap, hisz eléget! Iszonyú meleg van itt benn. Tikkasztó nyár, meddig fogsz még torróságoddal kínozni ? Hol késel hűvös levegőjű ősz ? ... Ah meggyuladt az ablakfüggöny ! Oltsátok el hamar. Siessetek, én nem bírom eloltani. Ég az egész város; ég a magas templom vörös fénynyel, lobogó lángokkal . . . Jönnek a tűzoltók vágtatva, megyek, segítek ! Hollá, mene mentek, ne hagyjatok itt egyedül! Nincs viz, hiába minden : elég az egész világ . . . — — Fekete füst, semmit sem látok tőle, sötét i füst . . . sűrű köd elzártad az utamat. I Hogyan találok el a beteg leányhoz ? Nem gyógyulhat meg szegényke nélkülem; itt viszem a gyógyszert ... a jobb kezemben tartom . . . csodaereje van. Festettem egy szép, szép tündért s mikor készen volt, holdvilágos éjű rózsaligetben . . . sötét haja beárnyékolta halvány arcát . . . életre ébredt s elhagyott. Elvitte magával a rózsákat is, csupán egyet hagyott nekem, de ennek varázsereje van . . . meggyógyítja, akit szeretünk. A holdvilág elhagyott mindkettőnket s ahonnét egy csendes éjjelen titkon leloptam, — visszatért az égre . . . Ott csillog, keresztül villant a sötét ködön, látszik már az ezüstsugárú hold. . . . Az a sárgászöld sáv volt az enyém, azonnal felismertem. Jöjj most velem, keressük együtt a szomorú lázbeteget ! Könnyen megtaláljuk, virágos kert a házuk tája . . . Most világíts! Kezem már az ajtó kilincsén van ; csöndesen, csöndesen. Pszt . . . halkan ... itt alszik ő! — Lázas álmok már nem gyötrik, nyugodtan szendereg . . . Éjhajú tündérem, feltaláltalak, óh ne hagyj el többé 1 Légy örökre az enyém. Sivár, boldogtalan nélküled az életem . . . Csöndesen szivem, hangos dobogásod tel ne ébresz sze őt édes álmából . . . — Melletted pihen jó anyád, boldog mosolylyal suttog: „Köszönöm Istenem, hogy nem vetted el tőlem földi boldogságomat, özvegy asszonytól egyetlen gyermekét; élni hagytad az én gyémántszemű angyalomat . . . Újra vidor lesz, zengő szavú, éneklő pacsirta. . . . Szenteltessék a Te neved !

u — Imádkozzál, Isten meghallgat jó asszony, ő meggyógyul. . . Felüdültem. Zsarnoki hatalommal uralkodott rajtam az influenza s hogy még jobban bánthasson, lázamban azt láttam magam előtt betegen, akit inkább szeretek magamnál, kinek képzelt szenvedése lelkemet is beteggé tevé. 0 egészséges, vidám s ha dalra kel, versenyez a zengő pacsirtával. Göcseji,