Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 1-26. szám)

1891-03-29 / 13. szám

X. évfolyam Zala-Egerszeg, 1891. március 29. 13. szám. JJL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldiiuk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Föltámadott! Golgotlia kopár bércén három kereszt emelkedik. Mindegyiken egy szenvedő vívja haláltusáját.. Már-már mint elvérzettek néznek le keresztjükről csatájuk szinhelyére, a Kálvária vérmezejére. Az egyik dühöng, átkot szór bűnös életére. Reménytelensége a kárhozatba rántja. A másik, lelki szemei előtt lebegvén a paradicsom boldogító képe, eseng a középen szenvedőhöz — látván ennek arcán az isteni nagyság és szelídség sugárzó fényét, — hogy emlékezzék meg róla atyja országában. Az átkot szóró ajkak örökre elnémulnak. A könyörgő meghallgatást nyer. Az Isten-ember pedig még egyszer föltekint a haragos égre. Majd elvégezvén a bocsánat munkáját, fö'sóhajt: „Beteljesedett !" S meghal. Szenvedett és meghalt! Halálát az ég és föld karöltve jelzi, a természet megháborodva hirdeti, a nap a sötét felhők gyászruhájába öltözik, a sziklák megrepednek, a sírok megnyílnak, gyomruk megháborodva adja vissza a rég elhunytaknak kisérteties alakjait, akik, mint az isteni hatalom tanúi, bolyonganak a nappali sötétség rémes éjszakájában. Tehát megtörtént a végpusztulás ? Győzött a gonoszság? Elesett az igazság harcosa a pokollal vívott párbajban ? Juda oroszlánja elvesztette a csatát ? Meghalt ! Eltemettetett ! Ugy látszik, hogy Jákob unokájának lehullott királyi koronája, hogy megnyílt sírja, me^re örök, mély álom borul s hogy fel ne kelhessen, koporsójára rá hengerítették a hitetlenség kövét. Nem ! E sír, mely a halál torka lett, nem lett az enyészet ürege, koporsója a halál bevehetetlen vára ; mert eljő ide az igazság lelke, hogy felcsókolja a békében nyugvó testet, hogy elűzze a halál álmát, hogy üdvösségünk fogantatása és | feltámadásunknak reménye ténynyé váljék. Ugy lett! A ki szenvedett, a ki meghalt, az föltámadott. Szenvedése lett a mi mennyországunk díjlevele, halála életünk kapuja, föltámadása hitünk bölcsője. „Föltámadt, nincs itt!" — mondja az isteni fénybe öltözött követ Jézus sírjánál. Nekünk pedig a kath. egyház: „Alleluja, vigadjatok!" — „El Krisztus, a halál meghalt, a pokol meggyőzve, a patriarchák lelkei a limbusból kiszabadulva. (J az Isten ereje, a pokol fullánkja, keresztül szúrta a Leviáthán kigyót, mely eddig az emberiségre gyűrűzött, hogy összezúzza és elnyelje. O az élet, ő nyelte el a halált! Alleluja, örvendjetek !" A gy

Talázat égeté a szenvedő homlokát, a gúnykacaj éles fegyvere a látszólag tehetetlent a sírba kiséré, fonnyadt az emberek szivében a hit virága, csüggedés fogta el a reménykedők szivét a szikla-koporsónál, pedig ha a világ romjai alá temettetett volna is el, löltámad s kik élte napjának leáldoztánál látták megsemmisülését, csak pár napra rá hallhatták már édes bájjal csendülni füleikben amf* biztató szavakat: „Én vagyok a föltámadás és az élet." Valamint a természet csatáján a dühöngő orkánt, a dörgő villámokat, a haragos felhőket a nyugalom, csend, mosolygó cg E a fényes ívp derűje szokta felváltani : úgy a golgotliai vihar után is az isteni elégtétel derűje szállt a fö'támadás, az Üdvözítő sírjára. A föltámadás dicsősége újra visszafordítá és meggyujtá az ÜdvöJtő életének kialudt, szövétnekét, melynek égő fényével a reménység szivárványán át látjuk a titkos, de biztos jövőt, hogy föltámadunk és élünk s a halál tehetetlen leend koporsónk födelének örökkévaló lezáráj sában. I Ma, a föltámadás dicső napján, szétrongyoli lik az örök megsemmisülés hite, mint a felhő i! a fényes napsugár előtt. — Föltámadván az Ur, koporsója fölött lebeg halhatatlanságunk koszorúja. Általa sirunk fölött látjuk zöldeíni a föltámadás örökzöld tavaszát. Higyjük és reméljük, hogy ha az élet bajain átgázolunk, sokat szenvedtünk s meghalunk : egykor bizonynyal . . . föltámadunk ! ... Zalavárínelye küldöttsége Budapesten. Zalavármegye küldöttsége Muraköznek visszacsatolása ügyében a vármegye feliratát f. hó 23 án adta át Csáky Albin gróf vallás- és közoktatásügyi miniszternek és Szapáry Gyula gróf miniszterelnöknek. A küldöttségnek vármegyénk szeretett főispánjának, Svastits Benó Őméltóságának vezetése alatt tagjai voltak : Csertán Károly alispán, Eitner Sándor, Fack Károly, Hertelendy Béla, Királyi Bál megyebeli országgyűlési képviselők, dr. Bárdió György, dr. Czinder István, dr. Dunszt Ferencz, Farkas József, Gadó Mátyás, Hajós Mihály, Kiss Pál, Peczek György, Plihál Ferenc, Zakáll Henrich vármegyei bizottsági tagok. (Radocza János, kerületünk országgyűlési képviselője, betegsége miatt nem vehetett részt a küldöttségben, amit előzőleg levélben tudatott főispán őmé'tóságával.) A küldöttséget 12 órakor fogadta Csáky Albin gróf miniszter. Főispán Őméltósága a megye rendkívüli közgyűlésében elfogadott emlékirat átadásakor a következő, remek beszédben fejezte ki ezen ügyben vármegyénk közérzületét : A

1 agyméltóságií Miniszter Ur ! Kegyelmes Urunk ! Zalavdrmegye törvényhatóságának küldötteiként va gyünk szerencsések Nagymé'tóságodnak kegyes szine élőit megjelenni, azzal a megbízatással, hogy vár megyénk Muraköz részének egyházi kérdésében törvényhatósági közgyűlésünknek feliratát átnyújtva, egyszersmind tolmácsai legyünk annak a kérelemnek, a melynek ügye a hazának ügye és a melynek megoldása nagy nemzeti érdeknek elodázliatlan követelménye. Muraköz ugyanis 80,000-nyi hazafias lakosságával egyházilag a zágrábi érsekség fenhatósága alá tartozik; de mert e kapcsolat merőben ellentétes nemzeti érdekeinkkel, vármegyénk közönsége, kötelességéhez képest nem mulasztá el az 1870-es évek elején ismételten szavut emelni és Muraköznek a hazai egyházhoz való csatolását kérelmezni. E kérelme legfelsőbb érvényt nyert az által, hogy apostali királyunk ő felsége, 1875. évi novembér 24-ikén kelt legfelsőbb elhatározásával Muraköznek a zágrábi érseki megyéből kikebelezését és a szombathelyi püspöki „Zalamegye" tárcája. Késő virágzás. (Rajz.) A rózsák már régen elhullatták szirmaikat, a madarak éneke is elhangzott, jó vastag hóréteg borította a termőföldet, köd lepett el bércet, síkot, rónát a mult ősz végén, mikor a Sugár Ferkó szivében a tavasz élete kezdett fejledezni. Bizony nemcsak a fákat lepte zúzmara, meghozta azt az idő Sugár Ferkó fejére is időnek előtte ; nemcsak a völgyet boríto ta a köd sűrű tömegben, ködben úszott a Sugár Ferkó egész lelki élete, a mikor a ködfátyolon keresztül egy rózsát pillantott meg: s erre a szive elkezdett dobogni, először halkabban, egyre sebesebben s dobogott úgy, mintha belülről folyton kalapácscsal ver ték volna. Sugár Ferkó körülnézett a világban s nem tudta elképzelni, hogy vele mi történt? Csak azt érezte, hogy megszokott nyugalma elhagyta, közönyös életnézlete megváltozott. Még feltűnőbb volt ez a változás ismerősei előtt; az ügyvédi irodában, a hol ide s tova 25 év óta irnokoskodik már s a „Három hattyú" korcsmában, a hova olykor-olykor ellátogatott irnoktársaival. Sugár Ferkó, a ki reggel 7 órakor sovány ábrázatával ott szokott ülni a sárga asztal mellett s kopott kabátjában száraz, csontos kezeivel egyenletes sorban vezette a szép, gömbölyű betűket ; Sugár Ferkó egyszerre csak kezdett késlekedő lenni, elmaradozni s már az is megtörtént vele, hogy délután más aktát kezdett másolni ugyanazon ivre, mint a melyet délelőtt félben hagyott. , Síi Az irodafőnök bámult, írnoktarsai összenéztek, de nem szólottak volna főnöküknek a világért sem ; hiszen olyan jó pajtásuk volt a hosszú éveken át a teherben, a munkában. Sugár Ferkó negyven éves korában látta meg először, hogy a felhők között ragyogó csillag is van; nézte, nézte sóvárgó szemekkel ; de a sűrű ködön által sejteni is alig birta, hogy ő azt a szép csillagot nézi, hogy az a szép csillag megbűvölte a lelkét s vonzza őt magához bűvös hatalommal. Sugár Ferkó lelke ingadozni, szédülni kezdett; Sugár Ferkó nem volt többé ura önmagának. Mint a megittasult lélek nincsen mámorának tudatában, csak érez rendkívüli érzést s különös szép szinben látja a világot, de okát nem tudja s kutatni sem törekszik : úgy Sugár Ferkó sem tudta volna okát adni annak a különös izgatott, de örömteljes érzésnek, mely szivét átjárta, folyton átjárta, megremegtette estétől-reggelig kéjes, bánatos alakban. Sugár Ferkó alig ismerte az élet legfőbb boldogságát — a tiszta szerelmet. Honnan is ismerte volna ? Mikor más ifjú lélek ábrándokkal telve, zöngeményeket ir az ismeretlen ideálhoz s vágyakozással telik el szerelme tárgyát feltalálni: Sugár Ferkó üres óráiban édes atyja mellett actákat másolgatott, hogy a nagy család fentartásában atyja segítségére lehessen. Mikor más ifjú lélek rajong Themistoklessel a dicsőségért, Petőfivel, Desmuoliérs Camillal a népszabadságért — s lelkének osztályosát, a hű nőt föltalálja: Sugár Ferkó abban a korszakban, atyja halálával átvett egy Írnoki állomást — mint atyai örökségét — s gondoskodást egy terhes család fenntartásáról. Hiven teljesíté kötelességét, félbe hagyta tanulmá nyait a mindennapi kenyérért; magával törődni nem volt sok ideje, nem is igen tette; dolgozott szolgai munkát, másolgatott anyjáért, testvéreiért. Hosszú éveken át testvéreit szárnyukra bocsátá, anvját eltemette, magára maradt. Nem lett szabadabb, mint megelőzőleg volt. Megszokták már őt is, megszokta ő is az egyhangú munkát. Nem volt vágyakozása magasabbra törni, szárnya meg volt törve. Az ügyvédi iroda, melyben atyjától örökölt irnokoskodását folytatta, meglehetős távol volt főnöke lakásától. Néha megtörtént, hogy egyes iratokat a házhoz kellett vinni aláirás végett. Ezt a munkát olykor Sugár Ferkó végezte. Közönyös volt rá nézve az is. Teljesítette egykedvűen, mint mindazt, mit az élet baja reá kötelességül rótt. Nem figyelt, nem kémlelt, hireket nem hordott. A főnökné toillettjei, a drága bútorzat őt ép oly kevéssé érdekelte, mint az inasok perpatvarkodása, a szobaleányok pillantásai. A mult őszön egyszer aztán az történt, hojy a mint a cselédszobán keresztül a salonba lépett: szende, mosolygó arcú, ifjú lány sielett elébe, elvette a sürgősen hozott iratcsomagot, hogy ő majd átadja atyjának, a mint haza jön. Sugár Ferkó ismerte a leányt — fönöke leányát — kis gyermek korában, mióta azonban a nevelőintézetből haza került, mióta viruló hajadonná fejlődött: azóta rem látta. Meghajtotta magát egy járatlan ember félszegségével, úgy mint főnöke vagy más akárki előtt tenni szokta s távozott. — De az az édeskésen csengő hang folyton visszahangzott a fülében, talán-talán még bennebb is hatott. Sugár Ferkó ettől a naptól fogva erős változást érzett önmagán. Izgatott, nyugtalan volt, nem ment a munka, ugy mint régebben, nem tudott nevetni irnoktársai tréfáin, pajzánkodásán; nem kereste fel esténként megszokott szórakozási helyét, iukább magánosan merengett, gondolkozott. S mikor társai szórakozottságán nevettek s változásának okát keresték ; ő maga is érezte, hogy igazuk van, de a lelkében földtámadt indulatokat, lényének változását nem tudta megmagyarázni önmagának sem. Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva.