Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 1-26. szám)

1889-04-21 / 16. szám

VIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1889. ápril 21. 1(>. szám. 1, t i es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiUritink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A kereszténység nagy napjai. Az emlékek, melyeket a hálás utódok nagyjaiknak állítanak s az emlékünnepek, melyeket a végbevitt nagy hatású események megörökítésére szentelnek, nemcsak hasznosak, hanem szükségesek is arra, hogy azok láttára egyrészt a szép, jó és nemes iránti élénk törekvés ébresztessék föl a kebelben, más részt a nagy férfiak példája, mint világító fáklya álljon az utónemzedék előtt, melynek fénye elme világát növelje s melege keblét a nemes tettek utáni törekvésre hevítse. Ilyenek a lefolyt napok, melyek a katholika egyház leggyászosabb, de egyúttal a legszebb emléknapjai. Consummatum est! Beteljesedett! — hangzik az egyház belsejében. A harangok, melyek máskor oly szívreható, nielaneholikus hangon hívták a hivőket imára, elnémultak, gyászlepel borítá a máskor dicsfényben uszó templom téréit, melynek közepén a fehér kereszt szívrázóan susogja a belépő felé : „Mementó mori! Emlékezzél meg a halálról!" Az összekuszált oltárok ékeiktől megfosztva, a siralmas dallamok, melyek Jeremiás szívet szaggató fájdalmainak viszhangjai, megrázzák még ama rideg szíveket, is, melyeket a modern vallásközöny a hitetlenség kérgével vont be. Amily megrendítő azonban e gyászos hitvány, ép oly vigasztaló is. Megrendítő, hogy az igazság és felvilágosodás csak a hirdető Mesterének drága élete árán nyer győzelmet, örvendetes és vigasztaló azonban mégis a győzelem; mert a szellemi sötétség súlyos békóit lerázván, az emberiség erkölcsi életére új hajnalfényt derít, melynek bíbora áthat kelettől nyugotig, északtól délig s bevilágosítja az embervilág még ama téréit is, hol eddig a fölszabadulásnak reményt ébresztő sngára idáig még soha sem derengett s oly 1 átalakulásnak vetette meg biztos alapját, melyhez hasonlót a szellemiségben eszközölni ez ideig még egy reformátornak sem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert a többiek a rögtől, melyhez származásuknál fogva lebilincselve valának, nem birtak teljesen fölemelkedni s valahányszor szárnyra kelt szellemök, az anyagiság ismét csak magához voná azt, ami hozzá tartozott. Csak az emberiség Megváltója tudta magáról teljesen lerázni azt, ami a göröngyhöz vonhat, midőn ama nagy jelentőségű szavakat mondá: „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, a többi majd megadatik nektek." E mondásával az ember szellemi hivatását jelölé ki. Máskor ismét felfelé irányozá az ember figyelmét eme szavaival: „Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyánk tökéletes!" E mondásával reá mutatott arra, hogy az ember főlényét szelleme alkotja, melynek kiművelése az erények gyakorlata által s megtisztítása a gyarlóság szennyeitől képesít bennünket arra, hogy fölemelkedhessünk ahhoz, akitől létünk ered s úgy, amint onnan leszálltunk! Sok megfontolni valót nyújtanak már e mondatok is Magukban foglalják mindazt, amit a modern államférfiak most nagyon szeretnek ajkaikon hordani, hogy t i. nincs különbség téve ember és ember között. Vagyon, rang, állás nincs kiemelve, általános és közös a tan, mint közös hazája valamennyinek a nagy világ. Leszállítja trónjáról a királyembert s oda állítja a koldus mellé az „egy atyának gyermekei vagyunk" tannal s az atya fogalmába azon viszonynál fogva, melybe az emberiséget egymáshoz helyezi, bezárja a testvériség édes fogalmát; mivel az egyenlőség csak akkor válhatik az emberiség kebelében testté, ha a testvériség édes érzelme fiizi össze az egymás mellé állított egyedeket. Szebb tanokat, emberiesebb eszméket, fönségesebb elveket még egy reformátor sem hirdetett, mint a Megváltó s hogy a szó, mely isteni ajkairól elröppent, benső meggyőződésének volt legigazibb hirdetője, beigazolá azzal, hogy vállaira véve az áldozatfát, maga vivé fel a Golgothára, hol vértanúságot tett világgá bocsátott tanainak igazsága felől s mindenért mindenét, önmagát adta áldozatul. Amint azonban a lappangó tűz végre is kitör s mint fényes lángoszlop piroslik a magasban ; amint a tiszta igazság is lassanként behatol a mélyebben gondolkodók körébe, hódít nyomról-nyomra s végre győzelmesen emelkedik ki szerény rejtekéből: az isteni ember, miután tanainak égi eredete természetfeletti módon is igazoltatott, elhagyá a porhüvelyt s mint előre megjósolá, dicsőségesen emelkedett ki — elleneinek nem kis bámulatára — sírjából. Ily emlékünnepeket ülünk most, melyeket a szent napokhoz méltólag csak úgy fogunk megülni, ha az isteni Megváltó által hirdetett s az egész világon oly gyorsan elterjedett fenséges elvek igazságait elfogadván, a felszabadulás birtokában a testvéri szeretet édes láncaival egymáshoz fűződve levetjük magunkról azt, ami emberi s az Isten fenséges képét egymásban fölismerve s méltányolva, a közös jón, mindnyájunk javán s boldogulásán őszinte szívvel dolgozunk. Közegészségügy. Dr. Manyin Károly megyei főorvos a meqye területén március hónapban észlelt közegészségi állapotról és egyéb, a közegészségügyet érdeklőkről a következő jelentést terjesztette elő a közigazgatási bizottság április havi ülésén: Időjárási viszonyok. A hónap elején meglehetős hideg időjárás uralkodott úgy, hogy az első nyolc napon a középhőmérséklet mindig a fagypont alatt volt ; még a hónap közepén is viharos éjszaki szelek néhány napra igen lehűtötték a levegőt, utóbb azonban mérsékelt melegségű napokat élveztünk. A feljegyzett meteorológiai észleletek szerint a léghőmérsék maximuma volt + 15°C, minimuma — 14.2"C, havi közép + 2.7"C; a légnyomás minimuma 760.2 in m, minimuma 734.9 m m., havi közép 750.2 in nt. A ned„Zalamegye" tárcája. A piros kendő. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. I. — Megmondtam, hogy ne gombolits azután a Csöndör gyerek után. A szeme székje se jó áll annak. Ágról .-szakadt, koldus is hozzá még. Se országa, se hazája, se famíliája. Isten tudja: ki lendéje. Ilyen embert csak nem tűrhetek meg körülötted. Takaros vagy, módos vagy; neked tisztességes szerencséd is akadhat; nem kell aféle országfutó népségre vetni szemedet." Ilyképen mérte az atyai szententiát Galambos Mihály uram az ő gyönyörűséges Erzsikéjének, ki mindezeket vérbe borult arccal hallgatta s mikor látta, hogy apja nem akar többet mondani, akkor őzike télénkséggel emelte föl két könyben uszó szemét, s olyan sziklát indító esedezéssel nézett azokkal haragvó apjára, mintha azt mondta volna néma fájdalmában : „hát sírba akarsz vinni édes apám?" Az apa is észrevette, megértette a leány mindent mondó tekintetét. Es azzal, hogy sarkán fordulva ott hagyta Erzsikét, a néma kérdésre azt mondta: „inkább a sírba, mint Csündür Pista karjai közé." A bánatos lány egy ideig réveteg szemmel nézett távozó apja után. Szemeiből sűrűn omlottak a forró künycseppek s fényes nyomot hagyva, gördültek végig alabastrom-fehérségű arcán. Majd fölkelt s kiment kertjükbe. Elbujt a rózsalugas rejtekébe s ott sírdogált. Kigondolta ott egyedüllétében százszor is, ezerszer is, hogy őt milyen nagyon megverte az Isten azzal, hogy gazdag ember lányának teremtette. I la az ő apja is szegény volna, mint akárhány leányé; ha nem volna módos ember, ha nem viselné az üreg bíróságot: menynyivel künnyebb volna az ő szivének is. Azt szerethetné nyíltan, annak adhatná szivét, kezét, akit Isten rendelt neki. Akkor nem szólna bele senki dolgába. Ha megkérné Csündür Pista, aki olyan derék, olyan munkás legény: szives-ürümest odadnák neki. l)e így mivel szegénynek a jó Isten csak jó szivet, két munkás kezet adott, azt mondják, hogy az nem elég. A szegény legénynél már azt kérdik- honnan jött? ki volt az apja? ki volt az anyja? A szegény legény ne vesse szemét gazdag lányra; a gazdag lány ne szeressen szegény legényt. Hát mondta ezt valaha a jó Isten az embereknek ? Soha. A rózsalugas tetejébe csicsergő fecskepár szállott. Erzsike fölvetette rájuk bánatos szemeit s úgy elnézte, úgy elhallgatta azokat. Azok is azt csicseregték (olyan szépen megértette az epedő lány), hogy csak szeressétek egymást. Lám nekünk sincs vagyonunk, nincsen gazdagságunk s mégis milyen szépen megélünk. Szeretjük egymást és dolgozunk napkeltétől napestig. Együtt építjük hajlékunkat, ami csak éppen akkoráeska, hogy nagy tigygyel bajjal férünk meg benne és mégis olyan mindent adó boldog tanya az nekünk. Az a mi ürömünk, boldogságnak tanyája, az a mi mindenünk. Ott osztozunk örömünkben, ott osztozunk fájdalmunkban. Sem a jólét, sem a vész, sem a vihar hűtlenné nem tesz minket ahhoz. Ha elutazunk s megint visszatérők ; fölkeressük ; javítgatjuk; újra belevonulunk és boldogok vagyunk benne. Ezt csicseregte a rózsalugas tetején a szerelmes fecske-pár. Megértette azt az epedő lányka az utolsó betűig. És föltette magában, hogy ő is lemond mindenéről, ott hagyja apját is, de Csöndül- Pistától el nem szakad soha. De miért is oly kegyetlen az ő apja? mért nem érti meg szive nagy fájdalmát? Ha jó anyja élne, talán másként lenne minden. Annak elmondaná lelke legtitkosabb gondolatát is; annak megmondaná, hogy Pista nélkül nem élhet, hogy neki nem kell vagyon ; adják azt másnak, csak szivét ne tépjék szét. Mikor az ő neki mindene! Elmondaná azt mind az ő édes jó anyjának, ha élne. Lehetetlen, hogy annak ínég ne esnék rajta a szive s talán az majd okos szóval, szép beszéddel enyhítené édes apja haragját s nem kellene annyi keserves könyet ejtenie. Csakhogy a jó édes-anya már két hosszú esztendő óta kunt pihen a temetőben. És a holtaknak olya* kevés dolguk van az élők ürümével, bánatával! Szegény Erzsike is jól tudta, hogy hiába sohajtoz jó édes-anyja szelleméhez; az nem segíthet szive nehéz terhén; hanem azért mégis olyan jól esett neki ha kikiment a temetőbe s ráborult azokra a hideg hantokra, hogy elmondja panaszát, kiüntse a szivét. Most is fülkerekedett sa kertek alján sietett ki a temető felé. A kertaljai út sűrű ákác-sora elrejtette őt a mezőn dolgozók szemei elől; bátran haladhatott a temető felé. Oda ment anyja sírjához; térdre omolt annak egyszerű fejfája előtt s üsszetette két kezét a szive felett, mintha attól félt volna, hogy kiszakad az. Elkezdett ott síri hangon beszélni ; a jó Isten tudja: mit. Talán mindent, amit egy ártatlan ajak édes anyja sírja fölött panaszos imába foglalhat. Csak az utolsó szavakat lehet hallani, mert hangosan mondta fölkeltébén' : „Küldj segélyt édes jó anyám, hogy enyhüljön apám haragja !" A síron szép jázniinbokor állott. Az utolsó szavakra csendesen elkezdett a siró, zokogó leány felé bólintgatni, mintha azt mondta volna: „meglesz leányom, meglesz." Erzsike közelebb lépett a némán hajlongó virágtőhöz s könnyebbülten sóhajtva lehajolt, egy levelkét szakítva arról. Ebben a pillanatban a temető melletti szántóföld ről gyönyörűn csengő dal rezgett be a temetőbe. Ugy végződütt az a dal, hogy : „Éj, haj ha megtiltják Százszor is : Knyém leszül. kedves rózsáin, Akkor is !" Erzsike megrezzent s kigyúlt arccal sietett a temető azon része felé, honnan a dal hallatszott. Csündür Pista, a jegyző kocsisa, szántogatott ott. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.