Zalamegye, 1883 (2.évfolyam, 26-52. szám)

1883-07-29 / 30. szám

II. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1883. junius Ii. 29 . szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft.. Negyedévre I ft. Hirdetmények: hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdíj 30 kr. Yvilttér petitsora 12 kr. n\r i 1 SS JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez k iildendők. Bérmentetlen levelekét esak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem klildlink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Alakítsunk megyénkben szabadságharc szobor bizottságot. Ajánlva a f lió 30 iki megyei közgyűlés becses figyelmébe. — Közel egy éve, hogy az ország szivének, a minden szép-, nemes- és jóért oly lelkesülten küzdő fővárosnak törvényhatósági bizottsága elhatározta, liogv az 1848/9. évi szabadságharcot, ezen nemzeti történelmünkben Klió által arany betűkkel feljegyzett epochális eseményt, hazánk fővárosában felállítandó emlék által fogja megörökíteni és e szobor leleplezése képezendi hazánk ezredéves fennállási ünnepének egyik legfontosabb mozzanatát. E szobor fogja hirdetni a késő utódoknak az akkori fél istenek titánszerü harcát, melyet a honszeretet lángoló érzetétől lelkesítve, a mindent eltiporni kész önkény és a szabadságot megsemmisítéssel fenyegető zsarnokság ellen vívtak, mely harcnak hallatára hevesebben lüktet a honfiszív és melyről tisztelettel párosult bámulattal emlékezik meg az idegen. És méltán! Mert az 1848/9. évi szabadságharc társadalmi és politikai átalakulásunknak azon dicsőségteljes mesgyéje, mely a kiváltság és szabad demokratikus társadalom, a tized- és «zabadtold, a censnra és sajtószabadság', az arisztokraktikus rendi alkotmány és parlamentális felelős kormányzat között — egy szóval a nyers erő szolgálatában álló középkor és a szabad eszméket tárt karokkal üdvözlő új kor között epochális határvonalként domborodik ki. Ep azért, bár tagadásba nem vesszük, hogy vannak ezredéves multunkban események, melyekhez fénvlőbb dicsőség, vagy sötétebb gyász emléke fűződik, de a magyar királyság megalakulásától kezdve hazánk történelmében nem találunk nagyobb, a messze jövőbe kiiiatóbb és mintegy forduló pontot képező történelmi eseményre. E szobor lesz élő tanuképe, hogy a magyar nemzet a szabadságért nemcsak lelkesülni tud. hanem a viszonyok- és helyzethez mérten tud és akar érte áldozatokat is hozni. Budapest fővárosa kijelelte az utat, midőn egyhangú lelkesedéssel a szabadságharc-szobor költségeire 25 ezer forintot ajánlott fel s egyúttal a lehető legszélesebb körű gvíijtés vezetésére, a szobor mintájának elkészítésére és a felállítási hely kijelelésére nézve javaslattételre, szóval a kivitel iránti intézkedéseknek részbeni megtételére, részbeni előkészítésére és javaslatba hozatalára számos tagú és tekintélyes férfiakból álló bizottságot küldött ki. E bizottság, — melynek elnöke Grerlóczy Károly, Budapest főváros első alpolgármestere, helyettes elnöke pedig megyénk szülötte, a közügyek terén előharcosként szereplő Királyi Pál, lázas tevékenységet fejt ki az országos mozgalom megindítása tárgyában, már felszólította a 63 megye, 25 szab. kir. es önálló törvényhatósággal biró, valamint a 107 rendezett tanácsú város hatóságait területükön gyűjtő bizottságok alakítására. Hangsúlyozza egyúttal az országos szoborbizottság, hogy a családfők által szándékolt adományok akként osztandók meg és jegyzendők a gyűjtő ívre, hogy abban a család minden egyes tagja, örege és apraja, adakozóként szerepeljen és a szobor felállításához még a legcsekélyebb adománynyal járultaknak nevei is az ezredéves ünnep alkalmával megjelenendő „Nemzet könyvé"-be felvétessenek. Ez ideig- 37 megye, 15 önálló hatóságii és 49 rendezett tanácsú város alakított gyűjtő bizottságokat, a mi annyival is inkább örvendetes, mivel ilykép a felkért hatóságok közül felénél több buzgolkodik a nemes eszme megvalósítására szükséges összeg előteremtése körül. Tudtunkkal Zalamegye e gyűjtő bizottságot még nem alakította meg. ÍS ép az volt az egyedüli ok, hog\ közvetlenül a legközelebbi rendkiviili közgyűlés megtartása előtt hívjuk fel a t. köztörvényhatóság becses figyelmét ezen legszentebb ügy hathatós támogatására. Zalamegye szép múlttal dicsekszik. Sok nemes, az utókorra messze kiható eszme diadalra, juttatásánál vezérszerepe volt. E megye nem tagadhatja meg dicső múltját, nem jöhet ellentétbe önmagával s ép az okból erősen hiszsziik, hogy a jeles és országos hirre jutott elődök által kijelelt helyes uton fognak haladni a derék utódok is és meg fogják alakítani a megyei kö z p önti gy üj tő b i zo11 ságo t, ine 1 y ne k feladata lesz a budapesti országos bizottsággal érintkezésbe lépve a, legszélesebb k ö r ii g y ü j t é s f o g a n a t o s í t á sa végett szükséges intézkedések niegt éte le. Itt az ideje bebizonyítani, hogy nemzetünk ezredéves fennállása ünnepével epen úgy ragaszkodunk és oly tekintélyes számmal járulunk filléreinkkel áldozva — alkotmányos szabadságunk emlékszeríí megörökítéséhez, mint hoztuk áldozatunkat vért sem kiméivé akkor, midőn azt veszélyben láttuk és tudtuk. Ne legyen egy kunyhó se, mely fillérét a szabadság oltárára nem hozná ! Csak ekkor lesz joggal felirható a szoborra: ,,.Emelte ZMaqparország szabadságszerető népe!" E könyv létesítésével a bizottság a külföld, az egész müveit világ előtt, fényes bizonyítékát akarja adni annak, hogy az alkotmányos szabadságért élni halni tudó magyar nemzet, habár fátyolt vetett is a multakra, ma ép úgy tudja méltányolni, de sőt filléreinek az emlékszerű áldozatra hozatalával szentesíteni is a történteket s egyúttal a jövőre is a szabadságérti lelkesülésének és áldozatra készségének legfényesebb bizo11yitékát szolga 1 fatj a. ü lH Álom vagy valóság? Késő éj jel ócska cséza döcög a homokos országútonAz éj uh setét hogy neui látni öt lépésnyire. \ égre azonban egy fordulónál halvány világosság hinti sugarait egy ház ablakaiból, a melyet néhány másodperc alatt elérve, megállapodunk s felhangzik a kocsies szava: „megérkeztünk, itt a vendéglő, tessék kiszállani." Ftitársannnal kétkedve fogadjuk e különben várva várt felszólítást; mert körültekintve, nem látunk semmit, neiu a házakat, nem az utcát, a miből megtudhatnék, hogy csakugyan megérkeztünk. „Nos hát ha itt van a vendéglő, hol van a város? kérdem a kocsistól — hisz nyomát sem látni? „Itt benne vagyunk kérem, még pedig a főutcán" hangzik a válasz. Töprenkedve a felett, mi oka lehet annak, hogy nincs világítás, váljon vihar oltotta-e ki a lámpásokat, vagy a légszeszcsövek szorultak-e meg? betérünk a vendéglő éttermébe, hol egy álmos pincér közeledik felénk. .,llát a sötétség országa van itt"? kérdem a pincért. ..Nem uram, hanem nyár van" felel az egész nyugodtsággal. „Mit. bolond gombát evett, vagy alszik, hogy a nvarat emlegeti, hisz nem a hőség miatt panaszkodtam" ? riadok reá. „Igen kérem, de nyáron nem világítunk, csak télen, ha holdvilág nincsen" válaszol a pincér. ..Hja vagy úgy? Aztán miért nem vilgitanak nyáron, mi? Mintha nyáron, vagv télen, ha holdvilág van is. nem lenne, kivált borult időben, sötét. S a hold nem világit estétől reggelig! N agy maguknál másként van talán- ? „Kérem sokba kerül nagyon, azért az elöljáróság nem hagy olyankor világítani". „No hiszen különös gondolkozású elöljáróságuk lehet maguknak; ezek aligha tudják, mi az a kényelem, s m't kíván a mai kor, a haladás? S ha nekik nem kell a világítás, hát a városi közönséget csak tekintetbe kellene venniük, no meg aztán idegenek is csak megfordulnak a városban ? Es nein tudják azt sem, hogy a sötétség a legjobb szövetségese a gonosz embereknek, vagy itt tán nem történnek betörések"? „I)e bizony kérem, nem régiben is az egyletbe, aztán meg itt közel két boltba akartak betörni, odább meg egy ház kapu jába raktak tüzet, s utazók és idegenek is szoktak jönni és bizonyos is, hogy jobb lenne ha világítanának, de hát még sem te-zik azt." „No biz ez széj) dolog; de hát nem tartozik reánk. Adjon valamit enni és inni" mondom a pincérnek, mi azonban hamarosan megtörténvén, elkezdtünk jóizüen falatozni. Eközben jókedvű zaj hallatszik az utcáról, majd bedöntik az ajtót s bejön néhány városi polgár kinézésű ember. „Huh! be kutya setét van. az ember az orra hegyét sem látja, pincér bnrt ide" szól közülök az egyik. „Már az igaz — mondja a másik — cudar egy setétség van, talán a világ vége közeledik, neki mentem ennek a fene karfának is, dejszen nem is tudom ára, hogy minek kellett az urakra hallgatnunk s fákat ültetnünk ide az utcára, az is csak a mi zsebünkre megy, pedig szegények vagyunk mint a templom egere s nem győzzük a kiadásokat". „Igy ni! — mond ez előbbi a pincérnek, ki a bort hozza — hát ezek az urak talán most jöttek"? „Igen most jöttünk — válaszolom neki, meghallván a pincérhez intézett kérdést, — s én is a sötétség felett boszankodtani; mert nem csak az orrom csúcsát nem láttam, hanem még a várost sem találtam sehol. De hát miért is nem világítanak-? „Di' ugyan minek? — felel az egyik. — látja az úr, én azt tartom, hogy a napvilággal kell járni; szürkületkor kelek s alkonyatkor már lefekszem, most is ' csak esetlegesen vagyok fenn ily későn, a komámnál voltam paszitán, s ezek a cimborák elcsaltak a korcsmába. Lássa egy esztendőben csak egyszer történik ez, hát minek kellene nekem világítás" ? „Hát nincs más, ki a városban laknék"? elleti vetem én. „Igaz uram — mondja egy másik — de én még a legnagyobb sötétben is elbotorkálok, megszoktam már nagyon, s ha megké. '111 a hegyen, vagy a korcsmában, bezzeg nem is kell nekem akkor világítás"! „De mindenki csak nem szokta meg a setétséget, aztán idegen is vetődik ide" válaszolok neki. „Már bizony én is csak azt tartom, vág közbe egy harmadik — hogy nem kell világítás, mi csak megvagyunk, az idegen pedig utazzék nappal, ne éjjel, akkor még ki is rabolhatják, de nem is kell nekünk az idegen, azt mondom én, mert elveszik előlünk a kenyeret s drágítják az életet". „Nos lássa uram, — mondom neki - öli is azt tartja, hogy a setétség alkalmat ad s bátorít a gonoszságra, de hisz akkor itt bent a városban is kirabolhatnak vagy leüthetnek bárkit" ? _.Mit uram! szól megütközve az első — azt csak nem merik velünk, a város atyáival tenni, hisz rögtön statáriumot tartanánk s akasztófát állítanánk fel, a mi ugy is már régen kellett volna; inert az urak most futni engedik a zsíványokat s úgy bánnak velők, mint ha édes gyermekeik lennének, elég cudarság ez, tennünk kell ezen, azt mondom én." „Már tudja uram, — szól közbe álmosan a negyedik a ki nem lát, az vigyen lámpát, aztán nem is akarunk ám mi saját pénzünkön a lumpoknak világítani.

1" „De hát lássa — felelem neki — nagyon alkalmatlan dolog ám az, hogy az ember mindig lámpát cipeljen magával, meg nem is tudja mindig előre az ember, hogy mikor marad későre, s aztán nein csak a lumpok ám azok, a kik nem feküsznek le a tyúkokkal, hanem minden tisztességes embernek jól esik az egész napi fárasztó munka után kissé szórakozni s az estét társaságban eltölteni." „Hja uram. felel az vissza — ha az ember véletlenül elmarad, olyankor már csak legjobb bevárni a reggelt. „Hisz az csak az igazi korhelység, s aztán ki végzi akkor a más napi teendőket, ha az ember fáradtan s