Zalamegye, 1883 (2.évfolyam, 26-52. szám)

1883-07-22 / 29. szám

II. évfolyam Zala-Eger szeg, 1888. julius 22 29. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A magyar termelő kisbirtokosság. A föld népének nyomorúságos állapotáról si.k panasz hangzik napjainkban. A vagyon pusztulása, mely a nemzet zömét képező földmíves osztál v jólétét támadta meg, méltán rájok irányozza a figyelmet, s illetékes körökbe is utat tört magának a gondolat, hogy megmentésükre kell tenni valamit. Vannak bajok, melyeket nem kell gyógyítani, segít rajtuk a természet ereje, s megszűnnek maguktól; de van olyan baj is, melynek ha idején elejét nem veszszíik, tova harapódzik s olyan kór fejlődik ki belőle, melynek nincs orvossága. Hogv a társadalom ilyen életerős test-e, melv minthogy alapjában egészséges, kiforrja magát és rendes érverése visszatér? vagv olyan, mint a melyet a kór megtámadott és így orvosolni kell azoknak, kiket az illet? — olyan kérdések, melyek mindegyike körül számosan csoportosulnak. Vannak, kik az által, ha rövid időközökben vándorol a kis birtok kézről-kézre, nem látják veszélyeztetve az állani érdeket; mások az otthont mentesítő tör vein' behozatala mellett emelnek szót, melv — mint Amerikában tény..jeg foganatosítva, van a kisbirtok egv részét volna hivatva a végrehajtás alól mentesíteni. \ annak végre, kik azt tartják, hogy az egyén boldogulása az egyéni tulajdonokban rejlik; a kinek életre képesítő tehetségei nincsenek, hiába eső törekv és volna, ha rajta segíteni akarnánk. .Midőn ezen napirenden levő kérdéshez szólunk, teszsziik ezt azért, mert a termelő kisbirtokosok emelkedése a közérdek szempontjából igen kivánatos, de meg másrészt azon rokonszenvből is, melv et a jó magyar nép valóban megérdemel. A kis birtoknak egyik kézről a másikra való rohamos átmenetele állami szempontból igaz. hogv nem eshetik kifogás alá addig, mi«a népmozgalmi adatok szaporodást tüntetnek fel. s a termőföld nem hever parlagon, mert ez esetben fennállása nincs veszélyeztetve, anvagi hátrányt sem szenved, inert közegei megtalálják a birtoktulajdonost, ki az államadót űzetni tartozik. De kifogás alá eshetik a magvar állani szempontjából akkor, ha a népességi aránv megmarad ugyan, de a magyarság kevesbedik. Pedig a legutóbbi népszámlálás ezt a képet tárta elénk. Lehet-e remélnünk, hogv azok. kik a magyarság lábai alól kisiklott talajt elfoglalták, testestől, lelkestől a mieink lesznek? Nincs jogunk fölöttük pálcát törni, de annvi bizonyos, hogy igen örülnénk, ha aggodalmaink feleslegeseknek bizonyulnának. Az otthon mentesítése igen egészséges gondolat, s ha létesül, hivatva lesz jelentékenyen hozzá, járulni a magyar társadalmi viszonyok javulásához; mellette küzd némileg- az egyenlőség elve is, mert ha nagybirtoknál fennállhat a majorátus, — a hivatalnoknál egy bizonyos összeg mentesíthető a végrehajtás alól. miért ne jöhetne ugyanezen tekintet alá a kisbirtokosnál is legalább egy olyan földterület, melynek művelése á családot az elpusztulástól megmenti? Nem lehet-e joggal feltenni azt is, hogv a fiuk vagy unokák közül találknzliatik megint egv, ki apái sorsán okulva szorgalma és munkássága által vissza szerzi az elkótyavetyélt birtokot, s a szűkölködés helyébe jólétet teremt. Az otthon mentesítése elé akadálvr vet ugyan a birtok feldaraboltatás mostani elve, de nem olvant, mely- legyőzhető nem volna. Az egyéni szabadságba is bele ütközik, a mennyiben az önrendelkezési jogot némileg korlátozza, de a közérdek ez esetben oly fontos tényező, hogy vele szembe egyesek magán érdeke alig jöhet számításba. A hitel is változást szenvedne, a mennyiben esak egy bizonyos mértékig volna a birtokhoz kötve, azontúl pedig a személvhez; de ez sok esetben igen jótékonyan hatna; a hitelező ellen az uzsorának szabna határt, a kisbirtokos meg jókor észre venné, hogy szűk térre szorítva csak megfeszített szorgalom által tarthatja fönn magát, munkáját gyiimölesözővé tehetné a megmaradt birtokmininmnion, s a körülmények kényszeríti i hatalma alatt talán oda vihetné a dolgot, hog\ személves hitelre tenne szert. El kell ismernünk, hogy az egyén boldogulásának megbecsülbetlen kelléke az életrevalóság, mert aki az élet küzdelmeinek elviselésére szükséges erőt önmagában keresi fel és találja meg, önbizalma által már félig megnyerte a győzelmet. Sajnos azonban, hogv a mi földniivelő osztályunk il\ magaslatra még sok vidéken nem emelkedett, vagy részben a mostoha v iszonyok miatt, mely nevelésére befolyással voltak. Az iskolák hiánya okozta, hogv az írásban járatlanok maradtak, szellemi látókörük nincsen, gondolkodásuk röghöz tapadt és mivel a becsületesség alapjában meg van bennük, hiszékeny'ségük kiszolgáltatja őket a lelketlen üzéreknek. Ez azután bizalmatlanná teszi minden iránt, s s csak nagy türelem és erőfeszítés mellett lehet rávenni, hogy anyagi és szellemi előmenetele érdekében áldozatot hozzon. De ez nem elegendő ok arra, hogy sorsukra hagyjuk őket, hanem inkább kötelességünk közremunkálni, hog\ lisztultabb látókört nyerjenek, s mivel ők hátramaradottak, gyermekeiken valósítsák meg a költő óhaját: „Legyén minden magyar utód, Ivülömb ember, mint apja volt." E sorokból kivehető volt, a mit itt ki is fejezünk, hogy az otthon mentesítésének tervbe vett behozatalát bár megvalósulása még távol van melegen üdvözöljük. Nem azért, mintha ez a jólét emeltvüje volna, hanem inert sürgetően int a szükség, hogy a magvariág érdekében gát emeltes.iék a kisbirtokosok pusztulásának és mivel mi azoknak minden szüntelen máskézre való vándorlását érdekünkkel ellentéteseknek ismerjük, az önhibájukon kiviil nem elég leleményeseknek maguk sorsára hagyását pedig a humanismussal megegyeztetni nem tudjuk. A csikós bojtár. — Beszelv. — Kováts Gyulától. Alkonyodik. A nap utolsó sugarai is bucsut vesznek a távoli hegyek ormaitól; a mezők és erdők kedves dalnokai éji szállásukra vonulnak; a haza felé tartó munkások vig dalától visszhangoznak a bércek ! Leszállt az est . . . s holló szárnyaival elfiidé a vidéket. Minde n elcsendesült; csak néha hallatszik még a mcszszo távolban legelésző ménes kolonipja, vagy a haza felé hajtó pásztor mélabús furulyázása. A távoli falvak templomtornyaiban estimára kondul a harang. Nyugodni készül az egész természet. Mindenki alszik. Csak amott a réten, lellobogó pásztor-tűz mellett, botjára támaszkodva. gondokba merülten virraszt a csikós bojtár. Nagy lehet bánata; mert bár a közeli tanya kakasai már a/, éjfélt hirdetik, Pista bojtár még mindig egy helyben állva mélázva tekint a sötét égbe. Merengéseiből fölriasztja a tűz mellett fekvő gazdája: „Mi bajod öcsém! hogy ugy be bámészkodni ebbe a koromsötétségbe. Talán baj van a ménesben, vagy megcsalt a szeretőd?- De Pista, mintha nem is neki szóltak volna, elhagyja a tii/.et, s pár perc múlva egy gyönyörű pej csikót kezd nyergelni. Talán szegény állat is érezte gazdája bánatát, trüszkölt, kapált első lábaival; türelmetlenül várva, hogy szélvész-rohanással el vihesse gazdáját oda. Ind bánatos gondolatai száguldanak. „II a készüsz öcsém! tán csak nem gyilkoltál, hogy szökni akarsz?" l)e be sem végezhette az öreg szavait, már Pista bojtár tova vágtatott pej paripáján. .,Xi csak la! még nem is felel!- Boszankodik magában az öreg; kíváncsi vagyok, merre viszi utja! Felkelt az öreg számadó, hogy kilesse merre megy bojtárja. De a setét éjben csak addi g láthatott, meddig a tűz világított, a rét pedig süppedős, s így hangokat sem hallhatott. Hogy hiába ne legyen fáradsága, néhány darab fát tett a tűzre, s ismét lefeküdt. Alig tette le fáradt tagjait, újból édes álom zárta le pilláit. Ezalatt sürii sötét köd ereszkedik alá az egész vidékre, malvnek leple alatt tajtékzó paripán egy lovas vágtat keresztül a rónán. Pista ez, ki magára hagyva lovát, száguld tüskén bokron keresztül egyenesen a Tisza partja felé. Egy sötét gondolat hajtja, mely nem hagyja nyugodni sem éjjel, sem napal, hogy megcsalta Zsófija, szíve bálványa, az öreg halász leánya, kit ugy szeretett, mint életét, vagy annál is jobban és most azt beszélik, hogy pelyhes állu urti jár a házukhoz. „De ki lehet az, ki elcsábította, ki elszakította tőlem egyedüli boldogságomat; ezt megyek el megkérdezni tőle. S ha megtudom, akkor a nagy ur isten le gyen irgalmas neki!" Igy tépelődve Pista egy füzeshez ért, melynek túlsó végén állt a halász-kunyhó. Itt leszáll lováról, s a füzesben egy berekfához köti; ő pedig lassan, mintha lopni menne, a legkisebb zörrenést i^ kerülve a kunyhóhoz csúszik. Síri csend mindenfelől . . . Semmi nesz, csak a langyosan lengedező déli szellő játszik a fűzek zöld leveleivel ; de Pista sötét gondolatokkal eltelve nem hall egyebet, mint saját szive dohogását. — A köd is oszlani kezd. s vékony fátvola alól lassankint előbuvik az ég kék azúrján teli fényében uszó hold, bágyadt sugaraival megaranyozva a kunyhó kisded ablakát. Pista síri csendben az ajtóhoz ér s lassan, alig hallhatólag besúgja a kulcslyukon-: r Zsófik ám jöjj ki egy szóra!" . . . Válasz helyett halk suttogást hall .... rémséges való sötét gondolata villan át agyán > hirtelen berúgja a kunyhó ajtaját. S imc a hold ragyogó fénvénél nagy bámulatára látja, hogy Zsófiját átölelve , tartja a szomszédbéli földes úrfi. Mintha villám sújtotta ' volna le, egy pillanatig eszmélet nélkül bámult maga elé; de csakhamar visszanyerte hidegvérüségét s e szavakkal „Ütött haláltok órája!" rájuk zárta a kunyhó ajtaját. Gyönyörű augusztusi éj volt. A teli hold mint egy tündér királyné ült égi trónusán, halvány sugarait szerte szét lövelve. A tiszta azúr égre csak néha hajtott a langyosan lengedező szellő egy kis felhőcskét. Itt-ott megcsillant a szőke Tisza is, lassú ütemben hömpölygetve habjait, s ;neg-meglocsol va a partszegélyeket. Amott a Tisza egyik kanyarulatánál, hol az egyenes irányt elhagyva nyugotra fordul, egy tisztes öreg guggol, mintha valamit húzna ki a vízből. Az öreg halász ez, a kunyhó gazdája: hálóját emeli im igy bosszankodva: „Üres biz ez megint, egy fia sincs rajta!" Bosszúsan vállára vetve hálóját, egy gyalog ösvényre tér, mely a Tisza-füzesen keresztül egyenesen kunyhójához vezet. „Szegény kis Zsófikáni, egyetlen gyermekem, mily jóízűen alszik már ő, elunta a várást, hogy' ily későig maradtam." Ily gondolatokba merülve ballag az öreg. midőn merengéseiből fölijedve, a füzest teljesen megvilágítva látja. > Jiikényteleniil is megvillan agyában a rémes gondolat: lángban van kunyhója. — Elveti hálóját, futásnak ered nem gondolva semmire, csak a szobában alvó Zsófijára, s egyenesen a lángok közé rohant leánya megmentésére. Leirhatlan volt azonban öröme, midőn meggyőződött, hogy agg napjainak egyetlen vigasza a veszély elől jókor menekült. .Mig az üreg az elpusztult kunyhó romjánál fájó gondolatokban elmerülve szertenéz. hirtelen a füzesből ezen rémes fenyegetés üté meg füleit: „Bárhova menekültél hűtelen, nem kerülöd el bosszúálló kezeimet!" E felkiáltásra borzadály futotta át az öreg halászt, mélyebben húzta magát a fűz-bokorba, leányára, Zsófira gondolva. Jelen szamunkhoz egy fel iv melléklet van csatolva.