Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-07-08 / 152. szám
ITAG^kÉiET 1944 július 8. Gondolaf-csaf ang olások Kisfaludynak sümegi • sírdombja melleit... Az ember néha szabadságot vesz önmagától és az egész világtól. Becsomagolja iszákjába, amit egy hétre nem nélkülözhet s azon kivül otthon hagy mindent. Ilyenkor aztán gondolatai is elcsatangolnak, amerre a benyomások, képek, hangok terelik őket: cél nélkül, szeszélyesen, akár a virágszedő, lepkekergető gyerekek valami réten. így futkároznak gondolataim most is, hogy itt ülök a sümegi nagy temetőben. Egy-két vaddarázs zümmög a fű fölött, egy-két felhő vizsgálgatja a mennyei mezők kilátását a Balaton és a Baglyashegy között és mögöttem ott mered egy fehér márványsirkő, tetejében szoborral, az oszlop alján domborművű arcképpel. Himfy pihenője A sirdomb Kisfaludy Sándoré: a Himfy dalainak elzengöjéé, a regék költőjéé. Az ő arcát faragta ki a művész: kemény katonaarc, kopasz magas homlokával, tömött oldalszakállával, lecsüngő bajuszával korának épp olyan férfiszépség eszménye lehetett, mint a vele nagyjában egyivásu I. Sándor cár. S valami hasonlóságféle is dereng a két ember között — igy mesélik szabadjára eresztett gondolataim : mindketten teli kortyokban itták a világ boldogságának italát. A cár mint széptevő, asszony- bolonditó és szoknyavadász uralkodó, Kisfaludy mint daliás nemes testőr, Bécs dámáinak kedvence, balerinák tüzes udvarlója. \S mindkettőjük életében bekövetkezett a törés: a cár misztikus varázslók, bűbájosok, rajongók társaságában távolodott el fiatal kora szabad ábrándjaitól, egészen a remeteségig, mint legújabb életrajzai gyanítják. Kisfaludynál a változás nemesebb, értékesebb. Itt, Sümegen áll a ház. ahol született s ahová visszatért a nagyvilág hányattatásainak, szalonok és háborúk lármájától kifáradva s lett boldog, csendes életet élő férj, az első a költők sorában, aki nem a céltalan epekedést és reménytelenséget, vagy a lopott boldogságot énekli, hanem a vágyak beteljesülését és nyugalmát! A kis ház, mai szemmel nézve, kezdetleges, de a múlt századbeli szemmel nézve is szerémindíg legalább negyedévre előre a Zalai Magyar Életének szóló díjat 9'80p A lapnak is könnyebb, önnek is könnyebb: egy gonddal kölcsönösen kevesebb.Az újság nem ha to hogy hosszabb-rövidebb lejáratú hiteleket nyújthasson. nyecske Bécs palotái után: jelkép. Aki ide tért meg és itt akart élni, helyesen becsülte fel azt a távolságot, ami mindig fennmarad az idegen fény és a hazai melegség között. S igy, a hely őslelkétől, a hely szellemétől megihletve, színesebben, érdekesebben és főleg: maibban bontakozik ki előttem Kisfaludy alakja, mint ahogyan az egykori érettségi tételem zörgő papircsontváza mutatta. A nagy ember, az Isten jóvoltából a világra engedett tehetség sohasem elszigetelt jelenség, hanem történelmi szükségszerűség, fajtájának egyik kifejezője, arca és hangja. Ezt a hangot hallom most a reggeli könnyű szél suhogása közben felzengeni a sirdomb felől. És látom a fiatal nemes testőrt, az ország egyik legrégibb nemzetségének tagját, amint lépten-nyomon szégyenli hazájának elmaradottságát: „eltökéllettem magamban, hogy homályba rejtezve szivem véréből, hazafiui érzelmeimből fonalat fonok, melynél fogva veszni indult magyar nemzetiségünket magyar nyelv, érzés és irás által, ha csak kevés idővel is, tovább életben tartsam.“ Ezt gondolta akkor is, mikor egy délután váratlanul belépett kaszárnyái szobájába Esterházy herceg vendégével, az angol követtel s ingujjban, pogányul füstölgő csibukkal az agyarai között, de tökéletes művészettel fordított le nekik kapásból néhány stanzát Tasséból, majd értekezett az eposzirodalomról három nyelven s végül a derék ánglius kérdésére megnyugtatóan felelte: „Ha kitelik időm a katonaságnál, ismét megyek haza a pusztára és őrzök lovat vagy csikót, ahogy jön.“ Talán nem is annyira a jóakaratu, de tájékozatlan nagykövetet gúnyolta ki ezzel, mint inkább saját gondolataira adott vele választ. Mert bizony úgy is volt valahogyan akkor: aki Bécsben nagyurakkal parolázojt, aj idehaza csak a pusztán nézhette a délibábot. S hogy ne igy legyen: ezen akart Kisfaludy dolgozni holtáig. Csakhogy mielőtt hozzáláthatott volna kitűzött életfeladatához, közbeszólt a nagy politika. A nyugtalanvérü, az alá rendelt sereggel hadilábon álló testőrök szószólóit elvitték büntetésből egy lombardiai helyőrségbe s ott a milánói citadellában került szembe először Kisfaludy a világverő Napoleon seregeivel. Végigállta az ostromot. El is fogták a citadellában. A háborús világfergetegnek bizonyára voltak más céljai és eredményei is: de nem a legkisebb jelentőségű ránk, magyarokra nézve, hogy ezek sodorták Kisfaludyt csatákon, fogságon, tengeri viharokon, vad szerelmeken és szelíd epekedéseken át a tapasztalatok és érzelmi átélések olyan magaslatára, amely alkalmassá tette őt nagy szerepének eljátszására. Mint sorkatona, mint magyar inzurgens (ez utóbbi minőségben a nádor parancsőrtisztje) végigküzdötte a nagy Bitorló elleni hadjáratokat a törvényes király oldalán. S amikor visszavonult szőlőházába hitvesével s a kalandok után megkezdődött a felszított kandalló tüze melletti békés élet, akkor kiderült, hogy ez a békés élet nem is olyan békés. Mert küzdeni karddal, tűzzel zsarnok ellen, aki földedre tör, még ha sikertelen is, megadja az erőkifejtés lehetőségét. De tollat venni a kézbe, amely jobban megszokta a kard markolatát, eszméltet szétsugározni a magyar éjtszakába, álmos udvarházak, nemtörődöm polgárlakások, sárba v# BÉLYEGZŐT Zalaegerszegen a cserkészüzletben rendeljen. Bárhol hirdetett szépirodalmi könyvet beszerezhet illetőleg megrendelhet. Telefon: 265. merült parasztkunyhók felé; kiáltani úgy, hogy a kritikus, az irigy versenytárs és főleg a „minden mindegy“ nirvánájában elterpeszkedő táblabiró egyformán meghallják, de hogy azért a cenzor átengedje szűrőjén, a bécsi besúgók, a helytartóságok, kancelláriák, kamarillák mindenütt jelenlevői gáncsot ne vethessenek neki: ez az igazi herkulesi munka, Kisfaludy ezt is vállalta. „ . . . a Magyar a régiben íespedez" Igen, vállalta. S milyen mindegy most már mindaz, amit szorgalmas bölcsészek kutatnak körülötte.: volt-e tehetsége vagy csak irodalmi műveltsége szól verseiben ? Szegedy Róza volt-e Himfy megihlető múzsája, vagy a francia grófnő? S hogy regéinek van-e történelmi alapja, vagy német mesékből kölcsönözte ? Csak egy a fontos Kisfaludyban: a reménytelennek látszó harc vállalása, minden magyar tollforgató fájó öröksége. Hattyúdalának egyik versszakában ezt mondja: „Tíz év múlik és a Magyar A régiben tespedez, Mint Fertője, melynek nádja Csak szellőben lengedez. S a bujkáló szárcsa tud csak Egy-egy szálat lendítni, Mint a magyar író s költő Egy-egy magyart indítni.“ Fél évszázad múlva egy másik magyar költő ezt fogja írni, mikor ugyanez a kinzó gondolat lepi meg: „Álmodunk mi hihetetlent, El se merjük mondani, A holt szeme félig nyitva, Hátha meg nem volna halva S lehetne még valami . . .“ Egy újabb féiszázad — mai napjaink előtt alig egy emberöltő — és a harmadik költő, aki tovább viszi a magyar gondnak ezt az M égető fáklyáját, ezt mondja: „Újunk hegyéből vér serken ki, Mikor téged tapogatunk, Te álmos, szegény Magyarország, Vájjon vagy-e és mi vagyunk ?“ Kisfaludy még derülátó. Ha a jelen sötétjét nem is magyarázza erőszakkal derűre, a jövőben — legalább óhaj és imádság alakjában — nagyságot és sikert lát fajtájának. S jól figyeljük meg: ez nem valami türelmetlen követe- lődzés! Kisfaludy, a magyarság törzsének legősibb ágán kihajtott kötővirág nem kér mást az Istentől, mint hogy a megszerzett vérrel és munkával megszentelt szabadság és alkotmány (akkori nyelvükön: alkotvány) továbbra is megmaradjon és megőrizze a nemzet életerejét. A harmincas évek elején született meg a gondolat, hogy magyar színházzal építsenek végvárat a nemzeti gondolatnak. Balaton- füreden, a biedermeier világ táblabiráinak kedvelt üdülőhelyén adták össze a pénzt, ott emelték fel falait, mihez pap, nemes úr, mágnás, de paraszt és napszámos is egyformán adakozott a maga tehetségéhez képest: ki öies márványoszlopokat kőbányáiból, ki egynapi téglahordást És ennek a színháznak a felavatásán zendült először a dal, ami negyedszázadig, a Himnusz elterjedéséig imádsága lett a nemzet sorsát féltő magyarnak: „Adgya Isten! hogy a’ Magyart Á’ fél Világ urallya S vérrel szerzett szabadsága Soha kárát ne vallya 1 — Adja Isten! alkotvánnya Mindörökké áilhasson, ’S diszlésének semmi erő, ’S idővész ne árthasson! — Adgya Isten! hogy a Magyar Hazáját és Nemzetét, Nyelvét, ’s ősi tulajdonit Szeresse mint életét! — A’ Magyar csak addig élhet Míg a’ nyelve és szive Magyar maradt: Vége neki, Ha magának nem hitre.“
