Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-09-02 / 199. szám
1944 szeptember 2. MAOYAífh.F.Í 5 Gyümölcsfákat balatonmenti . országutak mellé Már régen volt az, amikor — külföldi példák Után — nálunk is elrendelték, hogy az országutak szélére az értéktelen nyár-, fűz- és akácfák helyett nemes gyümölcsfákat kell ültetni. Éppen mert régen volt, úgy látszik, ez a helyes elgondolás feledésbe merült és egyes magyar vidékeken ma megint ott tartunk, hogy az országutak fátlanok, tehát sivárak és az utasnak nemcsak enyhet nem nyújtanak a kánikulai forróság tűző napjában, hanem lé- lektelenül unalmasak is. Áll ez különösen a Balatonvidék legújabb útjaira, de igen sok régi országútjára is. Ha az utasember megfigyeli a balatonmenti autós műutat, az elképedéstől eláll a sze ne- szája. Hogyan lehet az, gondolja, hogy a mai világban, amikor minden tenyérnyi szabad területnek okos és helyes kihasználása nemzetfontosságú érdek, akkor sok száz kilométer hosszú útszakaszok egyetlen darab hasznos gyümölcsfa nélkül futnak és ezt a lehetőséget nem igyekeznek sietve kihasználni? Elszomorító jelenség ez, annyi bizonyos^ Száz és száz kilométer hosszú útszakasz mellől hiányoznak a gyümölcsfák és ezek az utak nemcsak sivárak és unalmasak, hanem gyümölcstermesztés szempontjából haszontalanok is. Holott egy-egy ilyen útszakaszon ezer és ezer hasznos gyümölcsfa virulhatna és évről-évre sokezer métermázsa kitűnő gyümölcshozamával szolgálhatná a közélelmezés ügyét és a nemzeti egészség ennél is fontosabb kérdését. Például a Balaton északi partján haladó új autós műút mellett alig egy-két helyen ültettek gyümölcsfákat. Másutt semmiféle fa nincsen az országút mellett, vagy pedig — mint Kenese és Fűzfő tájékán — vadgeszte- nyefákkal(!) szegélyezték az országutat. Teljességgel érthetetlen ez az eljárás. Az országutak melletti föld is élteti és terméshez segíti a nemes almafát, a ropogós cseresznyét, a körtét, a szilvát és a — szelídgesztenyét. A közfogyasztás szempontjából nem közömbös, hogy vadgesztenyét termelünk-ie, vagy pedig ehető, tápláló gyümölcsféléket, amelyek a mai nehéz élelmezési viszonyok között nagymértékben megkönnyíthetnék a beszerzés gondjait, a gyümölcstermesztőknek pedig tetemes jövedelemtöbbletet eredményeznének. Csodálatos tehát az a könnyelműség, amety- lyei egyesek az értékes gyümölcsfajták termesztése helyett az értéktelen, haszontalan vadgyümölcsök nevelését szorgalmazzák. És kétszeres a könnyelműség akkor, ha ezt éppen a Balaton partján követik el. A Balaton partján, ahol egyik nyaraló- és üdülőhely a másikat követi és ezeknek lakosai nyaralásuk alatt minden mennyiségű gyümölcsöt elfogyasztanának, ha helyükbe vinnék, tehát a környéken termett és könnyen szállítható gyümölcsöt is, sőt ezt legelsősorban. A balatonparti országutak menténél jobb és alkalmasabb gyümölcstermesztési területet lámpással sem lehetne találni. Ott vannak ezek a nagy tó egész hosszában, kitűnő talajú földek egytől-egyig és a kellő szabad térség, állandó napfény és levegő révén a legmegfelelőbbek SZÖVŐ NŐKET keresünk állandó jellegű foglalkoztatásra. Szövőszéket kinek-kinek rendelkezésére bocsátunk az otthon elvégezhető munkához. Jelentkezés Zalaegerszegen, Vörösmarthy- u. 18. a legízesebb, legegészségesebb gyümölcsök nevelésére és érlelésére. Évente sokezer mázsa kitűnő, vitamindús gyümölcsöt lehetne az országutak mentén elültetett fákról szüretelni), még pedig májustól késő őszig, ami aztán« a balatoni üdülőhelyek gyümölcsellátásának kérdését egy csapásra és véglegesen megoldaná. Ezt bizonyára jól tudják azok az intézőkörök is, amelyeknek hatáskörébe tartozik a balatonmenti országutak befásításának ügye. Érthetetlen tehát, ha mégsem intézkednek az országutak szegélyének befásítása iránt. Nagyvárosainkban drága pénzért készített színes falragaszok igyekeznek népszerűsíteni a minél nagyobb mértékű gyümölcsfogyasztást, ugyanakkor tudósok és orvosok népszerű előadásokat tartanak a vitaminokban gazdag gyümölcsök fogyasztása érdekében. A Balaton mentén pedig sokezer nemes gyümölcsfa elültetésének lehetőségét elmulasztják és ezzel évről-évre néhány ezer mázsa mindenféle gyümölcstől fosztják meg a nemzeti közfogyasztást, tehát végeredményben magát a nemzeti közvagyont. Elsőrendű nemzetgazdasági és balatoni érdek, ha a balatonparti országutak mentét a legsürgősebben kiváló gyümölcsfákkal befásít- ják és ezt a munkát kiterjesztik a dülőutakra és a Balatontól elvezető országutakra, például a csopak—veszprémi, tapolcakörnyéki ország- iifn lé ni te PÉCHY-HORVATH REZSŐ. (89) A halál gondolatával már régen megbarátkoztam. Nem féltem tőle. Tudtam, hogy a golyód, amelyet olyan sokszor irányítottam feléjük, végül is engem talál majd el. Nem' az a legszörnyűbb! Sokkal jobban bosszantott az, hogy egy értéktelen nulla lettem, hogy azt tehették velem, amit akartak Majdnem két esztendőn át pusztítottam őket, várhattam, hogy bosszút állnak rajtam. De hát nincs-e megírva már a Bibliában is, hogy szemet szemért? Jövőm felett sötét felhők lebegtek. A közös cellában — a bolsevistáknál ugyanis csak »kollektív cellák« léteznek — egy ukrajnai szabó ült mellettem. Gyakran intézett hozzám megnyugtató szavakat és ráirányította tekintetemet a lelkiekre, a világi dolgok múlandóságára. Nagyon vallásos volt és sokat imádkozott. Imáiba engem is belefoglalt. Ez a szabó kedves cellatársam lett. Sorsa inkább mulatságos volt, mint tragikus. Azért vetették börtönbe, mert tiltott gyűlésen vett részt. Mivel azonban a város egyik legnevesebb és legkedveltebb szabója volt, a börtönben is szabómühelyt rendeztek be számára. A fogházigazgatótó! kezdve az utolsó porkolábig mindenki vele varratta meg a ruháit. Többet ült a műhelyben, mint a cellában. Ügyét már hónapok óta vizsgálták, de semmi változás nem állt be a sorsában. Az összes1 cellatársak rajta mulattak. Amikor aztán az utolsó öltönyt is elkészítette a fogház személyzetének, megkapta a végzést, hogy a vizsgálat megállapította büntetlenségét és szabadlábra helyezték. Akkor aztán ő is jóízűen nevetett a dolgon. A cella lakói között nem volt mindig levert a hangulat. Csak szerdánként ülte meg szívünket a kedvetlenség és kétségbeesés' érzése. A következő éjtszaka ugyanis kivezették az elítélteket és agyonlőtték őket. Bár a halál-1 kamrát jól elszigetelték, mégis kihallatszott a szerencsétlen emberek halál'sikolya. Cella- társaim különbözőképpen viselkedtek a vér- fagyasztó hangokra. Sokan befogták a fülüket és lábaikkal dobogtak, hogy semmit se -halljanak, mások kétségbeesetten futkostak körül és hangosan jajgatva, sírva ég felé emelték kezüket. Akadtak olyanok is, akik térdre- estek és a földig hajolva hányták a keresztet, miközben hangosan imádkoztak. Az idősebbek és tapasztaltak, akik már nem rettegtek a haláltól, csendesen ülve maradtak és mé^ láztak. Ismertem köztük olyan embereket, akik ordítottak a fájdalomtól, ha az ujjúkat jól megvágták, de a halál küszöbén egyáltalán nem veszítették el nyugalmukat és hidégvérrel néztek szembe hóhéraikkal. Láttam viszont olyan férfiakat, akik szemrebbenés nélkül kínozták halálra embertársaikat, de ők maguk a halál pillanatában olyan szánalmasan viselkedtek, mint valami ideggyenge fehérnép és fogalmuk sem volt arról, hogy miként kell férfihez illően meghalni. Volt közöttük egy fiatal kozák, aki fehér prémkucsmáját sohasem tette le a fejéről és a kék zubbonyból, piros nadrágból álló öltözetében, népi tánccal és dalokkal vidámí- totta fel rabtársait. Néhányan csatlakoztak is táncához, úgy hogy végül is zajos vigalom keletkezett a halálraítéltek között. Cellatársaink többnyire »politikai vétség« miatt kerültek a GPU börtönébe. Ellenforradalmárokként kezelték őket és így nem a rendes bíróság tárgyalta ügyüket, hanem a GPU vezetősége ítélkezett fölöttük. Ezek közé tartoztam magam is. Ezért nem-.tudtam egyáltalán, hogy mi vár reám. ;Azt sem tudta az ember, hogy tulajdonképp mivel vádolták... Azokat, akiket valamely politikai bűncselekményben tettenértek, mint például a fölkelőket, azonnal kivégezték a helyszínen. Cellánk annyira zsúfolt volt, hogy a foglyok nagyrésze a padlókövön guggolva aludt. Mindegyik ismerte fogolytársainak élettörté-* netét. Nyugodt, tárgyilagos hangon beszéltek az agyonlövetésről. Maga az agyonlövetés nem is tűnt olyan borzasztónak, inkább a vele járó előzetes vallatásoktól, kínzásoktól irtózott mindenki. Több, mint két hete ültem <már a börtönben és még egyszer sem ,hallgattak ki. Amikor az egyik muzsik észrevette türelmetlenségemet, reám szólt: Örülj, fiam, -hogy még élsz! Úgyis reád kerül a sor ... Lassan megszoktam ezt a nyomasztó bizonytalanságot is. Sőt már egészen természetes állapottá lett számomra és el sem tudtam képzelni az olyan életet, amikor az ember akár csak egy nappal is előre tervezhetett. Nálunk minden percben meglepetés érhette az ,embert. Ez a meglepetés úgy kezdődött, hogy a folyosón súlyos, kemény léptek hangzottak fel, majd a nagy rozsdás kulcs nyikorogva megfordult a zárban és egy nagyszakállú, züllött kinézésű, szesztől bűzlő ember lépett be, aki zsíros, szennyes kabátzsebéből több papírt húzott elő, nagynehezen, kibetűzte az aláhúzott neveket s aztán — mindennek vége. Már csak a kivégzés következhetett... A cellában elkészítettem lassan életemnek végső mérlegét. Tulajdonképpen már minden világossá vált bennem. Az utóbbi keserves esztendőket kiegyenlítette boldog gyermekkorom, a szülői házban eltöltött napsugaras esztendők. Amit pedig a bolsevisták vétettek ellenünk, azért már bosszút álltam, sőt ha számszerűit számítom, akkor ezerszeresen bosszút álltam ... de az én drága halottá im is ezerszeresen nyomnak a bolsevisták bűneinek mérlegén ... A számvetésben egy pontot görcsös igyekezettel elkerültem: Ninát! Nina, az egyetlen lény, aki örömet, fényt vetített a jövőmre, de amikor utána akartam nyúlni, kitépték a kezemből. Olyan volt ez, mint amikor a szomjúzónak kristálytiszta vizet mutatnak és azt mondják: Nézd, micsoda pompás, üdítő ital! De nem a te számodra ám, — te bolond! (Folytatjuk.)
