Zalai Magyar Élet, 1944. április-június (5. évfolyam, 74-143. szám)
1944-04-08 / 79. szám
4 1944 április 8. yxxf rí ÍIAGYPdR F.I.ET Látogatás Lengyel József sümegi faragónál, aki Rothermere lord számára 365 darabból faragott borotválkozó tükröt Amíg a »barátok« kegytemplomának a kegyetlen időjárással évszázadok óta dacoló agg tornyában »Ave«-t gingallóz az öreg harang, azalatt a híveknek a templomból kiáradó sodrával a könyörtelenül eltüntetett Tabánra emlékeztető »Tokaj« elnevezésű községrészen át, a Rothermere-utca egyik ikerszerű zsellérházcsoportjához vezetnek lépteim. Egy pillanatra önkéntelenül a letűnt török-világ jut eszembe. Majd csapongó emlékezetem a későbbi Kisfaludy Sándor korával találkozik, miközben belépek egy szerény külsejű ajtón, amely becses értéket rejt maga mögött. Köszönés közben már bent is találom magamat Lengyel József faragómesteréknéli. S amíg elmondom röviden látogatásom célját, végigszáguld tekintetem a konyhának s a nyitott ajtókon keresztül a műhely, valamint a szoba múzeumszerű berendezésén, ahol a legegyszerűbb főzőkanáltól, fejsze- és kapanyéltől kezdve a legkényesebb igényeket is kielégítő fakarkötőig és ékszeres dobozig mindent észrevehet a valamicskét is érdeklődő szempár. Majd kíváncsiságom kielégítéséül a műhelyben székelő s a faragó sajátkészítésű gyalupadja előtt hirtelen megállók. Innen a közeli falból kiálló szegre akasztott s olvasó módjára zsinegre fűzött sok, különböző alakú fatárgy ragadja meg figyelmemet. — Mi ez a sok apró tárgy itt a szegen? — szakítom meg az eddigi csendet. — Hát a kedélyemen kívül ez a vagy kétszáz darab »birka matrikula«; vagy birkarovás legbecsesebb örökségem apámtól, mert nemcsak a nagyapám, de még az apám se tudott írni, hanem írás helyett ilyen birkarovást faragott és használt. Mégis jó juhász számadó hírében állt, ügy-e, édesanyám? — szólt a konyhában tartózkodó 80 év körüli nénikéhez a faragó. — Igaz, jó magam is jobban szerettem a betűvetés helyett az iskola padjára tulipánokat vésni kusztorámmal, amiért, az Isten nyugosztalja szegény bazsi mestert, — aki először fedezte föl faragó képességemet — naponta rögtönzött tenyereseket markomba mogyorófa pálcikájával. Aztán birka matrix kulán folytattam a megkezdett utat. S alig költözött föl apám az égi páskomra, hogy tovább legeltesse szeretett juhait, halála után nyomban örökébe léptem. — Hogyan tudott tovább fejlődni, amíg elérte azt a színvonalat, amellyel kivívta a ma is fennálló tekintélyt a faragás terén? — Mi sem volt könnyebb. Amíg a birkanyáj legelészett, naphosszait faragcsáltam. — Milyen faanyagot kedvel? — Legjobban a kecskerágítót, meg az iharfát, de szeretem a fatüdőt és a nyárfát is. No, meg a főtt csont is kedvenc anyagom. — Hol szerezte be a művészkedéshez szükséges segédeszközöket? — Nem érezném jól magamat, ha idegen kéz munkáját hívnám segítségül. Mivel meggyőződésből nem szeretek más tollával ékeskedni, szerszámaimat mind magam készítettem a gyalupadtól kezdve a harmincféle bi- zsókig, vagyis a különböző alakú és nagyságú késig, fűrészig, gyaluig, árig, fúróig, részeidig. Mindegyikből csináltam többet, mert ha üres időmben beveszem magamat dolgozó szobámba, akkor reszeléssel és késfenéssel nem foglalkozom, hanem a terybevett tárgyat igyekszem nyugodtan, teljesen zavartalanul elkészíteni. Különösen a cinozás, vagyis ónozás, lakkozás és spanyolozás, vagyis pecsétviasz- berakás idején vágyom a zavartalan csendre — eredt meg a faragó beszéde. Hazai látogatók és a világhír — Úgy tudom, gyakran jönnek érdeklődők e házba? — Nem panaszkodom, — mondta a faragó — már sok érdeklődő megfordult nálam. Legtöbben Budapestről, de sokan jöttek vidékről is. Csak az a kár, hogy kevés látogatómnak jegyeztem meg a nevét. A tíz-tizenöt évvel előbb itt járt Madarassy László és Horváth Jenő budapesti urakra azonban egészen jól emlékszem. Legutóbb pedig Marnitz Frigyes budapesti hangszer nagykereskedő állt meg házam előtt személygépkocsijával, majd megtekintette faragványaimat és sok tárgyat megvett tőlem. A többiek se mentek el innen üres kézzel. Mondják, hogy faragványaim közül már többet fájtak a pesti múzeumokban. Ne tessék kérkedésnek venni, ha azt állítom, hogy egyes darabok elkerültek Franciaországba, Angliába, Szerbiába, Amerikába, sőt Japánba is. — Hogyan értesült ilyen jól faragványainak sorsa felől? — kérdeztem. — Az onnan érkezett levelekből és az odautazok, vagy onnan érkezettek közléseiből^. Miután minden értékesebb faragványa kivándorlásának történetét a legapróbb részletekig elmondta, tovább érdeklődtem. — Kedvtelésből, belső ösztönzésre, vagy megrendelésre készíti-e tárgyait? — Amíg több időm volt, addig inkább lelki kényszert és testi szükségletet jelentett számomra, de ma már csak megrendelésre^ Nem is olyan régen kaptam rendelést tartalmazó levelet Gömörből, Göcsejből, Budapestről, meg Veszprém megyéből, de részint fénymáz, részint pedig idő hiányában nem tehetek eleget a sürgős kívánságoknak. Mert — megvallom — a mai időben a faragás nem nyújt megélhetési alapot s azért kénytelen vagyok más főfoglalkozást űzni. így csak mellékesen foglalkozom faragással. Nyaranta asztalos és ' ácssegédi teendőket látok el, míg télen '»böl- lérkedni« szoktam, hogy valami hasznát vegyem itt a műhely ablakában heverő, szép magyaros mintákkal díszített és lakkozott disznóölő késeknek. Mert bizony, sajnqs, másoknak többet ölök, mint magamnak. De a mindennapi kenyérért — csak úgy megemlítem — jó ideje mint «kétkarú emelő« végzek napszámos munkát egyik helybeli szállítóüzemnél. — Bizony, elég kár, hogy ilyen nehéz munkával kell foglalkoztatni a faragáshoz megkívánt könnyű kezet. — Ezt magam is érzem, de a helyzet és a fiatal koromban megszokott munka kívánja így, hogy a megkezdett munkát hatvan esztendős létemre is folytassam. De most már ennyi sok is magamról. Menjünk talán át a szobába és beszéljenek helyettem a ftrag- iványaim százai. Megszólalnak a faragványok A műtermet faképnél hagyva, a múzeum- levegőjű szoba tárta ki hamarosan előttem értékes berendezését, ahol a szenteltvíztartótól az asztalig minden tárgy Lengyel József kezemunkáját dicséri. A falakat faragott kerettel övezett képek és. díszes tartókkal ellátott szarvas-, őz- és dámvadagancsok díszítik. Minden tárgy egy darab a hiz urának életéből. Minden vonás, minden karcolás lelkének egy-egy foszlánya — gondolom magamban, — amint röpke pillanatra meg-meg- lálHiok egy-egy tárgy előtt, mialatt átszellemült arccal magyarázza faragványai elkészítésének történetét, mintha ismét átélné a régen mohalepte emlékeket. — Ezt a menyasszonyi koszorútartót, amely előtt állunk — magyarázta, — fél évig készítettem s az év heteinek megfelelően 52 részből áll. De az a koszorú, amelyik számára készítettem, sohasem került bele, mert az 1914—18. évi világháború harci kürtje engem is csatába szólított. Addig az itthon hagyott jegyesem hűtlenül más legénynek adta kezét. Mindenesetre nem maradt azért üres a tartó, méltó emlékek őrzője lett, mert háborús kitüntetéseimet helyeztem bele s alatta juhász- legénykori képem foglal benne helyet. — De ennél is nagyobb munkám a hazánk nagy jóakarójának és Utcánknak nevet kölcsönző Rothermere lordnak egy év alatt 365 darabból faragott borotválkozó tükre. Sajnos, a hirtelen közbejött halála és a közben kirobbant második világháború megakadályozott abban, hogy a tükör elküldésével megörven? deztessem a nemesszívü lordot. Miként az említett nagyobb tárgyak, úgy szintén gondos faragókéz munkájára vall a következő díszes keret, amely a MANSz által Sümegen 1926- ban rendezett kézimunka és ipari kiállításon fafaragásaiért kapott ezüstérem értékű díszoklevélnek ad helyet. No, meg a következő s a regrutaképét körülvevő keret is ritkítja párját. Felül a magyar címer, a kereten körül az erdőn mulatozó betyárok alakjai és a következő felírás látható: »Húzd meg Csányi a fülembe, Barna kislány az ölembe«. Majd Szent István királyunk emlékére készült sétabotot vesz elő a saját faragású, hatalmas, magyaros díszítésű ládából, amely tele van gondosan csomagolt, féltve őrzött tárgyakkal. A bot buzogányszerű fejétől kígyó tekeredik körül egészen annak végéig, közben vitézkötések és tulipánok díszítik az üresen hagyott részeket: Ne búsuljál kisangyalom, Nem ütik az Istvánt agyon — felírással. Az egészet nagy szakértelemmel vékonyan fénymázzal vonta be a faragó. De van több ünnepi kampója is ezen kívül. Külön-külön csomagolásban foglalnak helyet az említett ládában. Egy kisebb borotválkozó tükör is nagyon megragadta figyelmemet. Elől a Lengyel-féle fa- ragványokat jellemző magyaros minták, rózsák és magyar címer, a Szűz Anya, mint Magyar- ország védőasszonya, Ferenc József király és Erzsébet királyné alakja látható. Hátul egy leány és legény kezet fog. Majd »Szerbusz Édes!« felírás olvasható.' A remek darabjai közé tartozik a bosnyák kulacs, tulipános láda. Mind tele ötlettel és különböző mintákkal átszőve. A rejtekzárak megannyi változata található az egyes tárgyakon. A tárgyakra vésett, karcolt alakok visszatükrözik a faragó mély vallásos, hazafias érzelmeit, valamint a sorscsapásoktól kinem es ült kedélyt. Bár a sümegi faragó mester fejét erősen megütötte a tél dere, mégis sok fiatal irigyelhetné munkakedvét és munkabírását. Átmenetileg ugyan nem tudja őstehetségét kellően kiadnázni a rendkívüli helyzet miatt, mivel faragványai jelenleg nem olyan keresettek, mint rendezett viszonyok között, no meg az anyaghiány nála is érezteti némileg hatását s így kénytelen más irányban foglalatoskodni. De erősen fogadkozik, hogy még majd folytatja azt a munkát, amit rajta kívül álló okok miatt kénytelen kisebb ütemben űzni. Nincsen szíve az annyira szívéhez nőtt tárgyait potom árért elkótyavetyélni. Messzebbmenő terveiről úgy nyilatkozott, hogy yégrendeletileg valamelyik múzeumnak óhajtja ajándékozni az esetleg megmaradó faragványait. * Aki Sümegen jár, ha érdekli a faragóművészet, ne mulassza el fölkeresni Lengyel József faragót. Ritka élményben lesz része. A Göcseji Gyűjtemény, vagy a Balatoni Múzeum igazgatósága pedig remélhetőleg megteszi a lépéseket oly irányban, hogy a fölbecsülhetet- len zalai népművészeti érték ne kerüljön idegenbe, hanem maradjon Zalában. * Úgy érzem, hogy ezzel az írással becsületből tartozom Sümegnek. Nemcsak azért, mert lakosa vagyok, hanem, hogy vele megvédjem Kisfaludy Sándor patinás táblabíró városának történelmi múltja révén kijáró tiszteletet egyes fővárosi újságírók ellen, akik Sümegen járva, csupán arról elmélkedtek cikkeikben, ami nem található itt. Többek között még a történelmi levegő sem ihlette meg őket. De.egyszersmind hézagpótlónak is szántam a lapunkban nemrégiben megjelent s a Balatonvidék és más zalai tájak fúrással-faragással művészkedő pásztorembereiről szóló cikk kiegészítéséül. Az a cikk ugyanis nem tett említést a sümegi faragó mesterről. így ez az írásom most némi elégtételül szolgál neki. KALAMÁR KÁLMÁN.
