Zalai Magyar Élet, 1942. szeptember-december (3. évfolyam, 196-269. szám)
1942-09-19 / 211. szám
riAfflffiRÍlET 1942 szeptember 19. Levél a pestiekről, akik bölcsen átkapcsolják estéiket a légvédelemhez A pesti emberről általában közmondásos vélemény, hogy otthon — ha nem telik egyébre — beéri zsíroskenyér vacsorával is, de utána beül az ezüsttükrös, cigányzenés kávéházba és olyan úrhatnám®ággal rendieli meg a feketét, mintha legalább ezer pengő lapulna a zsebében. Mint minden általánosításban, persze, ebben is volt egy adag túlzás. De az való igaz, hogy a pesti nép — a nap bármely szakában — hamar fölkerekedett az otthoni asztal mellől s szívesen ellkódorgott jobbra- balra. Ezért keresztelték el világszerte szép Budapestünket a kávéházak városának, de ugyanilyen joggal elnevezhették volna a sörözők központjának, azespressók tartományának, vagy a cukrászdák fővárosának is. Hallatlan üzleti lehetősége van ugyanis errefelé minden nyilvános helyiségnek, ahol el lehet zöty- tyenni kis asztalok mellé s ott szerény rendelés árán órákig, vagy akár naphosszait üldögélhet a vendég újságot olvasva, az utcát bámulva, asztalterítőt horgolva, szerelmi levelezést űzve, irodalmi vitákat folytatva, kereskedelmi ügyleteket tárgyalva, vagy éppen ártatlan pletykálkodást művelve. Egyszóval íetzjejk a kislebb-nlagyobb helyiségek jelentették a pestieknek a második otthont, néha az elsőt. Egy jó kis kávéház — persze törzskávéház — úgy szerepelt a bennszülött pesti tudatában, mint az ebédlő, az úriszoba és a hölgyszaloln együttvéve. Csak hálónak (nem lehetett használni, bár az ebédutáni ülve- szunyókálóknak így is megfelelt. Így történt aztán, hogy a pesti családot igen ritkán lehetett az otthonában teljes létszámban együtt találni, mert ha szabad idejük akadt, vagy közösen indultak a törzsasztalhoz, vagy részekre szakadtán, ki erre, ki arra, de könnyen megindultak otthonról s aki kapuzárás előtt ért haza, az már ugyancsak rendes embernek számított. Az utóbbi napokban ránkszakadt légvédelmi leisötétítés sok új és érdekes változást hozott a pestiek számára, de legtöbb újítás az esti programok körül történik. Nem arról van szó, mintha estétől hajnalig síri csend honolnia a Duna két partján. Ilyesmire, kérem, ne gondoljon senki. Sokkal viharedzettebb, okosabb és életteljesebb város Pest annál, mint hogy legyekét tucat orosz bombavető egyszeri be- sompolygása miatt dermedt álomba merüljön, tespedt faluvá váljék. Az esti Pest, illetve a pesti est él, zakatol tovább. Népesek az utcák, látogatottak a szórakozóhelyek, csak épp a hömpölygés lassúdott, az iram halkult, a rezgésszám csökkent. A pesti ma már ritkábban indul el hazulról. S ha kimozdul, korábban tér haza. Természetesen most az átlagemberről van szó, nem az idült ko'rhelyekről és a bélyeges éjtszakázókról, akik akkor is kifacsarnak a záróóra utolsó percét a maguk mulatságára, ha állandóan élesre fent szekercék potyognának az égből. Ám sosem ezek az örök nyugtalanok jelzik egy város éjszakájának igazi arculatát, hanem a nagyközönség, a tömegemberek, akik mostanság esténként tu- sakodnak lelkűkben: induljunk-e, vagy mégsem? fis a lelkiháború — nem egyszer élénk szóviták után — azzal végződik, hogy »maradjunk csak szépen itthon« ... Én ugyan hírhedt otthon ülő vagyok, de mozgékony ismerőseimtől hallom, milyen furcsa bizsergéseket okoz talpak táján az új helyzet, ha az est leszáll. A megszokás vastörvénye noszogatni kezdi őket az indulásra, de sokirányú óvatos megfontolások a maradás mellett korteskednek. A verejtékes harc rendszerint az otthonmaradással végződik. Kissé bánatos mosoly kiséri a döntést, de aztán estéről estére csökken a viszolygás. Az éjtszaká- zásról is le lehet mondani, akár a nikotinról. Nem könnyű csata ez, de nem is reménytelen;, így aztán a pestiek rájönnek az otthon új ízeire, a házi esték családias melegére, benső- ségére, kedélyességére. Rádiózás, regényolvasás tölti ki az időt, előkerül a lomtárból a sakk, a hölgyek kényelmes pongyolában, papucsban »paszianszoz«-nak s jut idő a harisnyajavítási hátralékok feldolgozására is. Az álom már 10—11 óra tájban kopogtat s nini, másnap reggel pihentebben, frissebben, jobb- kedvübben ébred a háznép, mint azelőtt. A változást a pénztárca is örömmel állapítja meg. Az elmaradt örömök fogyását felülmúlja hát az új nyereségek értéke, ha már éppen mérleget csinálnak. S ami tán a legkedvesebb: ha — ritkán — mégis sor kerül esti kirándulásra, jobban, sokkal jobban élvezik, mint azelőtt, mert már nincs annyira elvásva az ínyük a sűrű éjtszakai kódorgástól. Nem tudhatja senki, meddig tart még Pesten a fokozott légvédelem s minden egyéb, ami vele jár. De ez a nagy város bölcsen, ösztönösen átszabja estéit, alkalmazkodik a megváltozott idők változott föltételeihez. Mert — legyen bár akárhány irigye, vagy ellenfele ennek a városnak — azt senki sem tagadhatja, hogy Pestnek megvan a magához való esze s nemcsak a napsütésben, de égzengésben is megleli a helyét. Pest, az ország szíve és az ország feje: sem a rejét, sem a szívét nem veszti el ezekben az időkben. Ezért állt fenn és maradt meg ez a város ezer évig a Duna mellett s ezért virul majd tovább' új ezer esztendőkig. V1DÉKY LAJOS. W m és minden lakberendezési tárgy nagy választékban BUtOr Szalay és Dankovitsnál ■ Bútorcsarnok: Zalaegerszeg, Batthyány-utca 4. Az a bizonyos (A honvéd haditudósító század közlése.) Támadásra indul a század. Ott lapulnak a honvédek a kunyhók, fatörzsek, bokrok védelme alatt. Kemény harcok során megedzett legények. A Tim előtt húzódó harckocsi csapdák áttörésénél estek át a tűzkeresztségein. Nehéz harook voltak azok. De akik átélték, gránittömbbé keményedtek. Ki térdre ereszkedve, ki félig elfekve néz ki a búzatáblák szélső kalászsora mögül, az alig fél kilométernyire előttük liomha-posvá- nyon folydogáló Donra. Nyár van, igaz, ebben az időszakban még a ’Don is elapad. Persze, könnyű ilyenkor az orosznak. Egyes helyeken még térdig sem süpped a vízbe, úgy lábalhat át éjtszakánként erre az oldalra. Múlnak a percek. A roham pillanata nincs messze. Izgalom sincs. Minek is legyen? Ha minden jól megy, estére kiverik a muszkát a partszegélyről, ahova éjtszaka átszívárogtak. Oldalról erős tüzr,e van ugyan kilátás, a Don ott kanyarodik befelé és az orosz jól belát, sőt már veri is aknával, dehát kockázat nélkül nincs siker, nincs győzelem, áldozat nélkül nincs — élet. Még öt perc van hátra. Egyre többen gyülekeznek a honvédek a bokrosban és a gabonatáblában. Nem tanácsos legénykedni akár1 egy arasznyival sem, mert az orosz géppuskás hamar megtalálja a mozgó pontot. Amott már visznek is valakit hátra, jobban mondva húznak, a szökellés, guggolás is életveszélyt jelent a száz méterre eső völgy bejáratáig. Bent vagyunk a tűzben, akna-akna után és az orosz tüzérség lövedékei percenként robbannak közelünkben. Ólomlábakon mozog az óra mutatója. Milyen jó lenne, ha este nyolcat jelezne .. • Iskolai ruhákra sötétkék és szürke szövetek, továbbá mosó áruk és intézeti kelengyék szép választékban vannak. Aruház A támadás, a győzelem után. .. Még három ... kettő ... — a vörös géppuskák borzalmas muzsikát csapnak, a völgytorok ezerszeresen veri vissza a gyors dörrenésüket — egy, most már csak fél perc! Az utolsó fél perc! ^ . , Istenem, most segíts! Mindjárt kirohanunk a falak, bokrok, fák, búzakeresztek védelme alól, tálcán leszünk az orosz előtt... Vájjon eléggé megpuhították-e tüzéreink az ellenséget? Nincs kétség «felől, hiszen minden másodpercben levegőt tép felettünk a lövedék, amelyet a mieink lőnek az ellenségre. Pár másodperc... és — Előre! Már a mezőn vagyunk! Fejem körül zizleg a levegő, ösztönösen lekapom; ismét valami, a szelét is éreztem... lövök én is — hová? — oda a partra, ott látom felvillanni a tor- kolattüzeket. Hasra! Máris fekszünk, fejünket beletúrjuk a békanyálas pocsolya partjába... Büdös, de sebaj! Néhány másodpercnyi lihegéfs, azufán: tovább! Néhány szökellésig megint: előre! Szaggatottan lövök ki egy sorozatot géppisztolyomból. Mintha csak a lelkiállapotom visszhangját kattogtatnám bele a harcba. Megint hasalok, megint lövök... Vájjon találnak-e a lövéseim? Élek még? Igen, nincs semmi bajom. Sáros vagyok rettenetesen, haj, ha így látna az Ainyám!... A többiek? Tíz méternyire tőlem ugrik fel és rohan előre Kiss István hadapród. Mi lett a közbülsőkkel ? Nincs idő gondolkozni, csak előre... előre! Kiabálás, ordítás. Egy akna két méternyire fulladt a puha talajba ... Úristen! Valami koppan a sisakomon ... eltaláltak ... nem, mégsem, hiszen élek!... Saját hangomat se hallom, amikor szinte bátorítóan kiáltom magamnak: rajta! Durr! 'Ez csakugyan találat! Elesett, ott vonaglik — megint fölemelkedik a földről... Valamit lendít... Ráfogom a géppisztolyt. Nincs szükség rá., mint a zsák, esik vissza a földre... , , 4c Jól van, Kiss István, te is élsz még, itt balról a Sajó Endre is, Kertész Janit sem érte baleset. De hol vannak a többiek, akiket roham
