Bilkei Irén (szerk.): Zalai évszázadok. Tanulmányok és dokumentumok Zala megye történetéhez 2016. - Zalai gyűjtemény 80. (Zalaegerszeg, 2016)
Paksy Zoltán: Az Istóczy-féle antiszemita mozgalom tevékenysége a Délnyugat-Dunántúlon (1872–1884)
állanak a világ bármely nemzete arisztokráciájának".26 Ez a lengyel nemzet áll most a megsemmisülés szélén, mert tétlenül nézte, „hogy az ország vagyonának értékesebb része beköltözött zsidók kezére szálljon: a nemeslelkű, nemzete szabadságáért lelkesedni tudó lengyeléről, a világpolgárias (kozmopolita), hazát nem ismerő zsidóéra. A lengyel földbirtokos osztály, - mely ott valamint nálunk, a nemzeti erőnek alapját képezte, - napjainkban már vagyonából kifosztva, a zsidók cselédjeivé vált, és a verejték, mellyel kenyeréért a zsidóknak adózik, valamint jövőjének reménytelen volta, lelkét is annyira szolgaivá tették, hogy szabadságról és nemzeti önállóságról többé álmodni sem képes." Beszédében visszatérő elem volt az eltérő nemzetkarakterre hivatkozás, „a pénzzel bánni tudó zsidó" és „a rosszul számító és hiszékeny magyar" szembeállítása, s az előbbi felülkereke- dése miatt a lengyel nép ki is lett forgatva „nemzeti jelleméből". Vadnay szerint a magyar törvényhozásnak nem az „európai kultúrára" kellene hivatkozni, hanem a magyar „speciális viszonyaink és nemzeti érdekeink felismerésére" kellene fordítani figyelmét és eltörölnie a zsidó emancipációt. Ellentétbe állította a szabadság elvét és a magyar nemzeti érdekeket, természetesen az utóbbi prioritásával: „indíthatná-e az általános szabadság érdeke a magyar nemzeti államot arra, hogy fiai között megtűrjön, s mi több: felettük uralomra segítsen egy bizonyos néposztályt, mely statust in statu képez, és amely azt, a mi mindnyájunk előtt legdrágább: nemzeti egységünket támadja meg". Beszéde végén azonban egy megengedő kitételt is tett. E szerint a „a beolvadás útján lévő zsidó elemet" be lehetne fogadni, ezzel szemben az „elkülönültet a nemzeti létből" egészen ki kell zárni. A másik felszólaló Jakab Károly zalacsicsói esperes-plébános volt. Ő történelmi perspektívába helyezte a magyarországi zsidókérdést, melynek lényege, hogy a feudális rend megszűnésével és a polgári társadalom kialakulásával a magyar társadalom egy része rosszabb helyzetbe került, mert „a hajdani jobbágy" megszabadult az urasági terhektől, de „nagyrészt földönfutó hazájában, fehér rabszolgája a zsidónak", s „a keresztény munkás és cselédnek, különösen zsidó gazdaságokban ünnepe és vasárnapja sincs már". A törvény előtti egyenlőség sem igaz, „mert a zsidóság nem akar egyenlő lenni. Különvált kasztot képez, a produktív munkára nem hajlandó", s a keresztényt alacsonyabbrendű fajnak tartja. Eltűnt „a nemzet-alkotó és fönntartó elem: a középbirtokos osztály" is, a megyék viriliseinek névsorai tele vannak zsidóval, akik nem lesznek „szükség idején a hazának védbástyái, nemzeti érdekeink harcosai". A plébános szerint egy zsidó soha nem lesz igazi magyarrá, még ha „jeruzsálemi András alatt vándorolt ide őse", akkor se. „A zsidót hazájához, szülőföldéhez vonzalom, lelkesülés nem köti soha. Ha kiszipolyozta a falu népét, a közelében levő városba hurcolkodik; ha itt kevés már a gescháftelési tér, a fővárosba vagy idegen országba költözködik. Ily népfaj államalkotó elemet nem fog képezni soha." A plébános végül beszédében 2612 röpirat, 1882. augusztus 15. A tapolcai összejövetel. 1-13. p. 236
