Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

Igen jó volt a szovjet hírszerzés, mert mindenről pontos ismereteik voltak. A német megszállás alatti területen tulajdonképpen minden hátramaradt szovjet állampolgár - a nagyon kevés német szimpatizánst nem számítva - szovjet kémnek volt tekinthető. Sok titkos rádió működött, éjszaka fényjelzéseket adtak a repülőknek, és még számtalan ravasz módszerrel tájékoztatták sajátjaikat. A német kémelhárítás ugyanakkor nem állt hivatása magaslatán. [...]

Körülbelül fél órával éjfél előtt, a Sztálin-gyertyák halvány megvilágításában egy facsoportot pillantottam meg; mint később kiderült, ezek a fák egy földutat kísérő gyümölcsfák voltak. Csak úgy találomra rátértem a századdal a gyümölcsfák között vezető földútra. Néhány perc múlva feltűntek az első zsuppfedeles házak, Mihajlovo volt. A hosszan elnyúló községben sokáig meneteltem, míg végre magyar katonával találkoztam. A falu szegélyén sem előőrssel, vagy tábori őrssel nem akadtam össze. A falu közepéig juthattam, amikor végre találkoztam egy felállított őrrel, aki éppen az ezredparancsnokság előtt teljesített szolgálatot. Kérdésemre, hogy az ezredparancsnokságot hol találom meg, rámutatott egy házra és jelentette, hogy ott találom meg az ezredparancsnokságot. A századot rábíztam az első szakaszparancsnokra, én pedig beléptem az ezredparancsnok irodájába. Május 10. éjfél volt. Kozderka László ezredes úr egyedül ült egy homályosan megvilágított szobában, és egy írásos anyagot tanulmányozott. Jelentkezésemet láthatóan örömmel fogadta, hiszen az én [századom] volt az utolsó szállítmány Nagykanizsáról, és az ezred eddig páncélvédelem nélkül volt. A jelentkezés után az úti eseményekről számoltatott be. Volt-e robbantás, hol várakoztatták a szerelvényt, a németek hogyan bántak velünk az utazás alatt? Azután meglepően és tőle szokatlanul barátságosan megkérdezte, hogy nehéz volt-e elszakadnom Nagykanizsától és a menyasszonyomtól. Ilyen emberközelben még soha nem beszélt velem. Még néhány perc beszélgetés következett, majd a kezembe adott egy térképvázlatot azzal, hogy azon megtalálom a páncéltörő ágyús század számára kijelölt elhelyezési körletet. Ez egy hatalmas almáskert volt, az ezredparancs- nokságtól körülbelül egy kilométerre, keletre. A vázlat segítségével - hála Péchy Gyurka ezred 1. segédtiszt gondos előkészítő munkájának - könnyen megtaláltam ideiglenes szálláshelyünket.

Valóban, egy elég nagy kiterjedésű almáskertben rendezkedtünk be. A kert közepén egy roskadozó pajta állt, padozatán összetört és részben rothadó szénával. A legénység hamar elhelyezkedett. Volt, aki sátrat vert, a többség azonban a pajtát hozta rendbe, és rövid idő múlva - az őrség kivételével - nyugovóra tért a század. Mindenki fáradt volt a hosszú vasúti utazástól és az azt követő gyaloglástól. Én az egyik Botond rakományának tetején, páncél- és repeszgránátok ládáin „ágyaztam meg" meg magamnak. Lefekvés után még sokáig figyeltem a Kurszk feletti tűzijátékot, amely szinte egész éjszaka tartott. A fáradtság azonban engem is elnyomott, és csak hajnal felé ébredtem fel, amikor három szovjet va93