Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
egyik Botond túl volt terhelve páncél- és repeszgránátok ládáival. Mivel a menetvonalat csak én ismertem, az első Botond vezetője mellé ültem, a város térképével a kezemben. Gyakran kellett az ég felé kémlelni, mert sok szovjet vadászgép repült át felettünk, a legtöbbször Messerschmittektől űzve. Az orosz föld első ellenállásába akkor ütköztünk, amikor a meredek úton a városközpontba akartunk feljutni. Az első Botond a rakománnyal túlterhelve és a 16 mázsás löveget vontatva a legmeredekebb útszakaszon megállt, és hátrafelé kezdett csúszni. A löveg keresztbefordult, de ekkor már a gépkocsivezető úrrá lett a kocsi felett, sikerült lefékeznie. Kiszálltam a Botondból. Rögtön láttam, hogy ezen a meredek útszakaszon ezzel a rakománnyal és vontatmánnyal lehetetlen feljutni. Nem volt idő a töprengésre és az újabb próbálkozásra, lekapcsoltattam a löveget, és a gépkocsi rakományával most már simán feljutott a meredeken. Fent néhány ember gyorsan lerakta a lőszeres ládákat, majd az üres gépkocsi visszajött a lövegért. A gépkocsi a löveggel is simán feljutott, ott felrakták a lőszert, és máris készen álltunk a továbbutazásra. Az utánunk jövő második Botond meg sem kísérelte a feljutást, ugyanúgy kétezerre szállított fel mindent, mint az első. Túljutva ezen az első terepakadályon, folytattuk utunkat. A gépkocsik csak lassan haladhattak, nehogy a század szétszakadjon. Térkép segítségével simán keresztülvonultunk a városon. A városból nem sokat láttam, mert rohamosan sötétedett. Kurszkot a város északkeleti oldalán hagytuk el. A házak közül kijutva, egy mezei úton találtuk magunkat. A földút szerencsére keményre volt taposva, bizonyos, hogy sok jármű haladt át rajta. Még a teljes besötétedés előtt - tájoló nélkül, mivel „Nordnagel nicht benützen!" - betájoltam térképemet, és megállapítottam az ezredparancsnok harcálláspontjának, Mihajlovonak az irányát. Az irány helyes volt, de az út erősen kanyarodott, ki tudja, hova vezetett. Letértem a századdal az útról, remélve, hogy nem ütközöm olyan terepakadályba, amelyen a gépkocsik, lövegek, lovak és országos járművek nem tudnak átjutni. A térkép szerint ilyesmi nem volt. Miután szárazság volt, a gépkocsik és az egyéb járművek is könnyen bírták ezt, a terepen való haladást, mert a rét talaja kőkemény volt. Mivel holdfény nem volt, először koromsötét éjszakában meneteltünk az ismeretlen ország úttalan pusztaságán. Úgy 21 óra tájban aztán repülő motorzúgást hallottunk, majd itt is, ott is kigyulladtak a sejtelmes fényű Sztálin-gyertyák, és Kurszkban hullani kezdtek a bombák. A német fényszórósok azonnal pásztázni kezdték az eget, és igyekeztek egy-egy szovjet gépet keresztfénybe fogni. Az így „megfogott" gép ritkán tudott kimenekülni a légvédelmi ágyúk össztüzéből. Jó néhány, lángolva zuhanó bombázót láttunk, amikor meg-megálltunk, hogy megbámuljuk ezt a számunkra még szokatlan „légiparádét". A német elhárítás rendkívül erős volt, a szovjet repülők azonban bátran és önfeláldozóan igyekeztek feladatukat végrehajtani. 92
