Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
re. Az üléseket éjjel fekvőhelynek használhattuk. A hely jó kihasználása érdekében a fülkémbe vettem írnokomat, akire bármikor szükségem lehet. Teljesen készen vártuk az indulás idejét. Már késő este volt, amikor megtudtam, hogy éjféltájban indulunk, így egy-két órát még Marikáékkal175 töltöttem, majd hazaküldtem őket. Megígérték, hogy a bevágás tetejéről még egy utolsó búcsút intenek felém. Elérkezett az indulás ideje. A kürtössel a „Vigyázz!", majd az „Előre!" jeleket fúvattam előírás szerint, és a 110 tengelyes vonat igen lassan, eleinte csak lépésben, majd egyre gyorsabban elindult a hosszú útra. Még néhány száz méter és Marikáék házának vonalába ért vonatunk, de a vonat felgyorsulása és a sötétség megfosztott attól, hogy tekintetünk még egyszer összetalálkozzék. Azt még láttam, hogy arcát zsebkendőjébe temette, és futva indult a lakásuk felé. Ez a kép soha nem mosódott el emlékezetemben. Utána én is lefeküdtem, fáradt voltam, de aludni nem tudtam. A soron következő feladatokra gondoltam. Elinduláskor az állomásfőnökség közölte, hogy a szerelvény első hosszabb tartózkodása Balatonszentgyörgyön lesz, tehát a reggelit ott ki lehet osztani. Napfelkelte előtt érkeztünk Komárvárosba, ahol vonatunk megállt néhány percre. Sok hozzátartozó rohant ide-oda a vagonok mellett, keresve szeretteit. Szívfacsaró jeleneteknek voltam ismét tanúja. Az indulást jelző sípszóra mindenki sietett kocsijához. Láttam olyan katonát is, aki erőszakkal fejtette le magáról az ölelő-szorító asszonyi karokat. A balatonszentgyörgyi reggelinél a vasúti közegek tudtomra adták, hogy a legközelebbi állomás, ahol megállunk, Balatonboglár lesz. Ebéd Balatonszemesre volt tervezve. Tehát Fonyódon, ahol anyám várt még egy búcsúölelésre, nem álltunk meg. A vonat lassan haladt át a fonyódi pályaudvaron. Bevonulás előtti civil főnököm, Schrey Elemér176 a kocsi nyitott ajtaján egy hatalmas csomagot hajított be. Frissen sült, még forró balatoni fogasok sorakoztak a dobozban, ropogós héjú kenyérszeletek kíséretében, utolsó baráti üdvözletként. Láttam egy villanásnyi időre anyámat is, zsebkendőt szorítva a szeméhez állt a peron szélén. Elemér meg bekiáltotta a kocsiba, hogy autóval jönnek utánunk Balatonboglárra. Az állomásfőnök jó barátja volt, tőle tudta meg, hogy vonatunk ott megáll. Örültem, hogy mégis magamhoz ölelhettem a bogiári vasútállomáson anyámat, aki megtört szívvel, szótlanul, könnyezve nézett a továbbinduló vonat után. Törékeny, egyre kisebbedő alakját a kanyar hamar eltakarta. (Később, amikor újra itthon voltam, elmesélte, hogy 1914 nyarán apámat ugyanígy búcsúztatta a pécsi pályaudvaron, ahonnan akkor vitték az orosz frontra. Egy feleségnek, majd anyának két ilyen búcsúztatás sok egyetlen életben.) Szakaszparancsnokaimat meghívtam a finom halebédre, már csak azért is, hogy megszűnjön a szívszorító érzés, amelyet ez a búcsúzás váltott ki. Társaságra volt szükségem. 175 Freyslinger Marianne, Rózsa Gyula nagykanizsai menyasszonya, 1943. december 23-ától a felesége. 176 Schrey Elemér, halászati főfelügyelő, Balaton Halászati Rt., Fonyód. 83
