Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

Balatonszemesen kiosztottuk a legénységnek az első hadiebédet. Mivel e naptól kezdve hadiélelmezésben voltunk, cigaretta is járt mindenkinek. Az első három napra járó cigarettaadagot - hat darab naponta - én osztottam ki. Nyolc napra elegendő élelemmel láttak el bennünket, számolva az esetleges késésre, előre nem látható akadályra (esetleg a szerelvény félreállításával, vagy egyéb olyan esemény bekövetkeztével, amely meghosszabbíthatja az egyébként öt napot igénybevevő utazást). Az utolsó otthoni ezredparancsnoksági parancsban ugyan az állt, hogy magyar ellátó állomás települt Proszkurovban, Berdicsevben és Vinnyi- cán. E hírből nagyjából következtetni lehetett a menetvonalra, s a körülbelüli menetcélra. Amint az várható is volt, mindhárom említett várost messze elkerültük, tehát helyes volt vezetőségünk előrelátása és gondoskodása.

Az országon belüli korábbi szállításokból már ismertük azt, a katonai titoktartással kapcsolatos gyakorlatot, hogy még a szállítmányparancsnokkal sem közük sem a menetvonalat, sem a menetcélt. Ezeket az adatokat csak a vasút illetékesei ismerik, a KSZV által szükségesnek ítélt mértékben. Szerelvényünk tehát, hosszú kígyóként kúszott előre a Balaton déli partján. Késő délután fordult be vonatunk az aligai bevágásba, és ezzel végleg eltűnt szemünk elől a Balaton tükre. Ugyan, látjuk-e még valaha?

Székesfehérváron lehetőséget adtak a vacsora kiosztására, és szakácsaink már készítették a vizet a másnapi reggelihez és ebédhez. Az ügyeletes tiszttel végigjártam a szerelvényt, minden kocsiparancsnokkal egyeztettem a létszámot, majd vacsora után nyugovóra tértem. Most már végre aludni is tudtam. Azt is tudtam, hogy amikor másnap felébredek, már a Dunától északra járunk, valahol a Vág völgyében. Érsekújvár és Pöstyén között járt vonatunk, amikor ébredés után kinéztem a kocsi ablakán. Még elindulás előtt kaptuk azt a szigorú parancsot, hogy Szlovákia területén a legénységi kocsik ajtaját csak résnyire szabad kinyitni, éppen annyira, hogy a levegő mozogni tudjon. A tiszti kocsi ablakát pedig fel kell húzni. így álltunk a „fegyverbarát" Szlovákiával. Diplomáciai úton kierőszakolta a szlovák kormány, hogy ezeket a megszorításokat betartsuk. Ugyan mitől fél Tiso177 és kormánya? így aztán, amennyire az egyre emelkedő terep engedte, a sebesség fokozásával valósággal robogtunk a Zsolna - Csadca vasútvonalon, a Jab- lonkai-hágó felé. Miután én mégiscsak látni akartam a Felvidéknek azt a részét, amelyen áthaladunk, kiültem az egyik Botond vezetőfülkéjébe, ahonnan jobbra is, balra is láthattam a gyönyörű tájat. Csadcán a vonat végére is ráállt egy mozdony, hogy segítse az átjutást a Jablonkai-hágón. Másnap, május 6-án este Te- schenbe értünk.

177 Tiso, Josef (Nagybiccse, 1887. október 13. - Pozsony, 1947. április 18.) római katolikus szlovák pap és politikus, 1939 és 1945 között a Németországgal szövetséges Első Szlovák Köztársaság elnöke. A szlovák hadsereg és a Hlinka Ifjúsága elnevezésű félkatonai szervezet legfőbb parancsnoka. Mint háborús bűnöst, 1947-ben kivégezték. Lexikon 1997. 444. p.

84