Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

Ez a nálam jóval idősebb tüzérszázados komolynak látszott, és az arca mintha valahonnan ismerős is lett volna. Bevártam hát, és bemutatkoztunk egymásnak. Kiderült, mindketten kanizsaiak voltunk, ott láthattam is őt. Ha ő engem a sok új zászlós közt nem is ismert meg, de a nevemet már hallotta, hogy az ezred tavalyi pisztolyversenyén jól szerepeltem. О volt a 36-os olimpia vívócsapatában az egyik tartalék, Orbán Nándor Ignác százados. Szólíthatom Náci bátyámnak is! így aztán összebarátkoztunk, s lassított ügetésben békésen poroszkáltunk egészen Iva- novkáig, ahova meghívtam keszthelyi járásbíró barátomhoz látogatóba. Amúgy is szükségünk volt a pihenőre, lovunkat is meg kellett volna etetni-itatni, hisz még a Donig hátra volt nekem 15, neki 18 kilométer Gremjacsjéig. Zoli megörült a látogatásunknak, hozatott nekünk egy-egy csajka valamilyen levest, és intézkedett, hogy csináljanak második fogásnak galambpörköltet. Az is hamarosan elkészült, mialatt elmeséltük neki, hogy milyen kalandos körülmények közt ismerkedtünk meg Náci bátyámmal, illetve milyen utat tettünk tavaly nyáron Keszthely és Budapest között, de az idénre tervezett erdélyi út helyett most itt kell rostokolnunk. A galambpörkölt nekem túl zsírosnak tűnt, de finom volt, csak az volt a baj, hogy szörnyű hasmenést okozott; már elszoktam a zsíros ételektől. De ha jól visszagondolok, nem is zsírral, hanem vajjal csinálták, amit a németektől kaptak. Késő délután indultunk vissza, miután ott a lovainkat rendesen ellátták egy istállóban a lovászok. Egy jó darabig együtt poroszkáltunk, majd elváltunk, ki-ki a maga harcálláspontja, Náci bátyám Gremjacsje felé toronyiránt, én a megszokott dűlőúton a kosztyenkii istálló felé. Akkor már Szabó Jóska lovászom elment a Kovács Jenőék szekere mellett lovagolva, mert mi még javában társalogtunk Zolinál, mikor azok az ottani raktárban végeztek az élelmiszer felvételezéssel.

Már az utamat keresztező voronyezsi országutat is elhagytam, és naplementetájban a kosztyenkii kolhoz völgyének innenső dombjára kaptattam fölfelé, s éppen a domb tetejére értem, ott lépésben haladtam, pedig tudtam, hogy ez a hely a Don túlsó oldalának dombvonulatáról belátható, de rá se gondoltam, hogy onnan, 3-4 km távolságból egy magányos lovasra is ágyúval lőhet a muszka. De ezúttal megtette, kétszer is egymás után. Szerencsére az első gránát vagy 60-80 méterre mögöttem robbant a völgyben. Ennek már a fejem fölötti elsuhanása hallatára leugrottam a lovamról, melyet aztán kantárszárán fogva, egy balra meglátott kis bokros mélyedésbe akartam magam után húzni, hogy mindketten fedezékbe legyünk. Ám a következő lövés hamarosan jött; én már védett helyen voltam, de a lovam már a suhanásra felkapta a fejét. A második lövedék a mélyedés szemben lévő partjára hullott, ott robbant, és egy kisujjnyi szilánkja Ákosomat a homloka közepén találta. Lovam sohase hallott, nyögő hangot hallatott és megtántorodott, majd remegő lábakkal utánam csúszott. Továbbra is minden izma remegett, nyilván nagy fájdalma lehetett, s miközben a vére is lassan csorogni kezdett, úgy nézett rám, hogy a szemei szinte hangtalanul mondták: „No, gazdám,

391