Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
most segíts, ha tudsz!" Elővettem sebkötöző zsebcsomagomat, letöröltem róla a vékony csíkban folydogáló vért, majd sebporos gézt ragasztottam rá, de az is hamar átvérzett. Gondoltam egyet, gyorsan levetettem egyik csizmámat, és a hajnalban frissen felhúzott fehér vászon kapcámat a legtisztább felével ráhelyeztem a gézre, és szerencsére maradt még annyi ragtapaszom, hogy azt is rögzíteni tudtam. Szinte meglepett, hogy Ákos a kezelés egész tartama alatt egész testében remegett, de a fejét nyugodtan tartotta; ösztönösen érezhette, hogy csak így segíthetek rajta. Ez annál is inkább meglepő volt számomra, mert egyébként ez a fiatal s jóvérű kanca engem eleddig nem nagyon szeretett, nehezen fogadott el új gazdájának, kedveskedő szavaimra nem nagyon reagált, a vállveregetésemet se fogadta eddig szívesen. Meszess Vincéhez volt szokva - csak őt és Szabó Jóskát tűrte -, pedig már a Királyhágón is ültem a hátán két éve; igaz, hogy akkor is nehezen vett föl, de azóta is sokat toporzékolt, ha rá akartam ülni. Ezután azonban kezes bárányként viselkedett, mindvégig. Most is engedelmesen állta a felszállásomat, megnyugodott, remegése elmúlt, nyerített egy rövidet, amit én köszönetnek és egymásra találásunk jelének vettem. Már csak egy jó kilométer utat kellett megtennünk a kosztyenkii kolhozistállóig. Ott elmondtam Szabó Jóskának „ kibékülésünk" történetét, és a további kezelést, kötésváltást reá és a Kovácsék által augusztus 9-én foglyul ejtett orosz lódoktorra (felcserre) bíztam, akit persze nem küldtünk hátra és már a saját állatorvosunkként kezeltünk, s teendőit valóban szakszerűen látta el. A következő hetekben többször is meglátogattam Ákost. Gyógyulása elsődlegesen sikerült, ha megjelentem, ezután barátságosan fogadott, és én meg hálából a kolhoz udvarán néhány kört le is lovagoltam rajta. [...] Sajnos nagyobb útra már nem mehettem Ákossal. [...] Visszatérve a figyelőmbe, rögtön feltűnt, hogy míg távol voltam, Vígh Jancsi tovább tökéletesítette a térképet az ablakpárkányon. Üvegkeretbe foglalta és tovább színezte a látképet, nehogy használat közben bepiszkolódhasson. Valóságos „műélvezet" volt így kitekinteni a terepre, az üvegezett és keretbe foglalt ablak- párkányon könyökölve. Amellett a fegyvermesterünk kitűnő kis pléhkályhát is csinált a mögöttes bunker sarkába, jobb székeket is kerítettek a figyelőtiszteseim, Streer és Petrányi. Kényelmes „kártyakaszinó" lett esténként, s megoldottuk az esti világítást és elsötétítést is, de úgy, hogy a figyelés is folyamatos maradhatott, így könnyebben felejtettük a nehéz napokat. Az alvóbunkerok között is kimélyítették a futó- és lövészárkokat. Szeptember utolsó fele lehetett, amikor a nappalok még elég melegek voltak, de az esték, s főleg a hajnalok már egész hűvösök lettek. Esténként a teljes sötétedés után már be is fűtöttünk, mind a figyelő-, mind a hálóbunkerban, s ilyenkor jöttek a „nasi-vasi" csaták. Aggódtam, hogy otthon, a szerelmemmel valami nem lehet rendben, mert folyton nyertem. Volt úgy is, hogy már 200.000 pengőm is volt együtt, de sajnos 20.000-nél többet nem volt szabad 392
