Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
a meghívás, de azért a forma kedvéért ígéretet tett, hogyha kap rá engedélyt, kijön hozzám a vonalba egy csöndes napon, amikor elbeszélgethetünk a tavalyi csónaktúránkról és egyebekről is. Ebből azonban nem lett semmi, ellenben én körülbelül egy hét múlva, már október elején újra felkerestem őt, s nem is egyedül. A téli felkészülés jegyében a tüzérüteg és aknavető század parancsnokokat behívatták a hadosztályhoz, ahol kiállítást rendeztek egy patak parti hosszú, egy utcasoros faluban (aminek az előneve valami „Dlugije"m vagy efféle volt, és körülbelül 40 km-re volt a Dontól). Hajnalok hajnalán kellett indulnom Ákossal és lovászommal, hogy 10 órára kényelmesen odaérjünk. A bemutató kiállításon azt mutatták be a hadosztály tisztjei egy vörös nadrágos, előttem ismeretlen tábornok jelenlétében, hogy az ütegek és aknavetők alá milyen szánkókat képzeltek el az ezzel megbízott „szakemberek". A tábornok úr a vége felé feltette a kérdést, mit szólunk hozzá. Én felszólaltam és vitába bocsátkoztam az aknavetők alá képzelt vontató szánokról, érvelve azzal, hogy az a nagy hóban megbízhatatlan, könnyen fölborulhat a göröngyös és fagyos terepen, és lövés közben úgy visszacsúszik, hogy sorozatlövésre alkalmatlan, stb. A vitát egy főhadnagy tervezővel folytattam, de a vörös nadrág tulajdonosa leintett azzal, hogy a főhadnagy terve jobb, mint amit mi elképzeltünk a tiszteseimmel. Dühbe gurultam: akkor minek hívattak ide és miért kérnek véleményt, ha azt nem hallgatják meg; s ezzel kiléptem a körben állt tiszti csoport közül, odafutottam a közeli nyárfához kötött lovamhoz, felugrottam rá, és otthagytam - engedélykérés nélkül - a társaságot. A lovászomnak meghagytam, hogy majd ráér utánam kocogni greszto804 805 lovával Ivanovkára, ahol a hadbírósági barátomnál voltunk. Alig értem föl az első dombra, láttam ám, hogy utánam küldtek lóval valakit, de nem hagytam magam beérni. Hiába kiabált utánam a lovas futár, én, bízva Ákosom jobb iramában, csak annyira engedtem magam megközelíteni, hogy lássam, ki az üldözőm. Felismertem, hogy egy tüzérszázados igyekszik utolérni, de nem hagytam magam, ő pedig tovább csapkodta lovát, de láttam, hogy az nem bírja velem a versenyt, így aztán csak csalogattam magam után, és oly közel engedtem, hogy halljam, amit a lovasa mond. Már jó 10 km-t is megtettünk így egy száraz fennsíkon, mikor azt hallottam tőle, hogy: „Kadét, ne futtass úgy előttem, látom már, jobb a lovad! Innen már semmi kedvem visszafordulni, hisz nekem is a Don felé visz az utam. Majd csak kitalálunk valamit, hogy miért nem tudtalak visszavinni, mert a tábornok úr sértve érzi magát, hogy egy zászlós faképnél hagyta, de én igazat adtam neked a vitában is, de láttam azt is, hogy itt már minden el volt eleve döntve, kár volt neked is ellenkezni." 804 Dolgiji. 805 Gebe. 390
