Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
denre kész, használható és félelmet nem ismerő baka volt a laktanyában is, meg itt is. Az egyik alkalommal, reggelizés közben, amikor cukor nélkül kaptuk a feketekávét, megjegyeztem, hogy „még ha mézes kenyér volna hozzá, akkor még csak ízle- ne valahogy, de így...!" Neki ez elég volt arra, hogy azt mondja: „Azon már ne múljon a zászlós úr gusztusa; adja oda nekem ezt a napot, estére lesz mézes kenyér!" Azzal a nótaszöveggel válaszoltam neki, hogy az ellenség meg se tudja, ha egy baka hiányzik a csatából...". Ma pedig nem is úgy néz ki a helyzet, mintha csata akarna lenni, megadom a kimenőt, de kíváncsi vagyok én arra az esti mézes kenyérre! Erre az én Kis Halászom, akit mindenki csak így titulált, összekoppintotta patkós bakancsait, széles vigyorral szalutált egyet, olyan öreg tábornokos hanyag mozdulattal, fogta a kenyértarisznyáját, és már ment is ki a bunkerból. Mellettem az „öreg” Csana[ki] odaszólt a telefonja mellől, hogy meglátja zászlós úr, ez nem jön vissza üres kézzel! Nem is jött üres kézzel, hanem, már szóltak be nekem a bunker ajtóból, hogy „Gyün a Kis Halász, de fézsódérosan ballag ott a futóárok közepén, valamit nagyon cipel, nehéz is lehet neki, mert fénylik a homloka, a sapkája föl van tolva a feje tetejére.” Kiléptem és láttam már: tényleg, megjött a Kis Halász, de mintha megváltozott volna. A szeme alig látszik, az arca, s főleg a szája széle bedagadva, a feje másfélszeresére nőve, mindkét kezében egy-egy vödör, tele lépesmézzel! Ezeket lehuppantva a bunkerajtó elé, torz mosollyal, tisztelegve jelenti:- Zászlós úr, alássan jelentem, meghoztam a mézes kenyérre valót.- Hát ezt meg honnan szajréztad, te Isten átka!?- Ahun vót. Még mikor jöttünk a Don felé gyalog, észrevettem, hogy ott, az úton túli rozstábla völgyében méhkasok sorakoznak. Gondoltam, azóta már gyűjt- hettek valamit. Aztán meg aligha pörgethették ki, mert hát a népet hátrábbra telepítették. Hát egy pár kaptárt megdézsmáltam, de ezek a fránya bogarak nem adták ingyen, sajog is ám az egész pofám, de ha a zászlós úr jóízűeket eszik belü- le, akkor megérte.- Köszönöm, de ez nemcsak az enyém lesz, hanem az egész bunkeré, így a tied is. Most pedig mosakodj meg, tégy hideg borogatást a fejedre, talán megnyugszik. Aztán pihend ki magad, holnap se kell őrt állnod.- Pedig egy jó alvás után, hajnalban jót tenne egy kis hűvös szellő ennek a dagadt fejemnek, akkorra tessék engem beosztani.- Hát, ha ez a kívánságod, ám legyen! Ilyen gyerek volt ez a Kis Halász! Később is kell majd még szólnom róla; voltak még további „dobásai” is. [...] A harmadik, akiről szólnom kell, Vígh János kolozsvári fiatal rajztanár és grafikus, inkább magyar, mint román. Nem is tudom, hogyan került hozzánk már Csáktornyán. Eddig csak azt tudtam róla, hogy szívesen készít szabadidejében 385
