Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

fogja irányítani, és személyesen akarja a tűztámogatás módját velem és a tüzérüteg parancsnokával megbeszélni. Fáradt voltam, és rettenetes mérges lettem, hogy miért hívat oda helybe, mikor az odavezető rövid utat a ruszki belátja. Ezt neki is tudnia kell, hisz láthatja; viszont a fedezéket is nyújtó templomdomb megkerülése legalább háromszor olyan hosszú utat igényel, és ebben a tikkasztó melegben semmi kedvem azt megtenni. De hát a parancs, az parancs, meg kell tenni! Mérgemben egy őrült ötletem támadt: feltettem a sisakomat, a szívem fölé a bal zubbonyom zsebébe a Kaszap-imakönyv mellé odatettem ezüst cigarettatárcámat, és kihívtam magam ellen vakmerőén a sorsot. így fej-, [vagy] szívsebet aligha kaphatok, ha onnan a lenti mocsárból egy ruszki rám céloz, más egyéb sebesülés pedig szinte már áldásszámba menne, legalább kikerülnék ebből a pokolból, ami előbb-utóbb úgyis meghozza vesztemet, mint olyan sok másnak. Ha pedig Kelének, a léleklátónak igaza lesz, akkor meg így is, úgy is megúszom az egészet. Most nem is gondoltam másra, arra se, hogy mi lesz az embereimmel, ha megjárom; csak ki ebből a reménytelen helyzetből. Katonás léptekkel nekiindultam a nyílt terepen, az úton, kopár réten, s vártam a megváltó sebesülést. Jött is nemsoká egymás után három puskalövés a beásott ruszkitól, aki azonban nem jól állította be az irányzékát, mert rövideket lőtt; először 5-6 méterre tőlem balra, másodszorra pár méterre odébb lépve, már csak 2-3 méterre, harmadszor, mely már ösztönös futás közben ért, a bilgeri csizmám bal hátsó sarkát találta. Ettől kissé meg is botlottam, de két-három ugrással már ott lihegtem a templom lépcsőjén üldögélő Hunyadváry őrnagy előtt, és én is a lépcsőre rogytam. Az őrnagy úr letolt, hogy miért veszélyeztettem úgy magam, meg is járhattam volna.- Tudom őrnagy úr, hogy őrültséget csináltam, de már olyan fáradt voltam, hogy a dombot megkerülni nem volt erőm. Most érkeztem vissza a kötözőhelyről, s késni se akartam; pedig tudom jól, amit a karpaszományos iskolán tanultam, hogy háborúban az a legrövidebb út, amely a legkevesebb veszéllyel jár. Vissza már úgy megyek... Kérem a parancsot, amiért ide kellett jönnöm.- Várj egy kicsit, fújd ki magadat, még az ütegparancsnok nem jön. Már csak veletek van megbeszélni valóm.

Az ütegparancsnoknak több esze volt, mint nekem, nem személyesen jött, hanem Tóvári hadapród tüzér őrmestert küldte a hosszabb úton. Ő kényelmesen érkezett. A továbbiakból csak arra emlékszem, hogy amikor távoztunk erről az eligazításról, mindketten egyetértettünk abban, hogy ezt a mondókát telefonon, futárral, vagy egy pár soros szolgálati jeggyel is elintézhette volna az őrnagy úr, de ha semmit se tesz, mi amúgy is úgy jártunk volna el, ahogy a helyzet kívánta. Régi jó barátok lévén, akik gyakran látogattuk egymást, kézfogással, öleléssel, s azzal búcsúztunk, hogy reméljük, túléljük a következő napokat is, és ha sikerül az oroszokat a túlsó partra visszaszorítani, tán még le is váltanak már bennünket, hisz már négy hónapja vagyunk az első vonalban.

377